Új Szó, 2013. március (66. évfolyam, 51-75. szám)
2013-03-26 / 72. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2013. AAÁRC1US 26. Keddi faggató 13 Popély Árpád: 2018-hoz közeledve főként saját magunknak tartozunk annyival, hogy földolgozzuk a csehszlovákiai magyarság egy évszázados múltját Történelmi sodrások és sodródások (Somogyi Ti bor felvétele) Hogy a csehszlovákiai magyarságot érintően mi is történt valójában 65 esztendővel ezelőtt, tehát az 1948-as és a polgári demokrácia bukását eredményező kommunista hatalomátvétellel, illetve az azt követő első két-három évben, arról egy csöndes kora tavaszi napon a riporter Popély Árpád történésszel, a Se- lye Egyetem tanárával beszélget. MIKLÓSI PÉTER (A beszélgetés első részét múlt kedden, lapunk március 19-ei számában olvashatták.) A második világháborút követően, a jogfosztottság éveiben, a szlovák etnikai terjeszkedés egyik sajátos formáját alkotta a reszlovakizá- ció. Vadkerty Katalin adatai szerint ez 719 települést érintett, s ennek során 423 264 személy kérte a szlovák nemzetiség megadását. Velük szemben az új államhatalom milyen magatartást tanúsított 1948 Jégtörő februárja” után? Nyilvánvaló, hogy színtiszta magyarként az emberek többsége nem azért reszlovakizált, mert szlovák felmenőkkel rendelkezett, hanem így igyekezett elkerülni a kitelepítést, a kitoloncolást, a vagyonelkobzást, a csehországi deportálást vagy a lakosságcserét, a csehszlovák állampolgárság megvonását. A hivatalos szervek később is ezeket az embereket igyekeztek tartósan szlovákokká másítani. Ennek érdekében 1948 februárja után még bő másfél évig is tiltották, hogy a reszlovakizáltak a negyvenkilenc márciusában alakult Cse- madok tagjai legyenek; hogy a gyermekeiket magyarul taníttassák, de tiltották számukra a magyar sajtó, így az 1948 decemberében indított Új Szó előfizetését is. Ez a rengeteg huzavona egészen 1950 januárjáig tartott, amikor a szlovák pártvezetés huszonhat pontból álló és a hazai magyarságot érintő megoldási csomagot hagyott jóvá. Ebben szerepel például az az „engedmény” is, hogy a soron következő nép- számlálás keretében már mindenki annak vallhassa magát, aminek akaija és érzi önmagát. Engem, aki sajnos már nem vagyok fiatalember, 1952-ben írattak be Pozsonyban a belvárosi magyar elemi iskola első osztályába. Visszagondolva azokra az időkre, föl sem merült otthon, hogy a környék szlovák iskoláinak valamelyikébe kellene, kellett volna járnom... Mert akkorra kialakult a szlovákiai magyar alapiskolák kezdeti hálózata. Egy-két tanévvel korábban már megnyitotta kapuit a pozsonyi magyar pedagógiai gimnázium, a komáromi gimnázium, Kassán pedig az ipari is. Még korábban, 1950 előtt azonban csak nagyon lassan és a szlovák iskolák fennhatósága alatt nyílhattak magyar osztályok. De a helyi hatóságok így is sok helyütt gyakoroltak nyomást a szülőkre, hogy ne kérvényezzék azt a gyerekeik számára. Amiről viszont már gyerekfejjel is nemegyszer hallottam pár szót a családban, az valamiféle „magyar bizottság” nem mindig hízelgő hangú emlegetésének emlékeként él bennem. Valóban működött egy ilyen komisszió. Létrehozásáról 1948 júliusában határozott a szlovák pártvezetés, az első összejövetelét - az akkori SZLKP központi bizottsága segédszerveként - pedig novemberben tartotta. Elnöke a sors paradox fintoraként a magyar lakosság kitelepítésében jelentős szerepet játszó Daniel Okáli belügyi megbízott lett, a tagjai eleinte Lőrincz Gyula festőművész, Fábry István és Rabay Ferenc pártmunkások, Major István, a Pravda Kiadó igazgatója és Kugler János földműves voltak; pár héttel később pedig ez a bizottság Ladislav Novo- meskývel és Ondrej Pariikkal egészült ki. E párthatározatok végrehajtásában jeleskedő testület kapta feladatul egy magyar nyelvű pártlapként az Új Szó, majd magyar kultúrszer- vezetként a Csemadok megszervezését; ugyanakkor a hazai magyarság helyzetére vonatkozólag érdekvédelmi szerepet nem kapott. A bizottság üléseinek jegyzőkönyvei egyébként szabadon kutathatók a levéltárakban. Az akkori idők néhány