Új Szó, 2013. május (66. évfolyam, 101-125. szám)
2013-05-15 / 111. szám, szerda
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2013. AAÁJUS 15. Horgász 15 Sok horgász még a keszegféléket sem tudja megkülönböztetni egymástól, és vígan zsákmányolja a védett halat Összetéveszthető halfajok VII.: széleskárász, ezüstkárász Sokszor tapasztaljuk, hogy újsütetű horgászok a tavi pontyot sem képesek megkülönböztetni a nyurgától, a süllőt a kősüllőtől, a bodorkát a vörös szárnyú keszegtől, vagy a mámát a petényi mámától. Sorozatunkban útmutatót szeretnénk nyújtani, elsősorban kezdő sporttársainknak. ISMERTETŐ Ha van két, egymásra kísértetiesen hasonlító hal, akkor ez a kárászra és az ezüstkárászra fokozottan érvényes. Ember, illetve horgász legyen a talpán, aki meg tudja különböztetni őket egymástól. A gyakorlatban - sajnos - egyszerűbb a helyzet, hiszen vizeinkben általában a jövevény ezüstkárász került túlsúlyba, míg az őshonos kárász- szál csak elvétve találkozunk. A széleskárász vagy kárász (Carassius carassius, karas zlatistý), más néven aranykárász a Kárpát-medence őshonos hala. A folyószabályozások előtti időkben az Alföld jelentős részét borító mocsárvilág gyakori hala volt. Az ármentesítés után kialakult új faunában fokozatosan fogyatkozott az állománya, és napjainkra számos vízből eltűnt. Ezért fokozott védelmet érdemel. Szlovákiában például- az ezüstkárásszal ellentétben- egész évben tilos a horgászata. Magyarországon jelentős telepítések révén és az eredeti élőhelyeinek rehabilitációjával védik az állományát. Nálunk még előfordul a Sajóban, az Ipolyban, a Tiszában és a Bódvában. A pontyfélék családjába tartozó szívós hal jól búja az oxigénhiányos vizeket is. A téli nyugalomra az iszapos fenékbe ássa be magát, és túléli a kisebb vizek fenékig való befagyását is. A ponttyal együtt hibrideket hozhat létre (pontykárász, kárászponty). Méretét tekintve közepes, testhossza 15-25 centiméter, és nagyon ritkán elérheti a 30 centiméter nagyságot. Teste magas, erősen lapított, sötétsárgás színű. Magas, néha kerekded háta sötét- és Aranykarasz hanem tiszta ezüstkárászok. Ivaréretten mind nőstények lesznek, genetikai szempontból tökéletes másolatai az anyjuknak. Ez a szaporodási mód rendkívül előnyös egy terjeszkedő fajnak, mert nem kell mindkét nemű egyednek bekerülnie egy meghódítandó területre, elég egyeden nőstény példány is. Egy idő után a túlnépesedett állomány kezdi felélni a lehetőségeit; ellenségei, parazitái és kórokozói elszaporodnak, az egyedszám rohamosan csökken, és a fajt a kipusztulás fenyegeti. Nem kell azonban féltem, mert az ezüstkárászra jellemző, hogy képes nemet váltani, és átállni az ivaros szaporodásra. Ebből is látható, hogy az ezüstkárász olívazöld. Színe azonban a környezet hatására változó. Bajsza nincs, feje kicsi, szája felső állású, ajkai a pontynál kevésbé húsosak. Szeme közepesen nagy, írisze sárgás, aranyozott széllel. Homloka meredeken emelkedik, orra tompa, szája kicsi és csúcsba nyíló. Mell- és hasúszója rövid, hátúszója hosszú és magas, 17-25 úszósugárból áll, melynek első sugara, az ún. bognártüske hajlékony, gyengén fogazott. 