Új Szó, 2013. április (66. évfolyam, 76-100. szám)
2013-04-04 / 78. szám, csütörtök
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2013. ÁPRILIS 4. Kultúra 17 Átutazók: egy este, nyolc temetés Törőcsik Mari főszereplésével a Vígszínházban Dekára mért sorsok Rövidke epizódok, kiemelt mozzanatok, pár perces családi villanások sorozata Hanoch Levin izraeli szerző Átutazók című darabja. Száz percben az élet (mint olyan) és a halál (mint elkerülhetetlen vég). SZABÓ G. LÁSZLÓ Komédia nyolc temetésben, jelzi a színlap. Műfaji megjelölésként igazán frappáns. Amit sejtet: szívszaggató dráma helyett humorral és bölcsességgel átitatott élettörténetek. Nincsenek shakespeare-i felvetések, moliére-i kérdőjelek, bergmani mélységek. Levin nem ás, nem kutat, nem elemez, nem boncol, sőt még csak nem is keres rajtunk fájó pontokat. Inkább csak megmutat, finoman figyelmeztet, emlékeztet, kinagyít mindannyiunkat érintő történeteket. Élhetünk ugyanis bármilyen életet, vannak dolgok, amelyek társadalmi rangtól, pozíciótól, egy közösségben vagy pusztán a családban betöltött szerepünktől függetlenül előbb-utóbb velünk is meges(het)nek. Átutazók vagyunk kivétel nélkül. Átutazók különböző élethelyzeteken, fordulópontokon és kereszteződéseken, „átutazók” szerelmeken, válásokon, barátságokon és elszakadásokon. A végállomás nem lehet más, csak a halál. Eszenyi Enikő rendezésében a Vígszínházban nyolcszor vonul el előttünk a halotti menet. Libasorban lépdelnek az élők, fehér lepel takarja a holtakat. Aki él, temet, és reménykedik, hogy őt majd nagy sokára temetik. Egyvalaki elmegy, másvalaki érkezik. Levin természetesen azt ecseteli, ami születés és halál között történik. Abból ragad ki részleteket, abból ad rövid kis színeseket, groteszk helyzetjelentéseket. Rögtön az elején egy pokoli kínokat megélő, folyamatos székrekedéssel küszködő családfőnek (Harkányi Endre) szorítunk, akit felesége és két lánya is aggódva figyel, amíg a tragédia be nem következik. Megmosolyogtató pillanatok után a drámai vég. De még abban is a kínos és megint csak nevetésre ingerlő, rutinból eldarált vagy éppen befejezetlen gyászbeszéd. Ä fiatalon megözvegyült asszony (Börcsök Enikő) hányni szeretne, de nagyon. Azt legalább élvezné, mást úgy sem tudott élvezni soha. A szíve, a cukra, a vérnyomása nem engedte. Nincs is más vágya, csak, ahogy ő mondja: megdögleni végre. A külföldről hazaérkezett fiú (Józan László) amerikai menyasszonyát várja, hogy bemutathassa szerető szüleinek (Lukács Sándor, Halász Judit), de már nem lesz rá ideje, mivel agydaganata van, előrehaladott stádiumban. Van torz testű fiú (Lengyel Tamás) is, aki hosszasan költözködik, meg dadogós srác (Varjú Kálmán), aki társra vágyik, prosti (Járó Zsuzsa), aki jól fizető kliensekről álmodva messzire utazik, ifjú feleség (Péter Kata), aki még nagy hassal is igézőén táncol, egy lófogú lány (Majsai-Nyilas Tünde), aki ártatlanságát szeretné elveszteni végre, csak nincs hozzá se pasija, se bátorsága. De van egy középkorú házaspár is (Reviczky Gábor, Hegyi Barbara), amely egymástól és önmagától is el- hidegültek már, van egy kölyökképű, piros nadrágos fiú (Karalyos Gábor), aki melegen ajánlja magát, meg nagyvilági életre vágyó, szépséges cicababa (Tomyi Ildikó) is. Huszonnégy szereplő közül a legemlékezetesebb figura a mindent látó, mindent halló, mindent érző, mégis szótlanul közlekedő nagymama, akitől fia és menye szeretne megszabadulni végre, bedugva tüdőszanatóriumba, intézetbe vagy akár diliházba. Törőcsik Mari a nagymama. A színészet magasiskolája, a mesterség kvintesszenciája, a megfejthetetlen csoda, amit ő mutat. Néma szerepben a legteljesebb életet, egy küzdelmekkel teli, vérrel és verítékkel megtett, kanyargó utat. Tologatják