Új Szó, 2013. március (66. évfolyam, 51-75. szám)
2013-03-16 / 64. szám, szombat
Szombati vendég 9 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2013. AAÁRCIUS 16. Reviczky Gábor: „Számomra minden természetes az életben. Nem szeretnék rágódni semmin, az betegséget okoz. Az embernek sorsa van...." Harmincegy évet lezárva a Nemzetibe szerződik Hanoch Levin izraeli drámaíró Átutazók című darabjával Reviczky Gábor lezáija színészi pályája vígszínházi fejezetét. Harmincegy év után megválik a társulattól. Ősztől a Nemzeti Színház tagja lesz. SZABÓ G. LÁSZLÓ A nyolc temetést „felvonultató” komédiában élet és halál között mindenki átutazó. A több megértésre, odafigyelésre, több szeretetre, s olykor másik életre vágyó Munja is, akit Reviczky Gábor alakít. Nagyhangú, sokszor érzéketlen felesége és gátlásos, nehezen megnyíló fia mellett a legtöbb gondot idős anyja jelenti számára, akitől különböző úton-módon igyekszik megszabadulni. Rövid, színes kis történetekből, finom villanásokból áll a darab, nincs sok szöveg, inkább erős színészi jelenlét. Nem láttam még hasonló előadásban. Ez a darab egy írói trouvaille. Egy egységes mű, amelyben minden család, sőt minden egyes személy életéből külön darabot lehetne írni. Hanoch Levin olyan sikeresen „esszenciálta” ugyanis a történéseket és olyan módon, mintha csak a helyzetek végét fogalmazta volna meg. Ettől a megoldástól nagyon sok húron kell(ene) játszanunk, vagy egy más hasonlattal élve: pillanatok alatt végig kell futni a zongorán. Picik a szerepek, és sok mindent kell mutatni, és nagyon intenzíven játszani. Hogy érdekes előadás lesz, azt már első pillanattól fogva, már az olvasópróbán tudtuk. A siker így is meglepően nagy. A Hegedűs a háztetőn Tev- jéjéhez képest Munja mennyit nyom a latban? Nekem azért érdemes benne lenni ebben a darabban, mert egy pillanat alatt kell megmutatnom a figura műiden színét. Pici a szerep, nagyon erősen kell sűrítem. Volt egy előadásunk annak idején, a Svejk. Katz tábori lelkészt játszottam benne. Ha az eredeti változat került volna műsorra, nem Spiró György átdolgozása, akkor a Švejk addig játszható, amíg el nem érkezik Budéjovicébe. Utána nem. Az már regény marad. Sajnos nem azt a változatot játszottuk. Katz alkoholista. Ha az eredeti verziót követtük volna, akkor végig titkolom, hogy én iszom. A Spi- ró-féle átdolgozásban azonban csak két kicsi, vacak jelenetem maradt, ezért kifordítottam a szerepet, és olyan részeg voltam, mint a csap. Estem, buktam, borzasztó, hogy mit műveltem a színpadon. Ezzel a nyúlfarknyi szereppel meg is nyertem az évad legjobb alakítását. Tehát ha kell, én kifordítom a szerepet, nem érdekel a rendező véleménye. Ha nem nyújthatok valami maradandót, akkor nem éri meg, csinálja valaki más. Munját mindenesetre mesterien „megcsinálta”. A feleségét játszó Hegyi Barbarával és az édesanyját megformáló Törőcsik Marival is emlékezetes pillanatokat kreál. Hozzáteszem: sokáig zsinórban adtam vissza a szerepeket. Ezt megelőzően? Igen. Kezdett elegem lenni. Két évvel ezelőtt, decemberben harmincöt előadásom volt egy hónap alatt. Volt olyan nap, hogy négyet játszottam. Én voltam itt az utolsó hivatalos pendliző színész. Végeztem A dzsungel könyve első részében, utána átjöttem a Sok hűhó... második részébe, és ehhez alakították az Egy csók és más semmit. Ennek aztán véget is vetettem. Sok volt. Rengeteg. Látványosan elkezdtem fogyni. De már megálltam. Hetvenkilenc kiló vagyok. Az normális. És szólt, hogy ne terheljék tovább, nem kér újabb szerepet? Rudolf Péter rendezett volna A nagybőgőben, Süskind darabjában. Nem igazán nekem való szerep. Nem kértem. Bár az az érdekes a színészetben, hogy jól pont azok a szülészek tudják eljátszani