29-31 apró fog található rajta. Farokúszója gyengén bemetszett, pikkelyei erősen ülnek a bőrében. Az ezüstkárásztól főleg az különbözteti meg, hogy a hashártyája nem fekete. A széleskárász védett hal, ezért egész évben tilos a horgászata. Ha mégis sikerül fognunk, kíméletesen szabadítsuk meg a horogtól, és engedjük vissza! Az ezüstkárász (Carassius auratus gibelio, karas striebristý) nem őshonos fajunk, őshazája Kelet- Ázsia. Európában a 17. században jelent meg, de főleg az 1950-es évektől szaporodott el vizeinkben. Észak-Európa néhány országát kivéve az egész kontinensen megtalálható. Napjainkra nagyon elterjedt, főleg halastavainkban fordul elő tömegesen. Az ezüstkárász, mivel nem őshonos, sokak által üldözött, nemkívánatosnak minősített hal. Valószínűleg egy átgondolatlan telepítésnek köszönhetően szaporodott el vizeinkben, s mivel rendkívüli alkalmazkodó képességről tett bizonyságot, ma már szinte minden vizünkben találkozhatunk vele. Visz- szaszorításának ma már kicsi az esélye, el kell fogadnunk a jelenlétét. Gyors földrajzi terjedésének oka a spontán gynogenezis, vagyis az ivartalan szaporodási forma. Az ívásra érett ikrások (nőstények) más halfajokkal, például a ponttyal vagy a bodorkával ívnak össze, és kakukk módjára csempészik ikráikat azok ikrái közé. A lerakott ikrákat más pontyfélék hím ivarsejtjei serkentik barázdálódásra, anélkül hogy ezek kromoszómái részt vennének a folyamatban. A kikelő utódok így nem hibridek, Jellegzetes foltocska az aranykárászon (Képarchívum)- bár a horgászok körében kedvelt - invazív, tájidegen fajnak számít, amely veszélyezteti az őshonos széles kárász életterét. Talán ezért sem vonatkozik rá a védelem, és egész évben fogható, s méretkorlátozás sem vonatkozik rá. A két fajt az különbözteti meg egymástól, hogy az ezüstkárász bognártüskéjének fogai nagyok, ritkábbak, mint a kárászéi. Az ezüstkárász színében is különbözik a széles kárásztól: míg az előző aranyló, sötétsárgás színű, az ezüstkárász ezüstös, ráadásul zömökebb testformájú, mint a kárász. A legmarkánsabb megkülönböztető jegyük: a széleskárász magasabb hátú, és a faroktájékon egy sötét folt található. A kárászok színe azonban, múlt említettük, alkalmazkodhat a környezethez, ezért barna vízben sötétebb árnyalatot vehet fel mindkét faj. Hasonlít a pontyhoz, amellyel a hátúszójának sugárszáma és csonttüskéjének fogazottsága megegyezik. Megkülönböztetése mégis könnyű, hiszen a ponty a felső állkapcsán és a szájszögletében kis bajuszt visel, míg a kárásznak nincsen bajusza. (- kk -) Görbüljön a bot! Hamisítatlan tavaszi peca vágya űz, hajt ki a Kis-Dunához. Csak úgy, egy szál bottal, s nem is a hal kedvéért, hiszen ha fogok, úgyis visszaengedem. A hosszúra nyúlt tél után szülte harsog a természet, műiden zöldül, virágzik, illatozik, trillázik, locsog. A tavalyról, a kajakosok után ottmaradt óriási szemétkupacot lassan igyekszik meghódítani a vegetáció, a télen vízbe dőlt gallyak zöldbe borulva álmodnak előző életükről. Lejjebb tőlem hatalmas, durranós rablás, följebb mámaugrás loccsanását hallom. A falu felől kutyasétáltató fiatalok közelednek, láthatóan ők is élvezik a tavaszt. Később egy bicajos horgász kerekezik el mögöttem, előtte kutyus ül egy kosárban. A bringás