Új Szó, 2013. április (66. évfolyam, 76-100. szám)
2013-04-20 / 92. szám, szombat
Szombati vendég 9 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2013. ÁPRILIS 20. Zuzana Mináčová: „Tisót ünnepelte az ország, amikor eldöntöttem, hogy nem maradok. Túl kellett volna tennem magamat ezen is. Nem voltam rá képes..." Kelet-Európa filmvilágának rendíthetetlen fotósa Mindig volt és mindig van, ezért nehéz elképzelni, hogy mi lesz, ha egyszer nem lesz. Zuzana Mináčovát szerencsére nem foglalkoztatja ez a kérdés. Olyannyira nem, hogy fel sem merül benne: milyen lenne az élete, ha nem fényképezhetne. SZABÓ G. LÁSZLÓ Örökölni nemcsak filmes archívumot, hanem egy megszállott, készséges, megbízható, minden szerkesztőségi megrendelést a szívén viselő fotóművészt, fotóriportert, portrémestert is lehet. így lett egy kicsit az enyém is annak idején Zuzana Mináčová, a kolibai filmgyár fotóosztályának kísérletező kedvű főnökasszonya, aki a hetvenes években a Vasárnapi Új Szó Filmvilág rovatának állandó külső munkatársaként a hazai művészek mellett külföldi sztárokat is rendszeresen fényképezett. Főleg fesztiválokon, forgatásokon vagy éppen mindentől és mindenkitől elkülönítve, pozsonyi műtermében. Zuzana Mináčová neve ma is fogalom a szakmában, portréival hosszú évtizedeket fog át, munkamódszerének legendás elemei vannak, fotói idegen nyelvű lapokban is kiemelt helyet kaptak, kiállításai eseményszámba mentek, fotóalbumai még ma is sajátos kézjegyről, stílusról, fény és árnyék egyedi kezeléséről árulkodnak. Karlovy Vary és Moszkva fesztiváljának vissza-visszatérő vendége ma is, házi archívumában az elmúlt évtizedek legjelesebb sztáijai élik örök életüket. Objektíve előtt hollywoodi megasztárok és igazi világnagyságok is pózoltak, de az Árvácska-korú Czinkóczi Zsuzsát is fényképezte, „asszisztensei” között pedig nemcsak húszéves unokája, hanem még Keira Knightley is feltűnt. Kivételes pillanatok, emlékezetes helyzetek, sokak számára megközelíthetetlen művészek megörökítője, aki egy felhőben, egy darab kőben vagy egy őszi falevélben ugyanúgy el tud gyönyörködni, mint egy karakterisztikus vagy éppen gyönyörűséges arcban. Vannak soha el nem készült képei, elszalasztott momentumai, amelyeket ilyen vagy olyan okok miatt egyszerűen nem tudott megragadni? Nem az idegesít vagy nem az fáj, amit nem sikerült lefotóznom, hanem amit elrontottam. Ami megvan ugyan, de nem szívesen veszem a kezembe. Ha sikerül valami, azt egy idő után már természetesnek veszi az ember, de ha mondjuk, elromlik a gép, vagy nem elég éles a kép, netán lefelejtettem róla valamit, az szörnyen el tud keseríteni. A kudarcot nem lehet elfelejteni. Az velem jön, elkísér életem végéig. Még akkor is, ha már csak nevetni tudok rajta. Mikor vette kezébe az első fényképezőgépet? Tizennégy éves koromban, nem sokkal azután, hogy hazajöttem a koncentrációs táborból. Untam az iskolát, alig vártam, hogy vége legyen. Azok után, amit meg kellett élnem, az osztálytársaim gondjai egyszerűen nevetségesnek tűntek. Én már akkor felnőttnek éreztem magam. A valós élet érdekelt, de hogy mi az és hol található, arról fogalmam sem volt. Próbáltam elképzelni, mi lesz belőlem. Szívesen lettem volna mondjuk fogtechnikus. Otthon aztán kezembe került egy fényképezőgép, amit érdekesnek találtam, s épp a házunkkal szemben, Pozsonyban megnyílt az iparművészeti szakközépiskola. Azt mondtam, ha már olyan közel van, megpróbálom. Tetszett a felvételi rendszer: mindenki bejutott, aki jelentkezett, de akiben nem volt meg a kellő adag tehetség, azt a harmadik év után, szakmunkás bizonyítvánnyal a kezében útjára bocsátották. A többiek tovább tanulhattak, készülhettek az érettségire. Bírtam, amíg bírtam. A szlovák nyelvet nem szerettem, az ábrázoló mértant ki nem állhattam. A kevésbé tehetségesekkel együtt én is otthagytam az iskolát. Önszántamból. Hiába győzködött az igazgató, hogy maradjak, mert nagy hibát követek el, ha elmegyek, hiszen a tanulóévek a legszebbek az ember életében. Úristen, gondoltam, ennyire borzalmas lenne az élet? Itt ez az unalmas iskola, és ez a legjobb, amit kaphatok? Én akkor el is megyek. Tizenhét évesen már