jobbra-balra, ki a házból, el, messzire, ne foglalja már a helyet, kellene a szobája. A szemébe hazudnak, megalázzák, kiutálják. Buszra rakják, visszajön. Elviszik, hazaszökik. Elkergetik, besomfordál. Ravasz. Kedves. Huncut. Szeretni való. Nem tudnak túljárni az eszén. Nem engedi. Egyetlen tekintetével, visszanézésével, szemforgatásával jelzi: neki ugyan nem parancsol senki. Szerelmében csalódott unokájával, a dadogós'fiúval táncol egyet az éjszakában. Rövidke tánc, de nagyon nagy. Az előadás legmeghatóbb perce ez. Egy eltáncolt élet, egy eltáncolt szerelem, egy eltáncolt búcsú. Dekára mért sorsok. Pici kis gyöngyszemek. Elvesztett férjeket sirató, bridzspartit sürgető özvegyek. Elvágyódó, színesebb életet kereső fiatalok. Az is menni akar, akinek nincs miből és nincs hova. Egyedül a nagymama maradna. Ha maradhatna. Száz perc szünet nélkül. Díszlet szinte semmi, legfeljebb apró jelzések. Letisztult, finom húrokat pengető előadás. Lelke is van, nem csak szíve. Visszaperelnének az örökösök egy Picasso-képet Bajorországtól Kényszerből eladott festmény Némó után jön Szenilla Los Angeles. Több mint tíz évvel a Pixar nagy sikerű animációs filmje, az Oscar- díjjal kitüntetett Némó nyomában után készül a folytatás, a Szenilla nyomában (Finding Dory). Az Andrew Stanton által rendezett film 2015 novemberében kerülhet a mozikba. Az első részben a kis narancssárga-fehér csíkos bohóchal, Némó tűnt el apja, Pizsi (eredeti angol nevén Mariin) szeme elől, aki a keresés során segítőre lelt a szerethető, de rendkívül feledékeny kék doktorhal, Szenilla (Dory) személyében. A második részben Szenilláé a főszerep, s az ismertek mellett új karakterek is megjelennek benne. (MTI) MT1-HÍR New York/München. Évek óta tartó meddő vita után peres úton akarnak visszaszerezni a bajor államtól az amerikai örökösök egy 100 millió dollárt érő Picasso-festményt, amelyet tulajdonosa, egy néhai német zsidó bankár és műgyűjtő 1934-ben eladott egy műkereskedőnek, a leszármazottak szerint kényszerből, mert az üldöztetések miatt pénzzé kellett tennie vagyonát. A dpa német hírügynökségnek kedden megerősítették egy New York-i bíróságon, hogy Paul von Mendelssohn-Bar- tholdy családja keresetet nyújtott be a múlt héten a Bajor Állami Képtár (Bayerischen Staatsgemäldesammlungen) ellen a művész kék korszakából származó, Madame Soler című festmény visszaszolgáltatását követelve. Paul von Mendelssohn-Bar- tholdy, egy nagy német zsidó család • tagja - ugyanazé, amelyből Felix Mendelssohn, a nagy zeneszerző és Moses Mendelssohn, a felvilágosodás ismert filozófusa is származik - 1934-ben adta oda az értékes festményt az ugyancsak zsidó Justin K. Thannhauser műkereskedőnek. Ma már kideríthetetlen, hogy a bankár eladta-e a kereskedőnek a festményt, vagy csak a gondjaira bízta, de - érvelnek az örökösök - bárhogy is legyen, néhai tulajdonosuk a nácik által bevezetett zsidótörvények miatt kényszerült pénzzé tenni gyűjteményének egy jelentős részét. (A korlátozó törvények miatt a zsidó bankár vagyona a töredékére apadt, ezért 1934-ben 16 képet eladott Thannhausemek.) A Picasso-képet a műkereskedő Thannhauser 1964-ben New Yorkban 1,6 millió akkori német márkáért eladta Halldor Soehnernek, a Bajor Állami Képtár náci múltú igazgatójának, aki - mint az örökösök ügyvédje, David Byrne hangsúlyozta - „nem is firtatta” a műkincs eredetét. Az 1903-ban festett kép jelenleg a müncheni Modem Képtár (Pinakothek der Modeme) falán lóg. A család elsőként 2009-ben kérte a visszaadását, amelyet az e múzeumot is magában foglaló Bajor Állami Képtár mindeddig megtagadott arra hivatkozva, hogy álláspontja szerint a műtárgy hajdani adásvételének nincs köze a nácizmus alatti üldöztetéshez. RÖVIDEN Nyári Alföldi-rendezések