Új Szó, 2013. május (66. évfolyam, 101-125. szám)
2013-05-21 / 116. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2013. MÁJUS 21. Keddi faggató 17 Méhes László: Mérhetetlenül boldog lennék, ha egy színház látogatása az nem társadalmi esemény, az nem gesztus volna, hanem póztalan igény Küzdeni a megalkuvás ellen (Somogyi Tibor felvétele) Mostanában újra divatba jött azon meditálni, indulatosabb helyzetekben vitázni, hogy szlovákiai magyarokként milyen is a hírünk túl az ország határain; mit tudnak, mit nem tudnak rólunk, kik, mikor és hogyan öregbítik hírnevünket... MIKLÓSI PÉTER Nos, az efféle mérlegkészítésben jelentős súlyt képvisel a pozitív serpenyőben a Komáromi Jókai Színház. Ez hatvan éve vitathatatlan tény, s újabban fesztiválsikerek sora is ezt bizonyítja. De szintúgy meggyőződésem, hogy érdeklődő nézőkként - sajnos - nem méltányoljuk eléggé ezt az évek óta nyomon követhető, jó csapatmunkával elért, irgalmatlanul kemény taposómunkával születő folyamatot. Pedig a színház az a közösségteremtő hely, ahol föl tudunk oldódni, ahol kiszabadulhatunk a hétköznapok kényszerű egyfor- máságából - hiszen a színház az a helyszín, ahol az egyén bizonytalanságai a fontosak. Méhes Lászlóval, a Jókai Színház 2012 kora nyarán Komáromba szerződött főrendezőjével erről beszélgetünk. Erről is. Magyarországon már régen befutott, jó nevű művészemberként miért vállalta el a komáromi színidirektor, Tóth Tibor ajánlatát? Igazándiból gondolkodtam rajta, hiszen azt éreztem is, tudtam is, hogy a Jókai Színház életében nincs szükség gyökeres változásra. Nincs, mert professzionális módon működik, értéket teremt és a közönségét szolgálja. Amiért mégis elfogadtam a megbízatást, hogy úgy éreztem: az eddigi pályám harminc éve alatt kialakult kapcsolatrendszeremmel, a gondolataimmal, másfél évtizedes egyetemi tanári tapasztalataimmal esetleg segíteni tudom ezt a közösséget, az itt zajló munkát. Egy új kihívásnak, művészi pályája új szakaszának sejtette? Elsősorban az járt a fejemben, hogy talán hasznára lehetek ennek a színháznak. Ebben van egyfajta kihívás vagy küldetés, de nem a karrierre, a címre hajazó értelemben. Ez utóbbi soha, semmilyen szinten nem érdekelt. Egyszer ugyan elvállaltam a József Attila Színház igazgatását, de soha többé! Elő nem fordulhat, hogy én még egyszer igazgatónak pályázzak bárhová. A szóban forgó kilenc hónap alatt megcsömörlött? Egészen egyszerűen elegem lett és van máig is abból, amikor olyan extra feladatok hárulnak az emberre, ami szigorúan a szakmapolitika meg a politika körébe tartozik. Egy igazgató ettől nem szabadulhat meg. Viszont én megfogadtam, és jó okom volt rá, hogy ezekbe a kérdésekbe soha többé nem ártom bele magam. Szavaiból ítélve együtt érez a komáromi színidirektorral, aki már éppen tíz éve van ebben nyakig? Minden igazgatóval együtt érzek. Van, aki ezt tudja csinálni, ami persze nem negatívum. Én mindenesetre alkalmatlan vagyok erre. Ön még csupán a Jókai Színház kiszemelt főrendezője volt, amikor a sajtónyilvánosság előtt már utalt a csallóközi gyökereire. Ha gyökér az, hogy a családunk 1265-ben kapta meg a nemesi kutyabőrt és 1514-ig tudom visszavezetni név szerint az őseimet, akik szinte kivétel nélkül a Csallóközhöz kötődnek, akkor ezt bármikor boldogan vállalom. Az én nevem Nyéki Méhes László. Ma is élnek rokonaim, másodunokatestvéreim Keszegfalván és itt, Komáromban. Tudvalévő, hogy ön nemcsak rendező és egyetemi adjunktus, hanem színész is. Mindebből mit hord a szíve legmélyén? Amit befejeztem: a tanítást. Az utóbbi öt-hat évben szinte kizárólag rendeztem, itt Komáromban viszont most adódott egy alkalom, hogy a Magyar zombiban én is újra szerepet kaptam. Üdítő dolog színpadon is találkozni a kollégákkal. Sőt, igazán érdekes! Előfordult, hogy amikor szöveg nélkül hosszabban csak álltam hátul a színpadon, a tekintetem rajta maradt Bandor Éván. Közben azon tűnődtem, hogy van itt egy színésznő, akinek játéka közben eltűnik a színházból a szubjektivitás. Rádöbbentem, hogy aki erre a teremtésre