kulcsszereplőjéről szólva, gondolom, említést érdemel Schulz Lajos vagy Balogh- Dénes Árpád, és persze Fábry Zoltán közéleti aktivitása. A párt megnyújtott karjaként tevékenykedő Magyar Bizottság Schulz Lajost javasolta az Új Szó élére lapalapító főszerkesztőként, de ő elzárkózott ettől. A jogász Balog-Dénes Árpádot a Csemadokba szemelték ki főtitkárnak, vele szemben viszont a pártvezetés részéről merültek föl kifogások. Egyebek között nyilván azért, mert 1948 augusztusában épp Fábry Zoltánnal levelet intéztek Rákosi Mátyáshoz, amelyben arra figyelmeztettek, hogy a szlovák kommunisták az „osztályharc” jelszava alatt mérsékelve, de következetesen tovább folytatják korábbi nacionalista politikájukat. Fábry Zoltánt 1949 februárjában a Magyar Bizottság a létrehozandó kultúregye- sület elnöki tisztének ellátására kérte föl, ő ellenben nem vállalta a megbízatást. így került pár hónap leforgása alatt Lőrincz Gyula mind az Új Szó, mind a Csemadokélére. Fábry Zoltán vajon miért nem vállalt közéleti-politikai szerepet? Látta, érzékelte a szlovákiai magyarságot érintő visszásságokat. És azt is észrevette, hogy nincs visszatérés a két rilághá- ború közötti időszak kisebbségpolitikájához, hanem már csak a kommunista pártállamon belüli eltorzult kisebbségpolitika jöhet szóba, amiben ő nem kívánt szerepet vállalni. Múltfaggatásunk aligha lenne teljes az 1945-ben a Szovjetunióba hurcolt, majd Pozsonyban a távollétében 1947-ben halálra ítélt Esterházy János említése nélkül! A szovjet állambiztonsági szervek 1948 szeptemberében döntöttek arról, hogy a csehszlovák hatóságok kérésére kiadják Esterházyt, ami ’49 tavaszán meg is valósult. Itt rögtön, minden különösebb késlekedés nélkül hozzákezdtek a halál- büntetés végrehajtásának előkészületeihez. Ekkor a család széles körű életmentési vállalkozásba fogott. Megkeresték a pozsonyi magyar főkonzulátust, Prágában a nagykövetséget is, hogy az ügyben a magyar szervek is nyújtsanak segítséget. Magyarország azonban elzárkózott, mondván, a magyar népi demokráciától ne várja el senki, hogy egy gróf, egy arisztokrata érdekében szót emeljen. Rendhagyó módon aztán Vavro Šrobár, a csehszlovák kormány egyik minisztere révén sikerült elérni, hogy Esterházy halálos ítéletét Klement Gottwald élet- fogytiglanra változtassa. Negyvenkilenc januárja az a hónap, amikor megkezdődik a Csehországba deportált magyarok hivatalos transzportokkal történő hazaszállítása. Ők mit találtak idehaza? A deportáltak túlnyomó többsége valóban hazatért. Részben már korábban illegálisan, részben 1949 áprilisáig gyakorlatilag mindenki. Ebből persze újabb bonyodalmak adódtak, hiszen jelentős részük vagyonába időközben szlovákok települtek. És mert a hazatérőknek legföljebb csak a fele költözhetett vissza a saját otthonába, a többieket rokonoknál és kényszerlakásokban kellett elhelyezni. Az üy módon kijátszottak viszont akár erőszakkal is, de megpróbálták visszaszerezni korábbi ingatlanjaikat, tehát a házukat, a földjüket, a vagyonukat. Ezt a helyzetet a pártvezetés egyszerűen nem tudta kezelni. Ezért azt eszelte ki, hogy a hazatérő magyar deportáltakat az úgynevezett magyar kulákok vagyonába kell elhelyezni - és 1949 őszén a „magyar kulá- kokat” szállították volna Csehországba. Tehát az egyik, éppen csak befejeződött deportá- ciót egy következő váltotta volna föl. Aligha nehéz kitalálni: ha megvalósul, ez a hírhedt Délakció! Igen. Szeptember elején született párthatározat arról, hogy a hazatért magyar deportáltak elhelyezési gondjait egyrészt új házak építésével, másrészt az állambiztonsági szempontból megbízhatatlannak minősített magyarok kitelepítésével lehet megoldani. Október derekán a szlovák hatóságok útnak indítják a Somorjai járásból kijelölt első családokat Csehország felé, de a cseh hatóságok nem hajlandók átvenni a transzportot, amelyet így a Nyitranovák melletti internálótáborba irányítanak. A Dél-akció terve ellen mind pártvonalon, mind diplomáciai úton a magyar kommunista pártvezetés is tiltakozik, így október 20-a után a CSKP elnöksége