a szerepet, akik magánemberként egyáltalán nem olyanok. Mégsem vállalta. Visszakoztam. Egyrészt addigra halálra játszottam magam, másrészt csináljak egy olyan darabot, ami csak rajtam múlik, a színháznak totális bevétel, nekem viszont semmit sem hoz. A háttérben ez is bosz- szantott. Milyen megoldás ez, hogy a színész beledöglik valamibe, közben tudja, hogy arra megy ki a játék, hogy gazdasági oldalon komoly bevétele legyen a színháznak, ő viszont egyáltalán nem részesül belőle. Tehát telt, telt és telt a pohár. Igen, igen. Egyszer már nagyon közel állt ahhoz, hogy társulatot vált Nagyon sokszor el akartam én már menni. Legutóbb egy évvel ezelőtt, a Rómeó és Júlia próbái során. Itt volt velünk Böjté Csaba ferences szerzetes Erdélyből. Eszenyi Enikő, a darab rendezője ugyanis mindig meghív valakit, aki a foglalkozásából eredően fontos dolgokat tud mondani a darabról vagy egy szereppel kapcsolatosan. Böjté Csaba csodálatos ember, mindenki elájult tőle a színházban. Amikor elment, sírtak utána a színésznők. Én azt hittem, hogy ő azért volt itt, hogy mindenki érzékelje, hogyan viselkedik egy ferences rendi szerzetes, akinek minden egyes gesztusából árad a szeretet. Ő igazi Lőrinc barát. És én játszottam a szerepet. De a szeretet sugárzását a színpadon úgy lehet megmutatni, hogy szemben kell állni a közönséggel. Ehhez képest az első jelenetben Rómeóval beültünk a színpadon álló kisbuszba, és kamerát cserélve, készítettünk egymásról közelit. Csak hogy mindenképpen érdekesek legyünk. Teljesen értelmetlenné vált Böjté Csaba ittléte. És a többi jelenetben is mindig profilban voltam. Nem állhattam szemben a közönséggel. Annyira felment bennem a pumpa... na jó, kicsit rátöltöttem, hogy határozottabb legyek... és éjszaka felhívtam Enikőt, az igazgatómat, hogy én akkor most elmegyek. Aztán mégis maradt. Egészen mostanáig, illetve évad végéig. Bár nem írt még alá semmit, mégis elteijedt a híre: ősztől a Vidnyánszky Attila vezette Nemzeti tagja lesz. Szó van róla, igen. Odaszerződhetek. Március 31-ig adja meg az igazgató az ajánlatot, április 30-ig kell válaszolnom. Ez még nem történt meg. Én úgy gondolom, ha egy ilyen kvalitású ember, mint Vidnyánszky Attila a budapesti férfiszínészek közül egyelőre csak nekem ajánlott fel szerződést, akkor azt nem szabad visszautasítanom. Egyszerűen nem lehet. Annak idején, amikor még „távol volt Afrikától”, az egekbe emelték, de most, hogy ide került, különböző támadások érik. Egyszer már lehetett volna a Nemzeti igazgatója, akkor azt nyüatkozta: ő ezzel a maffiával nem tud mit kezdeni, és nem is akar. Végül mégis ő lett az igazgató. De mondjon nekem valaki egy olyan magyarországi vidéki előadást, amely öt alkalommal telt házat produkált a párizsi Odeonban. Csak egy ilyen előadásról szeretnék hallani. De nincs ilyen még egy. Vidnyánszky Attila ugyanis nagyon tehetséges rendező, úgy nyúl egy darabhoz, ahogy kell. A Nemzetit is egészen sajátosan lálja. Neki az egy szakrális hely. Fel akarja szenteltetni. Hallottam róla. Templomban fog játszani. Nem értem, mi ebben a különös?! Amikor Esztergom mellett megnyitották a Praktikert, amelynek én voltam a reklámarca, azt is felszentelték. Hogyan menjenek be a Nemzetibe Thália papjai, ha a hely nincs felszentelve? Átgondolta rendesen, mit kell válaszolni egy ilyen észrevételre. Nem gondoltam át semmit. Most jutott eszembe. Tehát nem töprengett egy percig sem azon, hogy megy vagy marad? Mentem én már Békéscsabára is Schneider urat játszani a Hyppolitban. Vendégként. De még az sem volt elég. Elmentem Veszprémbe, az Adáshibába. Egy színésznek kell a motiváció. Lélekben tehát már készült a nagy lépésre. Harmincegy évet töltöttem a Vígben, az nem kis idő. De a