rámondja, hogy rosszul játszik, az súlyosan dilettáns vagy iszonyatosan... ...elfogult? Durvább szót kerestem: rosszindulatú. Ott a színpadon ez nagyon örömteli pillanat volt számomra. Mert más dolog számtalanszor látni valakit a büfében, a dohányzósarokban, és teljesen más a színpadon, játék közben. Főrendezői megbízatásának első évében miben csalódott Komáromban? A csalódás szó erős. Inkább olyasmi akadt, ami elgondolkodtatott. Ugyanis azt érzékelem, hogy a színház körül - a színházi szatelitemberek körében - kialakult az ellendrukkerek nem túl nagy csapata. Ezek a visszajövő hírek, híresztelések, háttérbeszélgetések azért elgondolkodtatok, mert a társulat jubileumi évada - amelyet 2012 júniusában dramaturgiai- lag már készen kaptam, de tökéletesen fölvállalom - rendkívül sikeres volt. Egy élénk Feydeau- vígjáték és további három értékes előadás született, a Made in Hungária pedig azért került repertoárra, hogy ezzel egy nagyformátumú zenés produkciót is kínáljunk. A berzenkedők azt mondják: minek ide ez utóbbi musical? Kifogásaikat általában egy közösség nevében fogalmazzák meg, miközben teljesen hidegen hagyja őket, hogy a széles körű közönség az évek óta nem tapasztalt érdeklődésével, előzetes jegyigénylésével megszavazta ezt a produkciót. Hát nem érződik ki ebből az elképesztő ellentmondás? Az ellendrukkerek kikiáltják magukat a közösség szószólóivá, de magasról fütyülnek arra, hogy a széles körű közönség már elöljáróban lelkesülten rokonszenvez a készülő bemutatóval. Nem furcsa ez? Nevesíthetné ezt a kört? Azért nem mondanék neveket, mert félek, hogy kihagynék valakit, és az illető hátha megsértődik... Elfogadom, segít a fantáziám. Arra viszont mégiscsak szívesen rákérdeznék, hogy főrendezőként mit tart legfőbb feladatának? Hogy a színház értéket teremtsen. De úgy, hogy következetesen tudatosítsuk és tiszteletben tartsuk a színpadi műfajok sokirányú különbözőségét. Ha tehát például azt mondom, hogy írt egy magyar szerző magyar zenével egy musicalt, akkor azt az előadást szigorúan ezen a műfajon belül kell értékelni, aminek én bátran állok elébe. Pár alkalommal már korábban is rendezett a Jókai Színházban. így jól ismeri a társulatot, s nyilván annak népszínházi jellegével is egyetért. Vélekedése szerint miképp lehetne rábírni a nagyérdemű publikumot, elsősorban az egyébként büszke, olykor a magyarságukban is rátarti komáromi polgárokat, hogy nagyobb ragaszkodással pártfogolják városuk játékszínét? Hogy ne csak az legyen a sikk, ha valaki a győri vagy a pesti színházakba jár! Erről a következőket gondolom: mérhetetlenül boldog lennék, és ezért is dolgozunk, hogy egyre több nézőnk legyen. Ehhez az kell, hogy egy színházlátogatás ne társadalmi történés, az ne egy gesztus, hanem igény legyen. De azt szintén látom, hogy egyszerűen azért is mennek színházba tőlünk Győrbe az emberek, mert ott olyan darabokat is játszanak, amelyeket mi itt kevesebbet. Az én bajom: ne a Jókai Színház helyett járjanak Győrbe! Feleljem most azt, hogy pont ezen segíthet a Made in Hungária? Erre a Győrbe járó közönség is bejön majd hozzánk. A színházlátogatás kívánalmát segíti, ha a szóban forgó estén jól érzem magam. Manapság szembe kell nézni azzal, hogy a közönség javarészt a könnyebb hangvételű darabokat preferálja, szeret hátradőlni a színházi zsöllyében. Természetesen, ez szintén feladata a színháznak. De úgy, hogy egyszerre szolgálja az emberek kulturális és szórakozási igényeit. Önt nem zavarja, hogy a komáromi játékszín az utóbbi esztendőkben szinte már matinészínházzá alakult? Vagy ez pusztán az egykori MATESZ, majd a Jókai Színház iránt évtizedek óta érdeklődő újságíró okvetetlenke- dése? Van a kérdésnek egy picike éle, egy apró fricska a színházzal szemben. Ám gondolkodjunk együtt, hogy ez miért történhetett. Mert nem merő jókedvünkből játszunk a Caligula helytartójából öt, a Cseresznyéskertből kilenc vagy A hentessegédből sem sokkal több esti előadást. A körülmények olyanok, hogy a komolyabb hangvételű darabokra, sajnos, itt ennyi néző