kimondja az akció azonnali leállítását. A nemkevésbé erőszakos Katolikus-akció mennyiben érintette a magyarokat? Az egyház megfélemlítése, lefejezése a hatalom nem titkolt szándéka volt. Számos római, illetve görög katolikus egyházi vezető nyakába akasztottak koncepciós pereket. Az alacsonyabb rangú papságot hűségfogadalom letételére kötelezték, az egyházi iskolákat és a szerzetesrendeket bezárták, az ott élőket az ország kijelölt kolostoraiba internálták. Mindez a magyar papságot is érintette, bár ezek a dolgok nemzetiségi megkülönböztetés nélküli retorziók voltak. Visszatérve még a Csemadok megalakulásához: milyen háttéralkukkal jöhetett létre? Alapvetően nem fejthetett ki politikai tevékenységet. Csakis kulturálisát. A pártvezetés ennek ellenére mégiscsak valamiféle politikai szerepet szánt a Csemadoknak, amely ilymód a kommunista párt szócsöve lett a magyar lakosság közében. Az ország déli részein egyszerűen szerepet kellett vállalnia a párthatározatok végrehajtásában. Ugyanakkor joggal Ülik szólni egy „másik Csemadok”- ról is, amelyben a hazai magyarság, a jogfosztottság évei után, érdekvédelmi szervezetet remélt. Ennek megfelelően a Csemadok jelentős feladatot vállalt a magyar iskolák újraindításában, a szövetkezetek megalakításában, de fokozatosan része volt a csehszlovákiai magyar könyvkiadás, a rádió magyar nyelvű adása, az Állami Faluszínház magyar együttese, vagy akár a Népes létrejöttében. A hazai magyar kultúra újraindítása elválaszthatatlan a Csemadok szerepvállalásától. Saját, 1918-at követő történelmünk fehér foltjai közül mit NEM tudunk - például - a Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetségről? Mind a mozgalomról, mind a tagjai éllen indított perről? A jogfosztás nehéz éveiben több magyar illegális, lényegében érdekvédelmi szervezet alakult. Egyrészt a magyar kormányzat, másrészt a nyugati kormányok figyelmét próbálták felhívni mindarra, ami Csehszlovákiában akkoriban a magyarsággal történt. Ilyen jogvédő szervezet volt a Csehszlovákiai Magyar Demokratikus Népi Szövetség, amelynek egyik meghatározó alakja a nyelvész, tanár és néprajzi kutató Arany A. László. A szervezet vezetői elsősorban katolikus értelmiségiek voltak, így szoros kapcsolatot tartottak Mindszenty hercegprímással is. Amikor Mindszentyt a magyarhatóságok 1948 decemberében letartóztatják, a nála történt házkutatások során a népi szövetség nyomára is rábukkannak. Az így előkerült dokumentumokat a magyar szervek átadják a baráti Csehszlovákiának, ezt követően pedig nálunk is megkezdődik a CSMDNSZ aktivitásainak felgöngyölítése, tagjainak kézre kerítése. Harmincnál is több emberről van szó, akiket 1949 őszén perbe fognak, és egy koncepciós perben decemberben elítélnek. A legsúlyosabb büntetést, nyolc év fegyházat Arany A. László kapta. Ezt a pert szokás csehszlovákiai magyar Mindszenty-pernek nevezni. Ha az imént az 1918-at követő történelmünk fehér foltjaira utaltam, most csak hozzáfűzöm: miért beszélünk minderről szinte alig- alig? Kevés a szakemberünk ahhoz, hogy másfél-két évtized alatt kellőképpen feldolgozzuk a hazai magyarság idestova egy évszázados históriáját. Ugyanakkor érthető, hogy 1989 után a történészek érdeklődése elsősorban a reszlo- vakizáció, a kitelepítések, a vagyonvesztés, a lakosságcsere témakörére összpontosult. Ezek a csehszlovákiai magyar kisebbség történetének legfájóbb emlékei. Én sem önsajnálatra, netán sebnyalogatásra gondolok, hanem a történtek tárgyilagos felmutatására, a (kö- zel)múlttal való objektív szembenézésre. Történészeink körében megvan erre a hajlandóság? Vagyunk páran, akikben él ehhez az elkötelezettség. Szélesebb körben pedig minden közösségnek szüksége van arra, hogy meglegyen a saját múltjáról szóló önismerete. Hatvanöt esztendővel az 1948-as fordulat, illetve bő huszonhárom évvel az 1989-es rendszerváltás után munkál bennünk, szlovákiai magyarokban az ilyen irányú elfogulatlan kíváncsiság, no meg a lelkiismeret? Azt tudom mondani: kiben hogyan. (Keddi faggató legközelebb lapunk április9-eiszámábanlesz.)
