Új Szó, 2013. április (66. évfolyam, 76-100. szám)
2013-04-11 / 84. szám, csütörtök
wvw.ujszo.com ÚJ SZÓ 2013. ÁPRILIS 11. Vélemény És háttér 7 Ennyire vagyunk profik jogaink kiharcolásában, s ennyire becsüljük azt, amit elértünk A kisebbségi állatorvosi ló Gáncsoskodó minisztérium? Rosszul előkészített törvény? Kényelmes hivatalnokok? Akadozó belső kommunikáció a pártokon belül? Valószínűleg mindenből egykevés, de ez így együtt nagyon elkeserítő. MÓZES SZABOLCS Az állatorvosi ló - a kisebbségi nyelvhasználattal kapcsolatos legutóbbi történés ennek illik be. Ez ugyebár az a ló, amelyen mindenféle betegséget be lehet mutatni, annyira jó ábrázoló „eszköz”. A gond az, hogy történetünk állatorvosi lova egy nagyon is létező probléma. A belügyminisztérium gátolja a kétnyelvűség alkalmazását: vezető hivatalnoka arra figyelmeztette az önkormányzatokat, hogy az anyakönyvi adatokat csak „államnyelven” vessék papírra. A kisebbségi nyelvhasználati törvény mást ír elő. A szaktárca közben azzal érvel, hogy a jogszabály nincs összhangban a vonatkozó, anyakönyvi ügyintézésről rendelkező jogszabállyal. Ezt a kisebbségi biztos hivatala közvetve el is ismerte, mivel egy közös bizottság már dolgozik az áthidaló megoldáson (ha minden rendben volna, csak a törvény betartását kellene követelni). A minisztériumi útmutatót 2012 júniusában kapták meg az ön- kormányzatok, ám az ügy csak most, háromnegyed évvel a levél keltezése után derült ki. Tömören ezek a tények, s most nézzük a lovat! Először is a fejét, amitől - annak ellenére, hogy nem halról van szó - az egész bűzlik. A belügyi tárca hivatalnokai buzgó mócsingként igyekeztek ürügyet találni - mondhatnánk kiskapunak is, ha ilyet nem éppen az állammal szemben szoktak volna alkalmazni miért nem lehet (szerintük) végrehajtani a kisebbségi nyelvtörvény vonatkozó részét. Problémát találtak ott, ahol nagyon nehéz találni. A történetben minden bizonnyal sáros a törvényt 2011-ben, Rudolf Chmel miniszterkedése idején előkészítő brigád is, ugyanis jogszabályalkotáskor egyebek között kulcs- fontosságú az ilyen „kiskapuk” megkeresése. Megnézni minden vonatkozó jogi normát, s ezeket az új jogszabály - esetünkben a kisebbségi nyelvtörvény - vonal alatti részeiben módosítani. A történet nem teljesen ismeretlen, tavaly a vasúti táblákkal kapcsolatban derült ki hasonló mulasztás: a nyelvtörvénnyel együtt a vasúti törvényt is módosítani kellettvolna. Tanulságos a helyi hivatalok hozzáállása is. Szinte mindenütt a belügyi leírás alapján jártak el. Hiába traktálta a kisebbségi sajtó hónapokig a közvéleményt azzal, hogy mit tesz lehetővé a nyelvtörvény, hiába írja le egyértelműen a jogszabály, hogy a polgár kérésére kétnyelvű iratot kell kiállítani, a hivatalnok számára az a szent, amit egy - félig-meddig - felsőbb szerv meghatároz. Ha egy körlevélben Kaliňákék arra figyelmeztetnék az önkormányzatokat, hogy a kétnyelvű ügyintézést kérő polgárnak először két pofont kell adni, akkor, könnyen lehet, az érintettek így járnának el. Elgondolkodtató az ügy lefolyása is. A minisztériumi útmutató tavaly nyári keltezésű, a levelet több tucat hidas és MKP-s polgármester hivatala kapta kézhez. Az információ viszont háromnegyed év után - talán csak véletlenül - jut el a legfelsőbb szintre. Ez is elárul valamit a pártok belső kommunikációjáról, valamint arról, hogy a helyi vezetők mennyire vannak képben a nagypolitikai történésekkel, a helyi magyarságot érintő alapvető kérdésekkel, jogokkal. Bár; ezen talán már csodálkozni sem kellene: ahogy egy tavaly őszi felmérés