Új Szó, 2013. március (66. évfolyam, 51-75. szám)
2013-03-30 / 75. szám, szombat
20 Szalon ÚJ SZÓ 2013. AAÁRCIUS 30. www.ujszo.com Annak a nemzedéknek, amelyből Galgóczi is kinőtt - a parasztszármazású elsőgenerációs értelmiségieknek - ismerős volt az a közeg, amelyről írt Az emberasszony itt hagyott szobája Galgóczi szobájában tapintható a teremtés Galgóczi Erzsébet itt hagyott otthona a ménfő- csanaki Bezerédj-kas- télyban kapott új életet. Az írónő irodalmi munkásságának szellemiségéből és otthonának tárgyi hagyatékából berendezett irodalmi emlékszoba a kastély tágas, boltíves oldalsó traktusában, a régi ispánház cselédszámyában található. 1991 májusában nyitották meg, két évvel az írónő halála után. TALLÓSl BÉLA Arról, hogy mennyire képlékeny, változó-formálódó volt az a világ, amelynek erősen kritikus, őszinte hangú irodalmi krónikása volt, tanúskodik az is, hogy Ménfőn született, s ugyanott, azaz szülőhelyén, de már Ménfőcsanakon hunyt el. írásművészetével a változó, olykorolykor visszásán alakuló világ ellentmondásos emberi viszonyaira figyelt Galgóczi Erzsébet, mindenre kiterjedő alapossággal, szúrósan szigorú, mindent átlátó szemmel, s ahogy már ’78-ban írták róla: „makacs következetességgel és konokul tiszta világszemlélettel”. A változásoknak azokról a figuráiról szőtt lehengerlő valóságú mesét, akik helyi (falusi-vidéki) viszonyokat meghaladó történetet írtak az emberi nagyságról. Azokat emelte be az irodalomba, akik nem simultak be az átlagba. Vagy mert szembehelyezkedtek a mezőgazdasági kollektivizálással, vagy mert haladtak volna, de kisszerűségük okán nem tudtak és bírtak lépést tartani a modernizmussal. Azok lettek a hősei, akik úgy érezték, „szétroppantja őket a társadalmi mozdulás”. Azok, akik csónak nélkül szálltak folyóra, vagyis akik kiléptek a faAzok lettek a hősei, akik csónak nélkül szálltak folyóra, vagy akiket úszó jégtáblára tettek, mert nem kellettek. lusi létből, városba költöztek, de magányossá, dekadenssé váltak gyökerek nélkül, és valamilyen módon próbáltak megszökni kisiklott életükből. Vagy akiket úszó jégtáblára tettek, mert nem kellettek, kidől- tek-kiöregedtek a sorból. De mindenekelőtt azokról és azok ellen szóltak az írásai, akik miatt nem lehetett szebb a világ. Miattuk volt Galgóczi „feketeborús” realizmusa haragos, dekadens, pesszimista. Galgóczi Erzsébet a föld hátán zajló szövevényes valóból sorsokat, élettörténeteket forgatott át irodalmi szőttessé. E szőttes olyannak mutatta a szocializmus viharaiban (átalakuló magyar falu gyökereitől elszakadó vagy ahhoz, annak múltjához makacsul ragaszkodó kisembert, amilyennek falusi sorsgenetikája meghatározta. Nem igazította szocialista realista stílusjegyekhez és eszmékhez, leleplező erejű történeteiben az ő emberei úgy lépnek elő ősi falusi mivoltukból palléro- zatlanságukban, de a maguk paraszti eszével, amilyenek valójában voltak. Az elavult hithez, az újat gáncsoló hiedelemhez való ragaszkodás, vagy ellenkezőleg, az elszakadásvágy vezette őket folytonos szembeszegüléshez. S az sohasem végződött jól. Legalábbis majdnem soha. Am azon az úton, amelyen megpróbáltatásaikkal a természetes - sokszor azonban inkább a nem természetes módon bekövetkezett - végig eljutottak, földszagú létüket illúziókhoz kapcsolt, elvakult csodákból próbálták megélni, törvényen kívül és belül (egyik kötetének címe a Törvényen kívül és belül). A Bezerédj-kastélyban, az írónőnek emléket állító szobában - az oda átmentett és emberi voltát, írói szellemét megidéző könyvtára, díjai, néhány személyes holmija között - át lehet élni és meg lehet érezni valamit az írói halhatatlanság misztikájából. Az íróasztalán körberakott tárgyi hagyatékának kisugárzásában érezni lehet valamit abból, ahogy