városi tervek is motiválnak a döntésemben. Miféle tervek? Egyirányosítják a Duna két partját. Ä két rakpartot. Bicikiiutat akarnak, meg hogy futkározhassanak az emberek. A szmogban? Abban mi a jó? De még nem dőlt el, hogy a pesti rakpart merre lesz egyirányú. Ha Vác felől, akkor az számomra azt jelenti, hogy reggel nyolckor kell elindulnom Ráckevéról, hogy beérjek a Vígszínház esti előadására. Értem. Ráckevéról egyenes út vezeti majd a Nemzetibe. Igen. A Nemzetit könnyebb lesz megközelíteni. Praktikusan gondolkodik. Meg ez a rettenetes dolog, hogy itt mindenütt fizetni kell a parkolásért. A Nemzetinek saját parkolója van. De ha például a Pesti Színházban próbálok, akkor minden megkezdett óra 650 forint. Ha tehát lebontom napokra az alapfizetésemet, kiderül, hogy ha próbálok, egyetlen büdös fillért sem keresek. Műiden pénzemet a benzinre költőm. Naponta 5 400 forint az oda-vissza út. Fél tízkor leteszem a kocsit, kettő után kiveszem, és semmit nem kerestem. Az ingyenes parkoláson kívül tudja már, mi várja a Nemzetiben? Szerepekről nem beszéltünk. Attila csak annyit kérdezett: volna-e kedvem a Nemzetibe szerződni? Én azt mondtam, hogy igen. Kész. Ennyit beszéltünk. Előtte persze megnézett a Hyppolitban és az Adáshibában. Mit érez most ott legbelül? Megnyugvást, elégedettséget, örömet? Három évtized után váltani mégiscsak furcsa érzés lehet. Bizonyára azért is maradtam a Vígszínházban ennyi ideig, mert valójában lusta ember vagyok. Nincs bennem semmi exhibicionizmus. Pedig kellene. Nem hajlongok, nem osztogatok puszikat, az előadás végén bólintok egyet és lelépek. Ha exhibicionista lennék, akkor már a Horvai-Kapás éra után elmentem volna. Az őket követő igazgató, Marton László ugyanis nem gondolt rám főszerepekben. A Macbethben is a kapust játszottam. De hogyan! Persze, mert ha egy mókás ripkó kellett, akkor ott voltam. Közben játszhatta volna más is. Eszenyi Enikőtől viszont főszerepet kapott. Vigyázat! Tevjét felváltva játszom Hegedűs D. Gézával. Le vagyok kettőzve. És nem biztonsági okokból. Ha én beteg lennék, Géza nem tudna beugrani helyettem, mert máshol játszik. Bejelentette már a Vígben, hogy elszerződik? Enikővel még egy szót sem váltottunk erről. Nagyon okosan csinálja. Kivár. Szerintem elém teszi majd a szerződést. És akkor majd közli vele, hogyan döntött? Tudom, hogy ragaszkodik hozzám. Cserhalmi Gyurival én voltam az első színházi élménye a debreceni Hamletben. Vissza tudná tartani valamivel? Már fizetésemeléssel sem. Annyi évig voltam mellőzve... ... de nem általa. Nem. Marton László nem mert használni. Azt hitte, elviccelem a darabot. Akkor az Átutazókkal le is zárja pályája vígszínházi szakaszát. Briliáns alakítással búcsúzik. Színészetének esz- szenciáját nyújtja egy remek előadásban. Nem látok én semmi különlegeset abban, hogy elszerződöm. Számomra minden természetes az életben. Nem is engedek meg magamnak semmiféle lelki gyötrelmet. Nem szeretnék rágódni semmin, az betegséget okoz. Az embernek sorsa van. Ennek is bizonyára így kell lenni. Ezeket a dolgokat úányítja valaki. Fatalista? Nem vagyok az. De mondok egy példát. Összkerekes autóm van. Kiakadt az első kardántengelyem keresztje, és úgy mentem le Veszprémbe. Miután visszajöttem, elmentem a kisfiámért a Hajógyári szigetre, hazamentünk, és nem csattant ki. Ahhoz, hogy a kardántengely kiessen, nem kell száznegyvennel menni, elég hatvannal is, és lefaragja mindkettőnk lábát. Ott halunk meg azonnal, még arra sem lett volna időnk, hogy mentőt hívjunk. És én hazamentem az autóval. A szerelőm azt mondta, ezzel tovább egy centit sem. Elküldött a templomba, hogy dobáljak egy kis pénzt Szent Antalnak, hogy életben maradtunk. Ezért mondom, hogy valaki figyel rám.