baljával viharvert pecabotot markol a kormányhoz, rajta óriási, leveseskanál nagyságú villantó csörömpöl. Csöppet sem zavarja, hogy a vállam fölött hátranézve látom, hová megy, s hogy a pergetési tilalom kellős közepén járunk. De nem csak pergetni tilos, szinte alig szabad fogni valamit ilyenkor. Legfeljebb kárászt, bodorkát. Vagy amurt, az meg ilyenkor nem eszik. Lejjebb egy, szemmel láthatóan már tegnap letáborozott csapat, jól kiépített harci állásai mögül bojlizik. Hogy a „fogd meg és engedd vissza” elvből mennyit tartanak be, kérdés, valószínű, hogy csak a mondat első felét. Pedig ugyebár, még ha vissza is engedik a halat, pontyozni sem szabad üyenkor. Óhatatlanul a tehetetlen, elkeserítő érzés kerít hatalmába, hogy nálunk mindenki azt csinál, amit akar, nem számít se törvény, se tisztesség, se becsület. S jut eszembe a sok meddő vita a tilalmakról. Mert a törvény és a tilalom önmagában fabatkát sem ér, ha nincs ellenőrzés a vizek * partján, ha egyesek nyíltan és szemérmedenül sarcol- • hatják a folyót. Mezőőr? Halőr? Talán. Majd egyszer. Ám lehet, hogy akkor már egész évben tilos lesz a horgászat. Kövesdi Károly HETI TIPP Óvatos domolykók AJÁNLÓ Ismerősöm mondja, hogy fiával hiába próbálják becserkészni az egyik csallóközi csatorna nagy domolykóit. Ott korzóznak a félkilós, kilós, nemritkán kapitális „tomolok” az orruk előtt, s nem és nem sikerül megfogni őket. A csontit azonnal elkapja a halak apraja, míg a domolykók finnyásan kerülgetik ugyanazt a csalit. De mást is. Ennyúe nem lennének éhesek? A gond természetesen nem a domik étvágyával van, hiszen tavasszal, nyár elején ők is ki vannak éhezve a táplálékra. Falánkak és szinte mindenevők, egyaránt kedvelik a gyümölcsöt (cseresznyét, szedret, szilvát, málnát), de ugyanúgy az élő csalit: a vízbe hulló rovart, pajort, hernyót, szöcskét, cserebogarat, eső- és trágyagilisztát, csontit, végül, mivel fogatlanok ugyan, de ragadozók, a legnagyobb példányok el-elkapják a halivadékot is. Domolykóra tehát szinte bármivel horgászhatunk, ám ne csodálkozzunk, ha sémimre sem kapnak. A domolykó ugyanis roppant óvatos hal, s ha meglát bennünket vagy az árnyékunkat a parton, hiába minden próbálkozásunk. Lehet, hogy komikusnak tűnik, de olyan kis víznél, mint egy fél-egyméteres mélységű csatorna, bizony gugDomolykó és jászkeszeg, mindkettő esőgilisztára jött. (A szerző felvétele) golva, nemritkán hason kúszva kell megközelíteni a partot, vagy pedig takarást (dombot, bokrot, fatörzset) kell keresnünk, s amögött lapítva a halak elé juttatni a csalit. Tapasztalataim szerint domolykóra legjobb a fent említett cserebogárral (ha éppen szezonja van), vagy trágya- és esőgilisztával horgászni. Különösen utóbbi lehet fogós, ha csak úgy szabadon, ólom és úszó nélkül pottyantjuk a közelükbe (s nem az orruk elé!). A vízbe hulló csali természetesen azonnal felkelti a domolykók kíváncsiságát, annál inkább, mivel a kisebb horogra feltűzött nagy esőgiliszta természetes mozgással rángatózik, süllyed lefelé, s ha nincs zavaró tényező a parton, a falánk domolykó előbb-utóbb elkapja. Az esőgiliszta azért is kiváló csali, mert súlyánál fogva, vékony (0,14-0,16-os) zsinórral messze dobható, (kövi)