Galgóczi Erzsébet irodalommá teremtett annyi megrázó történetet a „nádtetős szocializmusból”, annyi fájdalmat, félelmet és megtépázott hitet. Itt hagyott szobájában, bármit pillant vagy érint meg a látogató, érzékelhető, tapintható a teremtés. Az, ahogy az írónő, a jó mellett kiálló, kemény tartású karakán emberasszony elpusztíthatatlan irodalmi krónikája teremtődött nagy műgonddal, jellemes megítéléssel és káprázatos írói tehetséggel, amihez mély ember- és valóságismeret, valamint szociális érzék társult. A helyiség két részre tagolódik. Az egyikben látható rekonstruálva a dolgozószoba egy része, benne Galgóczi könyvtárával, az íróasztala a személyes tárgyaival, valamint a heverője. Az asztalon az ötvenes évekből származó írógépe, amely sokszor került zaciba. Beadta, amikor komoly írói és egzisztenciális válságba került ötvenhat után, amikor nagyon-nagyon ínséges körülmények között élt Budapesten. Körben a falakon a lakásából származó tárgyakkal szembesülhet a látogató. Galgóczi Erzsébet, aki nyolcgyerekes parasztcsalád hetedik gyermekeként született, húszéves koráig Ménfőn élt. 1950-ben került fel Budapestre. Ott, első önálló lakásába, mely egy panellakás volt a Kacsóh Pongrác úton, kezdte gyűjtögetni a néprajzi tárgyakat. Művei 70-80 százaléka a vidéki magyar emberek sorsát örökíti meg, érthető, hogy azoknak a tárgyaknak a vonzásában élt és érezte jól magát, amelyek hősei életkörnyezetét idézték. Mindaz, ami most már Ménfőcsanakon, a paraszt- szobarészletben található, saját gyűjtése. Van köztük festett, faragott láda, faliszekrény és régi használati tárgyak, kulacs, mángorló, 18. század végi faragott székek asztallal, s egy míves reneszánsz intarziás utazóláda. S látható az a fotó is, amely alapján a parasztszobát rekonstruálták. E tér értékes kiegészítője az a parasztszekér- kerékből készült csillár, amely szintén a budapesti lakásában volt. Ez édesapjának az utolsó, a tsz-be be nem vitt lőcsös szekerének a kereke. A parasztszobát és a dolgozó- szobát az életutat időrendben bemutató tárló választja el egymástól. Műveit, személyes dokumentumait, bizonyítványát, kéziratait, a megbecsülés tárgyi bizonyítékait, kitüntetéseit tartalmazza, családi fotókat, köztük egy képet a szülők aranylakodalmáról, amelyre az összes testvér összegyűlt. Juhász Tibor, az emlékszoba vezetője a tárló dokumentumai alapján ismerteti a látogatóval az írónő életét. Galgóczi az Egyes Számú Állami Leánylíceumban (a győri tanítóképző elődje) tanult, de nem fejezte be, mivel akkor már a filmek vonzásában élt. Ménfőcsanakon ugyanis 1942-ben már volt mozi, a régi csődöristállóban alakították ki, s az akkori nagy filmeket - az Emberek a havasont, a Mágnás Miskát - mind vetítették itt. A mozi annyira a bűvkörébe vonta Galgóczit, hogy filmszínésznő vagy filmíró szeretett volna lenni. Szülei azonban hallani sem akartak erről. Sugallatukra az ELTE bölcsészkarára jelentkezett, ahova fel is vették, de nagyon hamar otthagyta, azzal, hogy az nem az ő világa. Hazaköltözött, és 1949 végén a vagongyár át- képzős esztergályosa lett. Született erről egy anekdota is. Mivel a vagongyárban a szerzetes- rendek megszüntetése után volt apácák is kezdtek dolgozni, és a piroslámpás házakból is kerültek be alkalmazottak, találgatták, vajon Galgóczi melyik „csoporttal” érkezett. Három műszakban dolgozott, szabadidejét pedig a gyár műszaki könyvtárában töltötte. A felszabadulás ötéves évfordulójára a Magyar Ifjúság Népi Szövetsége pályázatot írt ki, amelyre Galgóczi háromfelvo- násos színművel jelentkezett, de ezt az írását az eredmény- hirdetéskor meg sem említették. írt viszont még egyet, pár nappal a beadás előtt, 100 százalék, avagy az életünk a legboldogabb nékünk címmel, Kezes állat a gép