Budapest/Szeged. A Szörényi-Bródy szerzőpáros két színpadi művét is láthatja idén nyáron a közönség Alföldi Róbert rendezésében: a Kőműves Kelemen című rockballadát a budapesti RaM Colosseumban mutatják be június 14-én, az István, a király jubileumi produkciójának premierjét pedig augusztus 17-én tartják a Szegedi Szabadtéri Játékokon. Alföldi Róbert kiemelte: minden igazán fontos mű esetében elengedhetetlen, hogy az adott kor újra és újra „ránézzen” saját aspektusából. Mint mondta, reméli, hogy két igazán mai előadást sikerül létrehozni. A két mű alap- problémája könnyen megfeleltethető a mai kornak, így nem kell aktualizálni ahhoz, hogy elgondolkoztassa a nézőt, és azt a fajta élményt közvetítse, mint az ősbemutatók: az egymás felé fordulást, az egyfelé tartást - vélekedett a rendező. A Kőműves Kelemen címszerepében Stohl Andrást láthatja a közönség. Az István, a király címszerepét Feke Pál, Koppányi Stohl András alakítja. (MTI) PENGE Az opera mint misztérium Jan Assmann A Varázsfuvola című műve, akárcsak annak tárgya, maga is remekmű: egyszerre érzékeny elemzés, mely egyetlen hangot sem hagy figyelmen kívül, egyszerre kultúrtörténeti örvény, mely az opera mögöttes rituáléjába szippant, és egyszerre ragyogó esszé a létbe szorult isteni misztériumok (melyek egyike a zene is) megismerhetőségéről. Az elemzés Peter von Matt megállapítását fogadja el evidenciaként: a Hamlet és a Mona Lisa mellett épp ez a Mozart-opera kultúránk harmadik legtalányosabb alkotása. Nem könnyű még csak lajstromba venni se azokat a jelentős írásokat, melyek Mozart zsenialitásával foglalkoznak: Assmann viszont olyan távlatot teremt, ahonnan szinte az evidencia erejével képes hitelesen szólni (ő ugyanis amellett, hogy korunk emblematikus kultúr- történésze, neves egyiptológus, a luxori ásatások vezetője). A szabadkőművesség, a rózsakeresztesség, az egyiptomi misztériumvallások, a zenei allegorizmus és a barokk eredendő misztikumigényének jegyében Assmann a művet nem a mese és a misztérium többé-ke- vésbé szétforgácsolódó konstrukciójaként értelmezi, hanem misztériumjátékként. Spirituális alkímia ez, de a rítus maga fontosabbá válik a végeredménynél. A darab befogadása különféle korosztályok számára nyújt „evidens” élményt: épp ez a rétegzettség sejteti, hogy itt mindig többről van, és mindig többről lehet szó, mint amit hallunk. Assmann zseniálisan küzd meg korunk paradigmatikus felvilágoso- dás-ellenességének mániájával is, miközben egyszerre készít rekonstruáló és nyitott olvasatot. Az opera hordozója természetesen a zene, de Assmann szellemesen védelmébe veszi a „duplafenekű” szöveget is: „a szöveg maga sem olyan szimpla, netán egyenesen lapos, mint amilyennek sokan vélik. Képzeljünk csak bele Wagner Parsifaljába egy Papagenót, aki a Grál-rítusokat parodizálná!” A társadalmi ellentétek és a zenei idiómák vizsgálatakor bontakozik ki a legvüá- gosabban egy ellentétpárokon alapuló zenei mintázat, melynek csúcsán a „modem, szentimentális áriák” állnak a buffoneszk .janicsárzenével” és a népies dallamokkal szemben, mígnem a kolora- túráriák az opera seria öröksége révén a babona (az Éj Királynője) megjelenítői lesznek, az igazság sarastrói világát az egyházi énekek hagyománya, illetve a „szabadkőműves-zene szakrális stílusa” béleli ki. Ez a séma érzékelteti Assmann módszerének áttekinthetőségét és erővonalait. A Varázsfuvola című, Tatár Sándor kiváló magyarításában olvasható Assmann-mű nem könnyű olvasmány: ha mindjárt partitúrát nem is, de egy szövegkönyvet és egy remek felvételt mindenképp érdemes beszerezni hozzá. (Jan Assmann: A varázsfuvola. Opera és misztérium, Budapest, Atlantisz, 2012.) Értékelés: tNfMMM TÖrŐCSÍk Mari és Varjú Kálmán (Szkárossy Zsuzsa felvétele)