kimutatta, a magyarlakta települések hivatalos weboldalainak nagy részén még a legalapvetőbb információk sem voltak feltüntetve magyarul. Ennyire vagyunk profik jogaink kiharcolásában, s ennyire becsüljük azt, amit elértünk. (Ľubomír Kotrha karikatúrája) KOMMENTAR Hasad tovább KOCUR LÁSZLÓ Bár Somogyi Szilárd tavalyi, hangos távozása után egy okkal kevesebb, bogy a Szabadság és Szolidaritás pártjánakbelviszonyain rajta tartsuk a szemünket, de aki legalább alkalomszerűen odapillant, mi újság liberálisék háza táján, az láthatja, némi túlzással, nem nyugszik le anélkül a Nap, hogy valamely prominens vagy kevésbé prominens párttag ne jelentené be távozási szándékát. A liberálisokjégtörő márciusa ugyanis reménytelenül két részre osztotta a pártot, Richard Suliknak csak- esetében ez lehet, hogynemlesz politikailag korrekt - haj szálnyi előnynyel, 13 szavazattal sikerült megelőznie Jozef Kollárt. A világnak azon a tájain, ahol a demokrácia két évtizednél idősebb, egy tisztújítás követően a győztes (általában) vezeti tovább a pártot, a vesztes pedig beletörődik az eredménybe. Szlovákiában azonban a pártok gyakran nem ideológiai, hanem perszonális törésvonalak mentén jönnek létre, ennek a szlovákiai magyarság körében legismertebb példája a Híd megalakulása, alegkalandosabb viszont kétségkívül Jozef Šimkóé, ha emlékszik még valaki a kanyargós utat bejárt kelet-szlovákiai politikusra. Šimko a KDH egyik alapítójavolt, majd Dzurindával távozott az SDKÚ-ba, ahonnan a csopor- tocska-ügy miatt kilépett Zuzana Martinákovával karöltve. Amikor a párt alakuló közgyűlésén nem őt, hanem Martiná- kovát választották a Szabad Fórum elnökévé, onnan is kilépett, és Misia 21 néven kvázi egyszemélyes pártot alapított, mérsékelt sikerrel. Mivel nem bírta párt nélkül, 2010február- jában a KDH-ba visszalépve zárta le a leginkább tragikomikusnak nevezhető politikai körutat, miközben az évekig tartó bolyongás során sem derült ki, hogy mit is akar ez az ember. Külső szemlélőként némileg hasonló cipőben jár Jozef Kollár is, aki azóta, hogy bejelentette indulási szándékát az SaS elnöki posztjáért, kifelé nem tudta elmagyarázni, hogy miben más az ő liberalizmusa, mint Richard Suliké. Persze, lehet, hogy párton belül ezt tudják, az elnököt meg az alig háromszáz párttag választja, nem az újságíró/-olvasó. Richard Sulik alapító atyai pozícióját megtépázták a balsikerű kormányzás botrányai, így nem elég erős ahhoz, hogy összefogja pártprojektjét. Kollárék esetleges távozásával tovább folytatódik az ellenzék atomizálódása, így a liberális elvi vitának Szlovákiában baloldali öröm lesz a vége. TALLÓZÓ Argentína nem sír utána Argentína sose bocsátja meg Margaret Thatchernek az 1982-esFalkland-szigeteki háborúban elszenvedett vereséget. Az ország vezető napilapja, a Clarin gyászhírében azt állította, hogy Thatcher halálra itta magát. A lap hozzátette: „A XX. századi Nagy- Britannia legvitatottabb miniszterelnökének élete szenilis demenciával ért véget, házi fogságra kényszerült egy gondozó ápolása alatt, képtelennek bizonyulva arra, hogy kimozduljon knightsbridge-i otthonából, mivel eltévedt volna.” Az írásról beszámoló National Review megjegyzi, az egyetlen méltánylandó az argentínai visszhangban az, hogy Cristina Kirchner államfő nem reagált hivatalosan Thatcher halálára. (MTI) Már-már érthetetlen, mennyire visszafogottan reagál Amerika az észak-koreai fenyegetőzésekre: Mi ez, beszariság vagy bölcsesség? Pofon a vezérnek: senki nem ijedt meg, amikor bu-bu-but kiáltott MALINAK ISTVÁN Egyre tragikomikusabb a