alcímmel. Maga a mű is olyan sematikus volt, amilyen a címe. Viszont a vasesz(Somogyi Tibor felvételei tergályos átképzős Gali - ez volt Galgóczi beceneve - első díjat nyert vele. Később felvették a Színház- és Fümművészeti Főiskolára, dramaturg főtanszakra. ’53-ban, főiskolásként jelent meg Egy kosár hazai című, első kötete. Pályáján ezután nagy csend következett egészen ’61-ig, a következő kötetig. Galgóczi az ötvenhatos események idején Erdélyben volt, Nagyváradon tartózkodott egy újságíró-delegációval. Ahogy tudomást szereztek az októberi „Nagyanyám még csak a nevét tudta leírni, anyukám összekínlódott egy-egy levelet a fronton levő féijének." történésekről, elindultak haza; mivel vonatok nem közlekedtek, gyalog. Négy nap alatt értek Budapestre. Közvetlenül az eseményekben nem vett részt. (A testvére, Róbert viszont igen, ő egyetemista volt Pesten.) Azonban egyik írása, amely ebben az időben jelent meg, elég volt ahhoz, hogy a megtorláskor megrovásban részesítsék: „Értesítjük, hogy a Magyar Újságírók Szövetségének újjászervezett bizottsága szövetségi tagsága igazolása mellett a Művelt Népben írt cikkéért megrovásban részesíti. 1958. április 28-án.” A Művelt Nép a forradalmi események után megszűnt, Galgóczi pedig nem kapott állást sehoí. Gyakorlatilag nyo- morgott, munkáért kilincselt. Marosán György elvtársnak írt a minisztériumba. Levelében vázolta az élettörténetét, megírta, mi a végzettsége, még azt is, hogy mennyiből él, és a segítségét kérte. De nem tudtak vagy nem akartak neki segíteni. Később a Hunnia Filmstúdióban kapott állást dramaturgként. Azt a feladatot adták neki, hogy örökítse meg az ’56 utáni vidéld hangulatot, még nem kamerával, hanem riportokban, amelyek később filmforgatókönyvek alapjai lehetnek. Rengeteget járt vidékre tényfeltáró újságíróként. Kegyetlen sugarak és Nádtetős szocializmus címmel jelent meg riportjainak gyűjteménye. Ezek az írásai nagy visszhangot váltottak ki, egészen a központi bizottságig és a minisztériumig hullámzott a hatásuk, mert leírta bennük a valóságot a kiskirályokról, a politikusok visszaéléseiről, a pártemberekről, a téeszelnökökről - ez volt a tsz-szervezés második szakasza, amikor ejtőernyősök kerültek az élre. Lassan-lassan megtört körülötte ajég. ’61 hozta el a következő lehetőséget az újabb kötetre. Ott is csak hó van a címe. Galgóczi élete kezdett visszazökkenni a normális kerékvágásba. ’62-ben megkapta első József Attila-díját. Fő műveit a ’70-es évek második felében írta, amikor ütős, nagyon erős novellái és kisregényei jelentek meg. E korszak betetőzése a Vidravas volt 1984-ben. Első kiadása 150 ezer példányban jelent meg. A ’80-as évekre országos olvasótábora lett. Talán a legismertebb író volt. Annak a nemzedéknek, amelyből Galgóczi is kinőtt, vagyis a parasztszármazású elsőgenerációs értelmiségieknek ismerős volt az a nyelvezet, közeg és mentalitás, amelyről és ahogyan Galgóczi írt. És közelinek érezték a figuráit is, akikről a prózái szóltak. Nemcsak azért olvasták, mert Kossuth-díjat kapott, ’78-ban (Aczél György kezéből), hanem mert valóban jók voltak az írásai. Értették az emberek, mert mondott nekik valamit. Pomogáts Béla úgy fogalmazott: olyan erkölcsi jelenség volt Galgóczi, akit nem lehetett kikerülni, aki belekiáltotta az emberek arcába az igazságot. írt riportokat, novellákat, regényeket, filmforgatókönyveket. Művei 39 országban jelentek meg, 31 nyelven. „Magyarországon én vagyok az első parasztszármazású nőíró, aki Kossuth-díjat kapott. Nagyanyám még csak a nevét tudta leírni, anyukám összekínlódott egy-egy levelet a fronton levő férjének és távol élő gyermekének. A megtett úttal meg lehetek elégedve.” E megtett út kövein lépkedhet végig a Gal- góczi-emlékszoba látogatója.