filmesek közt dolgoztam. Színészek, rendezők mellett. Mindenki kedves volt, körbeudvarolt, naná, hogy tetszett! De hogyan került a filmesek közé? Valaki beajánlotta? Én ajánlottam magamat. Mondtam, hogy fotózni akarok. Szerencsém volt. Épp fotóst kerestek, mert aki addig ott dolgozott, elment operatőrnek. Akkor nem sok ideje lehetett a betanulásra. Függetlenül attól, hogy mit tudtam és mit nem, 1965-ben már Jugoszláviában fotóztam, az Oscar-díjas Dušan Vukotič készülő filmjében. Ő magyarázta el, hogy mitől lesz művészi alkotás egy fotográfia. Az a jó fotó, ami nem pusztán szép, hanem kifejez valamit, mondta. Nagyon sokat foglalkozott velem. Tanított, segített. Ha a poharat az üveg mellé állítod, abból még nem születik feszültség. De ha a pohár egy hordó mellé kerül, akkor igen. Nem sokkal azután, hogy hazajöttem Jugoszláviából, kiállításom volt a pozsonyi Új Színpadon. Négy témakör, négy sorozat. Gyerek, anya, csoport, csendélet. Fél évig tartott nyitva a kiállítás, rengetegen látták. Onnantól fogva minden fotós ciklusokban gondolkozott. A színészekről sem akartam pusztán informatív képeket készíteni. Mindig valami újjal kísérleteztem. Játszottam az arcokkal. Azt hittem, hogy majd követőim lesznek. Hogy lopkodni fogják az ötleteimet. Senki nem lopott el semmit. Érdekes felismerés volt ez is. Bevetés előtt Karlovy Varyban A kolibai filmgyárban milyenek voltak az első évei? Nehezek. Technikailag nem is voltam rendesen felszerelve. Rettenetes körülmények között dolgoztunk. A nyersanyaggal sem lehettem elégedett. Hivatalosan a fotóosztály vezetője voltam. Portrékat készítettem. Az első fesztiválélmény? Három nap Karlovy Varyban. Sem vakum, sem fénymérőm nem volt, hírességekkel dolgozni pedig senki nem tanított meg. 1968, ott állok Tony Curtis közelében. Eszembe jutott, hogy magyar származású, gondoltam, megpróbálok magyarul szólni hozzá. És válaszolt. Magyarul. Az igazán nagy művészek nem okoztak csalódást soha. Velük ritkán van probléma. Egyetlen nevet kérnék a másik oldalról. Omella Muti. Nem szeretném minősíteni. Annyira kellemetlen élmény? Lefényképeztem és elfelejtettem. De a legtöbb emlékem igazán kellemes. A legérdekesebb történeteim Moszkvához kötődnek. # Emlékszem a 87-es évre, amikor Gorbacsov vendégei voltunk a Kreml Szent György- termében. Federico Fellini, Giulietta Masina, Antonio Gades, Vittorio Gassman, Gian Maria Volonte, Maruschka Detmers. Délelőtt még felhőket fotózott a Rosszija Szálló ablakaiban, délután pedig ez a hatalmas sztárparádé! A moszkvai fesztiválra én sokkal korábban kaptam meg a belépőt. És rögtön jött egy nagy fogás. Beléptem a liftbe, és ott áll egy férfi. Ismerős volt. Angolul nem tudok, kérdeztem, beszél-e németül. „Igen.” Na, akkor ez nem amerikai, gondoltam, hiszen azok messze vannak a némettől. Megáll a lift, bemutatkozom, és mondja ő is a nevét: „Kirk Douglas.” És hogy éhes, de sehol nem talál büfét a szállodában. Ez még a gyezsumaja rendszer volt a Szovjetunióban. Jöjjön velem, mondtam neki, és elvittem egy kávézóba a nem tudom, hányadik emeleten, ahol evőkanállal ettük a kaviárt, és ásványvíz helyett pezsgőt ittunk. Kirk Douglas másnap ösz- szeveszett a fesztivál vezetőivel, és elutazott. De nekem akkor már egész sorozatom volt róla. Évekkel később, Karlovy Varyban aztán a feleségét, a fiát és az unokáját is lefotóztam. Nőként kiktől kapta a legszebb bókokat? Richard Burtontől. Moszkvai történet ez is. Nem sokkal azelőtt vált el Liz Taylortól, kínai selyemből készült öltönyében fess volt nagyon. Vodkát kértem, ő is ivott, szóba elegyedtünk. Meghívott vacsorára, de nem ismerte a szovjet módit. Nem voltunk mi ott olyan nagyon szabadok. Őt aztán elvitte az orosz kulturális miniszter, mobil nem volt még akkor, én fél órára hagytam el a szobát, és épp akkor keresett, de műiden alkalommal csak a szobatársnőmmel tudott beszélni. A tolmácsával küldte el a névjegykártyáját, mert másnap elrepült. De nagyon kedves embernek ismertem meg Antonio Banderast is. Mondtam neki, hogy gondoljon valami szépre, amikor fotózom. Azt felelte: „Jó, akkor majd rád gondolok.” Vagy Armin Müller Stahl. Ő is remek ember. Robert De Nirót