van. így lettünk sok tekintetben matinészínház, mert a gyerekbérleteket kell lejátszani. Én lennék a legboldogabb, ha havonta akár 36 előadást tarthatnánk, abból harmincat este hétkor! A főrendező hosszabb-rö- videbb időre szövetkezik a társulatával? Igen. Feltéve, ha a szövetkezik fogalma alatt az emberi, őszinte és hiteles kapcsolatok értendők. Ha bármilyen problémát minden köntörfalazás nélkül, személyes játszmák nélkül kölcsönösen kommunikálni lehet. Illetlenség firtatnom, vajon voltak-e, vannak-e társulaton belüli konfliktusai? Nem. Úgy érzem, mindig megtaláltuk a szükséges közös hangot. A főrendezői poszton eddig eltöltött hónapok folyamán mennyiben tudott megismerkedni a komáromi színház hatvanéves múltjával? Restanciám van. Annyira szövevényes, illetve emberekben, történetekben, előadásokban, személyiségekben gazdag évtizedek voltak ezek, hogy egész egyszerűen egy szemesztert kellett volna rászánni... Az egykori Magyar Területi Színház eredeti szándéka és küldetése jelentős mértékben a tájolás volt. Fricska nélkül említem: ez mostanában krónikus hiánycikk! Ez egyrészt a meghívások és az anyagiak, másrészt az előadások díszletei mobilitásának kérdése, hogy azok beférjenek a vidékijátékhelyekre. Azt szintén tudni kell, hogy nálunk öt-hat éve nem emeltek pénzügyi keretet, elvonások viszont voltak. Arra is céloztam, hogy Magyarország a határain kívül élő magyarságnak címzett lelkesült támogatások keretében, célirányosan, a határon túli magyar színházak tájolását segíthetné. Ez olyan, ráadásul utólag számon kérhető kiemelt segítség volna, mint betegnek az infúzió! Ugyanis szlovákiai magyarként úgy vélem, hogy nemcsak izmos szlogenekben meg nagymellű szavakban kell irányváltást hirdetni, hanem (pártszimpátiák nélkül) a határon túli magyar közösségek széles rétegeit konkrét tettekkel segíteni is. A Komáromi Jókai Színház főrendezőjeként csak arra válaszoljon: egyetért-e ezzel? Súlyosan. A gondok ellenére, például a komáromi társulat számára, hol lát kitörési pontokat? Azt gondolom, hogy a színház feladata olyan előadásokat létrehozni, amelyek a nézőkben gondolatsorokat indítanak el, a rádöbbenés élményét váltják ki bennük. Úgy, ahogy az ember beszélget és minden szempontból megfogalmazza maga körül a világot. Ez minden emberre jellemző, a színházban pedig mindenki a saját életének élményeihez keres, és szerencsés esetben kap is, fogódzót. Ha tehát egy itteni néző a Jókai Színházban Shakespeare-t lát, akkor előadás közben a saját felvidéki magyarságára lesznek „aha”-élményei, mert gondolataiban az ő szlovákiai magyar életét rendszerezi a színpadon látottak alapján. Komáromban mennyiben ünnep manapság egy-egy premier? Hogy tapasztalja? Nevezzük úgy, hogy társadalmi esemény. Ennyiben. Kérdezhetem úgy is: rangja van egy-egy új bemutatónak? Azt nem a megjelent promi- nenciának, hanem a nézőknek kell megadniuk. Meggyőződéssel hiszem ugyanis, hogy a színház alkotás. Az alkotás pedig megmérettetés. Számomra ezért borzalmasan fontos azoknak a szakmai véleménye, akik már megmérettettek. Aldk mögött teljesítmény van, ha úgy tetszik, hát életmű. És persze nagyon fontos számomra a közönség véleménye, hiszen ők azok az emberek, akik hasonló cipőben járnak, mint mi. Kiegyensúlyozottnak látszik. Vagy ez inkább csak kincstári optimizmus? Jóleső öröm. A Jókai Színház III. Richárd előadását meghívták Pécsre, Magyarország messze legrangosabb színházi találkozójára. Ötven színház 300 előadása közül beválasztottak bennünket a 12-be, a POSZT versenyprogramjába! És itt egy pillanatra álljunk meg: döbbenetesen érthetetlen számomra, hogy a már említett ellendrukkereink reményei szerint a szakmai zsűri ott majd elbánik ezzel a produkcióval. Nagyon komolyan mondom: képtelenség. Feledve a fullánkokat: napjainkban is még lelki varázslat a színház? Feltétlenül. Ha például Spiró György Príma környék című tragikomédiáját nemcsak befogadóként, hanem aktív együttgondolkodóként nézi meg valaki, akkor az az előadás egy megrendítő lelki történés. Színház a javából.