helyzet a Koreai-félszigeten. A kérdés az, merre fordulnak a dolgok, a tragikum vagy a komikum irányába? Kell-e nagyobb pofon egy diktátornak annál, hogy senki nem ijed meg, amikor ő bu-bu-but kiált? Kim Dzsong Un felszólította a Dél-Koreában élő külföldieket, mielőbb meneküljenek, nehogy bajuk essen, amikor lecsap a kapitalista testvérre. Az EU erre közölte, nem tervez kimenekítést a Koreai-félszigetről. Az unió egyetlen tagállama sem vett eddig fontolóra ilyesmit, sót, az a pár ország, amelynek van valamiféle képviselete Északon, onnan sem hívja haza embereit. Az más kérdés, hogy a külügyminisztériumok pillanatnyilag nem ajánlják a turistáknak a félsziget felkeresését. Mindez jelzi, mit tart a világ az északi rezsim fenyegetőzéséről és katonai lehetőségeiről. Ami még ennél is lényegesebb: a Fehér Ház kizárta, hogy az észak-koreai rakétákat még a küövóálláson semmisítsék meg, hacsak be nem bizonyosodik, hogy atomrobbanófejjel szerelték fel azokat. De az amerikai hírszerzés kizárja, hogy Phen- jan ilyenekkel rendelkezne. Magyarán: Észak-Koreát nem fenyegetik megelőző csapással, mint mondjuk Iránt. A The New York Times által kiszivárogtatott döntés óriási gesztus, a Kim dinasztia legkisebbik tagja meg sem érdemli. A hírek szerint Washington és Szöul között ez ügyben nem teljes az összhang, Pák Gun Hje dél-koreai elnök asszony például szükségesnek tartaná a provokációért felelős észak-koreai parancsnoki központok elleni válaszcsapást, ám az USA óv a „túlreagálástól”. Észak-Korea múlt héten két közepes hatótávolságú rakétát telepített a keleti partra, s a jelek szerint napokon belül újabb provokációt hajt végre: vagy kísérleti atomrobbantást, vagy kilövi e rakétákat. A Dél-Koreában állomásozó amerikai erők parancsnoka szerint pár másodperccel az indítás után ki tudják számítani a rakéta röppályáját, s csak akkor kell lelőni, ha Dél-Koreában, Japánban, vagy Guam szigetén csapódna be. Ha a rakéta célpontja a nyílt tenger, még akkor sem tennének semmit, ha Japán felett szállna el, mint ahogy az korábban már megtörtént. És ha mindehhez hozzávesszük, hogy az USA elhalasztott egy e hétre tervezett tesztkísérletet a Minuteman 3 típusú ballisztikus rakétával csak azért, hogy „elkerülje a félreértést és ne mélyítse a válságot”, már- már értheteden az amerikai tolerancia. Minden katonai jelentés kiemeli: Washington „arányos és korlátozott” válasszal készül a provokációra. De a világ már torkig van a beteges fenyegetőzésekkel, ezért sokakban felmerülhet a kérdés: mi ez az amerikai politikában, beszariság vagy bölcsesség? Egyelőre ez utóbbira kell voksolni, az USA meg akarja előzni, hogy a konfliktus szélesebb háborúvá fajuljon. Észak 1,2 millió embert tart fegyverben, és a déli főváros a határtól alig van messzebb, mint Pozsonytól Du- naszerdahely, ami stratégiai szempontból nem távolság. Valaki valahol azt mondta, a 21. század első fele a diktatúrák alkonya lesz, de ez így nem igaz, annak ellenére, hogy eltűnt Szaddám Húszéin, eltűnt Mubarak, eltűnt Kadhafi. Egyikük sem volt rosszabb a Kim-dinasz- tia tagjainál, s ha nagyon ironizálni akarnánk, azt lehetne mondani: pechjükre nem voltak szomszédosak Kínával. Sőt még azt is meg lehet kockáztatni: Szaddám alatt az irakiak, Mubarak alatt az egyiptomiak és Kadhafi alatt a líbiaiak sokkal jobban éltek, mint a Kimek alatt az észak-koreaiak. A félszigeti válságnak ez az alfája és ómegája. És pillanatnyilag bármilyen haszna is legyen belőle Peking- nek, ez a válság hosszabb távon mindenképpen a kínai külpolitika hatalmas kudarca lesz.
