Új Szó, 2013. július (66. évfolyam, 151-176. szám)
2013-07-09 / 157. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 201 B. JÚLIUS 9. Keddi faggató 9 Molnár Xénia: Jól ment a szlovák, és vendégszerepet is kaptam Pozsonyban, de már a színművészeti főiskolán tudtam, hogy hol akarok majd játszani Sárbogárdi Jolán és Eurüdiké a súgólyukban (Somogyi Tibor felvétele Pályájának alakulása hagyományosan hazai magyar színészkarrier, mígnem egy váratlan fordulat mégis rendhagyóvá teszi azt. És ami ennek kapcsán lényeges: nem ő kereste/keresi a sajtónyilvánosságot, hanem a komáromi játékszínt évtizedek óta figyelő újságíró tartotta fontosnak a társalgást. MIKLÓSI PÉTER Tizennyolc évesen felcsap segédszínésznek a Komáromi Jókai Színházban. Molnár Xénia egy évvel később már Kassán, a Thália Színházban játszik. Három teljes színházi szezont. Aztán ahogy mondani szokás: öt perccel 12 előtt (22 évesen) Pozsonyban fölveszik a színművészeti főiskolára. 2002-ben summa cum laude, magyarán tehát kitüntetéssel, a gyakorlatban vörös diplomával zárja egyetemi szintű tanulmányait. Azonnal a komáromi színházba szerződik, ahol számos szerepben bizonyít. Például: Jokhábet (Barabbás), Chanclos (II. József), Eszter (A bor), Eurüdiké (Antigoné), Asszony (Mandragora), Nő (Prah), Krűgemé (Whisky esővízzel) , Nő (Príma környék) - és még sorolhatnók, de megtalálta őt a filmszakma is. A közönség körében, az évek folyamán, sokak kedvencévé vált. Gondolom, a legutóbbi évad végén viszont hidegzuhanyként érte az új státusa: két kisebb szerep ígéretével súgóként marad(hat) a társulat tagja. Ilyenkor moccan rá „a témára” az újságíró, kiváltképp, ha nem eüendrakke- re a színháznak... Xénia, beszélgetésünk helyszínét egyeztetve az otthonába invitált. A történtek óta tartózkodóbban lépi át színháza múvészbejáróját? Ez vüágos, mégis összetett kérdés. De mindentől függetlenül szívesen látok vendéget itt az én kis kuckómban. Nekem ez a nyugalom szigete. A színházban ott még a neve az öltözőajtón? Ott. Természetesen. És ott is marad? Ott van minden holmim. Egyébként is ezt majd megtudom a megfelelő helyen, időben s összefüggésben. Már gyermekkori álompálya volt a színészet? Eleinte állatorvosnak készültem. Később a történelem felé sodort a hév, de édesanyám révén, aki nagyszerű amatőr színésznő, kapcsolatba kerültem a füleki Zsákszínházzal. Olyannyira, hogy amikor őt operálni kellett, akkor Schwajda György Szent család című darabjában Részeges Mariska szerepét én játszottam el helyette a Jókai Napokon is. Aztán Varsányi Mari biztatására októberben eljöttem meghallgatásra a Jókai Színházba. Mokos Attila, Dráfi Mátyás, Németh Ica, Ho- locsy István és Ropog József előtt kellett helytállnom. De miért váltott hamarosan Kassára? Fiatalkán ott jobban érezte magát? Akkor a Tháliában egy remek csapat volt együtt. Öröm volt reggel bemenni a színházba, esténként vidéken is játszani. A színházon kívül is összetartottunk, a szabadidőnkbe belefért a könyvtár, az uszoda, bármi. Megjegyzem, annak a csapatnak a fele most itt van Komáromban. Az sem szokványos, hogy valaki 22 évesen vágjon neld a színművészeti főiskolának. Amiképpen a summa cum laude diploma duplán nem! Sokáig úgy éreztem, hogy fejben, szívben, lélekben, nyitottságban hiányosságaim voltak színészmesterségből. És talán hihetetlennek tűnik, de végül pénzfeldobással döntöttem el, hogy megpróbálkozzak-e újra Pozsonyban a színiakadémiával. Végül sikerült. És a jeleseknek járó vörös diploma? Nagy erőfeszítésébe került? Megbecsültem, hogy egyetemista lehetek. Ott voltam minden órán, nem ültem éjfélig a presszókban. A mai napig megvannak még az akkori jegyzeteim, néha föl is lapozom őket. Stréberkedett? Nem bifláztam. Érdekelt a tanulás. És kedvelem az egyedüllétet, így akkoriban az egyetem meg a sok olvasás volt az, ami rendre föltöltött. Bár szeret egyedül lenni, már befutott színésznőként most sem mélabús ebben a minap adódott újszerű helyzetében? Haragos voltam. Meg