ötször fotóztam különböző fesztiválókon. Danny DeVito is óriási fazon, bár nagyon alacsonyka szegény. Megérkezett Karlovy Vatyba, a Pupp Szálló előtt szülte rávetették magukat a fotós kollégák. Én voltam az egyetlen, aki csak nézte őt, géppel a kezében. ,,Nem dolgozol?” - kérdezte angolul. Majd ha leveszed a szemüveged, mondtam neki szlovákul. És azonnal levette. Hangosan nevettek a kollégák. Olyan természetességgel beszél ugyanis szlovákul ezekhez a sztárokhoz, mintha mindegyikük régi ismerőse lenne, és értenék is a nyelvét. A szülészek mindig megérzik, mit kérek tőlük. Robert Redford görbén állt előttem. Rácsaptam egyet a hátára, hogy húzd ki magad! Nem sértődött meg. Azt mondta: az édesanyja is gyakran rászólt emiatt. A nők között is volt két alanya, akivel közelebbi kapcsolatba került. Keüa Knightley volt az egyik, akit végtelenül szerény lánynak ismertem meg. Elmesélte, hogy eredetileg fotósnak készült, és megkért, hadd legyen egy kicsit az asszisztensem. Nézte, hogy dolgozom, és széket hozott a színésznek, akit éppen fényképeztem. Sharon Stone meglepett a viselkedésével. Ki kellett ürítem a fesztiválpalota nagymozijának előterét. Azután volt csak hajlandó bevonulni a vetítésre, hogy már egy árva lélek sem kószált a folyosón. Félt, nehogy baja essen. Három órával később egy dzsesszpartin már úgy táncolt a tömegben, mintha kicserélték volna. Meglátott, elkapott, és magához rántott. Úgy táncolt, mint egy eszelős. A cseh színésznők közül kit tartott világviszonylatban is kiemelkedőnek? Olga Schoberovát. Ó valóban sztár volt, de a szó legnemesebb értelmében. 1969, Sorrento. A cseheket figyelmeztették, hogy jobb lenne, ha nem utaznának. Nekünk, szlovákoknak senki sem szólt, úgyhogy mentünk. Luxusszálló, medence, lift a tengerhez, öt emelet magasságában, üyet én még akkor nem láttam. Fellini volt a vendéglátónk, de vele tartott Marcello Mast- roianni és Claudia Cardinale is. A díjátadó Milánóban volt, a királyi palotában. Ott tapasztaltam meg először, hogyan fotóznak az olasz kollégák. Egymást túlharsogva kiabálták, hogy Federico, Federico, meg hogy Marcello, Marcello! Lenyűgözött ez a közveden kapcsolat. E nélkül nem is menne a dolog. Sorrentóból Liptószentmiklósra utaztam, ahol Juraj Jakubisko forgatta Viszondátásra a pokolban, barátaim! című filmjét. Olga Schoberová, vagyis Olinka Barova, ahogy a nyugati sajtó nevezte őt, akkor már Jakubisko szobájában lakott. Gyönyörű volt. Elállt az ember lélegzete, ha ránézett. A forgatást később leállították, a kész filmet pedig dobozba zárták. Olinka pedig, aki egész idő alatt bájos volt és nagyon kedves, visz- szautazott Hollywoodba. Ott Müos Formánnál barátkozott, aki elvitte őt egyszer Barbra Streisandékhoz. És ebből lett a botrány. Barbra vőlegénye első látásra beleszeretett Olinkába, és el is tűnt vele. „Te bármikor eljöhetsz hozzám - mondta Streisand Formánnak -, de ne hozz magaddal még egyszer cseh lányt!” Olinka későbbi férje, egy gazdag producer aztán látta a fotóimat, hívott Hollywoodba, hogy fényképezzem le az ottani sztárokat. Ä kiutazási engedélyt a Filmexportnak kellett volna megadnia, én már készen is álltam az útra, végül mégis maradnom kellett. Féltek, hogy nem fogok visszajönni. Vigaszdíjként kaptam egy speciális felkérést, hogy fotózzam le az összes szlovák és cseh színésznőt - Moszkvának! Nehéz évek voltak azok, de izgalmasak is. Ma is rendezhetnék kiállítást, de kit érdekelnek ma a képek? Az Új Szónak és a Vasárnapnak ma is szívesen dolgozik, a szlovák lapokban azonban már csak ritkán tűnik fel a neve. Ebben bizonyára az is közrejátszik, hogy 1993-ban elköltözött Pozsonyból egy Prága melletti kis faluba. Rossz döntés volt a részemről, azóta rájöttem. Naivitás. Tisót ünnepelte az ország, amikor eldöntöttem, hogy nem maradok. Túl kellett volna tennem magamat ezen is. Nem voltam rá képes. De már nincs visszaút. Eleinte nehéz volt, de már megszoktam az új életemet. A csehek nem olyan nacionalisták, mint a szlovákok, az biztos. Nem is zavarja őket, hogy szlovákul beszélek, sőt az sem, ha Karlovy Varyban mi ketten magyarul társalgunk. Csodálkozva néznek. Nem akarnak hinni a fülüknek.