tehetetlen és szomorú. De hála az okos könyveimnek, illetve azoknak az életbölcsességeknek, amelyeket tizenöt éve jegyzetelgetek és most tüzetesebben tallóztam közöttük, a tehetedenség szinte bizonyossággá billent át bennem: azt hiszem, az élet komoly dolgai sosem történnek valamiféle ok nélkül. Hogy az én esetemben mi az, nyilván majd ki fog derülni. Ahogy abban szintén hiszek, hogy nekem is volt már egy előző életem, ezért hát sok mindent arra vezetek vissza. Arra, hogy az életben vannak büntikis. Szép, igazi gyermekkora volt? Ragyolcon? Felejtheteden nyarak. Sajnos, amióta a fiam iskolaköteles, ritkán jutok haza, de máig vágyom az ottani hegyek közé. Es csodálatosan jó szülőket kaptam. Megbeszél velük mindent? Igen. Harminchét évesen is. Például? A magánéletem gondjaitól a színházban történtekig mindent. Vagy ami Adorjánnal, a fiammal kapcsolatos. Néha még azt is, hogy mit főzök. Ezt a gyerekkoromtól kezdve így szoktam meg. Az élet osztotta hántásokat hogyan éli meg? Hiszi vagy nem, 1988 januárjától naplót vezetek. A szekrényben egy hatalmas dobozban eddig 76 vastag naplófüzet sorakozik. Sőt, megbeszéltettem az anyukámat is az előző tizenegy évemről, és külön a velem való terhességének hónapjairól. Amit érzek, gondolok, hiszek, amiről véleményem van, az mind ott van leírva e naplókban. Xénia, valóban fontos ez? Pusztán azt tudom, ha leírom a történteket, a tényeket, akkor mázsás kövek szakadnak le rólam. Korán kelő vagyok, így ahogy hajnalonként kiírom magamból a dolgokat, egyúttal újra is élem az előző napot. A följegyzéseket megmegmutatja másoknak is? Nem. Azok a naplók csak én vagyok. Borzalmas, hogy lényegében vendégként szerepel majd a saját színházában? Illetve: kilépve a súgóállásból nagyon fog akarni bizonyítani? Noha, ismerve színészi képességeit, erre nem volna szüksége! Miért tér vissza állandóan a velem az évad végén történtekre? Azt mondta, rám kíváncsi. Mert ha Molnár Xéniára vagyok kíváncsi, akkor az imént kérdezettekre is kíváncsinak kell lennem! Megmondom, nekem mi a borzalmas. Az, hogy a családunkban nemrég komoly tragédia történt. És az pedig, hogy amibe én kerültem, megalázó és hozzám méltó helyzet-e vagy sem, azt mindenki maga döntse el. Én a naplómban leírtam az érzéseimet, a gondolataimat erről. Azt is kérdeztem: nagyon fog-e akarni bizonyítani? Úgy csakazértis! Kinek... A közönség már elfogadott, őt szórakoztatni akarom. Mindig is azt akartam. A diplomamunkámat is a publikumról írtam. Nem azért lettem színésznő, hogy ide nekem a tízezer wattos reflektort és ünnepeljetek. Ez nem Forma-1. Az én elsődleges célom, hogy amit Csehov, Shakespeare, Schwajda, bárki más megírt, annak a figurának a közönség számára kölcsönadjam a lényemet, a hangomat. Ennyi év után is van még jó pár rekesz a színészi regiszteremben, amit ki tudnék nyitni. Az viszont okvetlenül jó, hogy továbbjátszom a meglévő szerepeimet. Számos alakítása közül melyik szerepét élvezte talán a legjobban? Sárbogárdi Jolánt az Ibusár- ban. A mai napig tudom a szöveg minden egyes mondatát. Közel ötvenszer játszottuk, és azért került le a játékrendről, mert teherbe estem a fiammal, akit már nagyon akartunk. Lassacskán tíz éve, hogy a komáromi társulat színre vitte Parti Nagy Lajosnak ezt a kitűnően játszható darabját. De hogy színésznői pályájának legfrissebb időközéről is szóljak: hasonlóan izgalmasan oldotta meg 2012 decemberében a Nő figuráját a Príma környékben... Pedig Spiró György tragikomédiájának ez a nőalakja a köznapi életben igazán nem a sajátom. Megrögzött antialkoholista vagyok,, és a drog is messze áll tőlem, csupán a cigarettát szívom-fújom üptre. Viszont elég volt ki-kipillanta- nom a művészbejáró üvegajtaján, mert az utcáról odajárnak csikkezni a drogosok. Amit ott kifigyelhettem, igyekeztem beépíteni a szerepbe. De máskor is, ha megyek az utcán vagy leülök egy padra, figyelni szoktam az embereket. Erre még kedvelt főiskolai tanárom, Peter Mankovecký tanított meg. Nos, ha már gondolatban visszaröppent Pozsonyba, nekem a Szlovák Nemzeti Színház remek művésznője, Eva Krížiková jutott eszembe. És az, hogy a testalkat - mind az övé, mind a magáé - nyilván adottságok kérdése is. Hiszen Eva Krížiková sem volt soha egy sudár gazellaalkat, mégis a nyugdíjba vonulása után is szerepből szerepbe ment. Mert a színháza így akarta! Ezt maga mondta, nem én! Mert a színháza úgy akarta... Én ilyen alkat vagyok, olyan a hangom meg a mentalitásom, amilyen, és nem vagyok revütáncosnő. Ha az imént arra utalt, hogy sejtelmei szerint volt már egy előző élete, akkor az is elmondható, hogy az élet csak egy pillanat? Egy nagyon kedves barátom mondta: az élet annyi, hogy anyád a sír fölött megszül, s amíg a sírgödör aljára érsz, annyi az élet. Hát nem egy pü- lanat? Persze, sohasem tudjuk e pillanat hosszát. Csupán azt, hogy egyszer majd mindannyian ott fekszünk a boncasztalon. Szegény meg gazdag, okos meg buta, egyre megy. És csak az örömeinket, a csalódásainkat, az élményeinket visszük, vihetjük magunkkal. Szerepet visszaadott már? Egyszer, nyolc esztendeje. A Mese a halott cárkisasszonyról című stúdióelőadásra készültünk velem a főszerepben. Egyszerűen képtelen voltam eljátszani, hogy a darab végén öngyilkos legyek, közben pedig a pocakomban már ott volt Adorján. Nagyon átéltem az anyaságot. Mégis egyedül neveli a gyermekét... Nem jó szó az egyedül. A volt férjemmel jó baráti viszonyban vagyok, sokat segít, mindent megbeszélünk, hármasban is igyekszünk eltölteni egy bizonyos időt. Köztünk így működik ez három éve. De végül is az az igazság, hogy egyedül élek a fiammal, őrajta kívül előadás után nincs kihez hazajönnöm. Az életemnek egy ilyen korszaka ez, bár minden élettapasztalatból tanulni is lehet valamit. Egyszer sem fordult meg a fejében, hogy elszerződik más színházhoz? Én már a főiskola első évében tudtam, hogy hol akarok játszani, hiába ment jól a szlovák. Számomra szlovák színházban játszani olyan, mint öltönyben zuhanyozni. Megcsinálom, de nem vagyok biztos a dolgomban. Nekem csak két anyanyelvem van: a magyar és a palóc. Itt születtem, és tudom, színésznőként miért jöttem ide. Ez a színház nekem nem ugródeszka. Ez a kőszth- házam, ide betonoztam be magam; a volt férjem kassai, én ragyolci vagyok, a fiamnak Komárom az otthona. Nincs miért bárhová mennem. Miben tanulságos az élete, az eddigi pályafutása? Harminchét évesen aligha volna okos összegzéseket fabrikálni. Amit vállalok, hogy nagyon emberközpontú vagyok. Ügy tartom: tégy bármit, amíg akarva-akaratlanul nem gázolsz bele a másik testébe-lel- kébe. Eszerint próbálok élni. És ebben nem tudom különválasztani a magánéletemet és a színészi munkát. Mert nem vagyok gép, vannak hát érzéseim, vannak terhek a vállamon, amit cipelek. Talán az én hibám, hogy nem tudom/tudtam különválasztani az egyéni gondokat és a szakmát. Nekem az arcomra van írva, ha valami bajom van. Innen, azaz a Jókai Színházból fog nyugdíjba menni? Nem próbálom kikerülni a kérdést. Ha humorra foghatnám a dolgot, azt kellene válaszolnom: nincs kéznél a varázsgömböm. Őszintén szólva viszont bevallom, elvként sokáig aszerint éltem, hogy látogatója legyél a múltadnak, ne öröklakója. Aztán úgy éltem, hogy jaj egek, mi lesz velem; jelenleg egy számít: a most. És hogy ki dönti el, innen megyek- e nyugdíjba, nem tudom. Azt tudom, hogy mit szeretnék. Most, harminchét évesen itt élni Komáromban és itt dolgozni. Abban már telefonbeszélgetésünk közben megállapodtunk, hogy az élet nem más, mint egy többisme- retlenű egyenlet... A dolgokat valóban nem kell túldramatizálni. Most nyári szünet van, és én azon kapom magam, hogy a színházról nem írok a naplómba. Különben meg az a fontos, hogy a fiamnak szüksége van rám, nekem pedig meg kell oldanom az élettől kapott feladatokat. És segít az a tudat, hogy olyan vagyok, mint a keljfeljancsi: le-föl, le-föl! Ha pedig kútba dobnak, akkor én már zuhanás közben azon gondolkodom, hogyan fogok onnan kimászni.
