Új Szó, 2013. február (66. évfolyam, 27-50. szám)

2013-02-16 / 40. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2013. FEBRUÁR 16. Szombati vendég 9 Radnóti Zsuzsa: „Biztosra veszem, hogy az emlékek és az érzelmek párbeszéde, személyessége újfajta kapcsolat kezdetét jelenthetné..." Voronyezsi olvadás Örkény István életművével Nem turistaként járt Radnóti Zsuzsa drama­turg pár héttel ezelőtt a Don-kanyarban. Örkény István özvegyeként hív­ták meg Voronyezsbe, a doni áttörés hetvenedik évfordulója alkalmából. SZABÓ G. LÁSZLÓ Nevezhetjük irodalmi-törté­nelmi útnak is Radnóti Zsuzsa oroszországi kirándulását. Úti­társai között elsőként Tánya Voronkinát említi, aki Örkény alkotásait fordítja oroszra, s az író emlékét is évtizedek óta ápolja. A moszkvai magyar kul­turális központ támogatásával megvalósult rendezvényre elkí­sérte Baranyi András, az intézet igazgatója és Kozma András dra­maturg is, aki anyai ágon orosz, apai részről magyar. Az Örkény István napjai Voronyezsben című kétnapos program a szak­mai eszmecsere és a két közön­ségtalálkozó mellett egy rend­hagyó színházi előadást és egy megrendítő Don-kanyari hely­színi szemlét is magába zárt. Öt évvel a halála előtt, Vltray Tamás emlékezetes televíziós interjújában Örkény István azt nyilatkozta: „Nekem'a háború volt életem legnagyobb élmé­nye. Sorsdöntő élmény volt, bármilyen furcsán hangzik is, ott lettem emberré.” Különös érzés lehetett hetven évvel a történtek után ott járni, Ör­kény életének drámai helyszí­nén, amely írói pályájára, élet­művére is rányomta pecsétjét Nagyon sok felismeréssel járt ez a megrázó időutazás. Don-kanyar, Voronyezs... ezek olyan hívószavak, amelyek egész mélyről törnek fel az emberekben. Akár a második, akár a harmadik generációban. Gyakran tapasztaltam, hogy mindenkinek van valami köz­vetett vagy közveüen élménye ezekkel a szavakkal. Amikor barátaim és ismerőseim köré­ben megemlítettem, hogy Vo- ronyezshe utazom, mindenki azt mondta, hogy: „Szívesen el­kísérnélek!” Úgy látszik, valami nagyon mély dolog van az em­berekben eltemetve, és az év­forduló kapcsán feltámadnak az emlékek. Tánya Voronkina, a neves moszkvai fordító már egy évvel ezelőtt szólt, hogy na­gyon szeretné, ha elutaznánk Voronyezsbe, és én egy pilla­nat alatt rábólintottam. Több oldalról érintett a dolog. Mint Örkény István feleségét, mint az Örkényi életmű gondozó­ját, mint magyar állampolgárt. Minden szempontból azt érez­tem tehát, hogy kiválasztott va­gyok. Örültem, hogy mehetek. Tánya Voronkina Örkény minden fontos művét lefordí­totta. Voronyezs című drámá­ját tavaly ültette át oroszra. Egy évvel ezelőtt Dmitrij Gyja- kov író-újságíró fordult hozzá azzal a javaslattal, hogy fontos lenne kiadni ezt a drámát is. Ta­valy nyáron meg is jelent a mű orosz nyelven, a Voronyezsszkij Tyelegraf című irodalmi folyó­kat 2012. decemberi száma pe­dig, amely Örkény István mun­kásságát méltatja, már az elmúlt öt év egyik legsikeresebb kiad­ványaként említi. A második vi­lágháború eseményei, a Don-ka- nyarbeli történések az oroszok, a voronyezsiek életében még ma is mély sebeket tépnek fel. Kin­tiek mesélték, müyen különös figyelmet keltett a Voronyezs orosz kiadása, hogy irodalmi körökben mekkora érdeklődés övezi, történelmi igazságát, nyelvi játékát elemezték. Érde­kes vonala, sajátos dramaturgi­ája van ugyanis a műnek. Tegyük hozzá gyorsan: Örkény még a hadifogság­ban írta. Főhőse egy magyar szakaszvezető, aki az orosz fronton szolgálva elképesztő humorral és hihetetlen élni akarással próbál életben ma­radni. Mint például a jóval ké­sőbb született A tizedes meg a többiek című nagy sikerű film főszereplője. Beleszeret egy orosz taní­tónőbe, akit aztán többször kihallgatnak a magyar tisztek. Pataki Gábor, a magyar katona viszont, aki tud oroszul, teljesen mást fordít nekik, mint amit mi hallunk oroszul. Remek írói­dramaturgiai, csiki-csuki játék ez Örkény részéről, ami valóban élvezetessé teszi a művet. Mennyit csiszolt rajta Ör­kény, miután hazahozta? Semennyit. Egyébként nem ő hozta haza. Egy bajtársát kérte meg, hogyjuttassa el az édesany­jának. Mivel a szovjetek tudták róla, hogy író jobb körülmények közé, egy antifasiszta iskolába került, s ameddig csak lehetett, visszatartották. Egyrészt tehát jól járt, mivel valamivel nor­málisabb körülmények között lehetett, ahol írni is hagyták, de volt hátránya is ennek a kivált­ságos helyzetnek: sokkal többen korábban jöttek haza, mint ő. A Voronyezs történetéhez még az is hozzátartozik, hogy megkérte édesanyját - megvan a levél -, hogy vigye el a drámát Várkonyi Zoltánnak, a Művész Színházba. A mama aztán el is vitte, a szer­ződés is megvan, amit ő írt alá, hiszen a fia még hadifogságban volt. Várkonyi és Örkény tehát már alkotói pályájuk korai sza­kaszában összekapcsolódtak volna, de nem tehették, mivel mindenhonnan jöttek a tiltások, a figyelmeztetések, hogy nem mutathatják be a művet, mert olyan nincs, hogy a fasiszta ma­gyar hadsereg egyik katonája és egy orosz nő egymásba szeret, így nem kerülhetett színpadra. Életük végén azonban mégis összekapcsolódtak, amikor Vár­konyi a Pisti a vérzivatarbant rendezte a Pesti Színházban. Be­tegsége miatt azonban már nem tudta befejezni a munkát. A Lágerek népe is a fogság­ban született. Azt már ő maga hozta haza. Ami különössé teszi: nagyon ritkán fordul elő egy írónál, a lírát leszámítva, hogy azon me­legében még az események sű­rűjében, a frissen megélt drámai élmények hatása alatt létre tud hozni egy nagyobb formátumú produktumot. Például regényt vagy színdarabot. Ahhoz mindig kell egy bizonyos időbeli távol­ság, felülnézet. Minél nagyobb ugyanis a távolság, annál na­gyobb a rálátása az írónak. Fur­csa mód ő már ott kint megírta ezeket. Az ott szerzett élményei természetesen végigkísérték az életét. Bekerültek a Tótékba, A holtak hallgatásába, de a no­velláiban és az egyperceseiben is visszatér a témához. Nagyon sok inteijújában elmondta, mit jelentett neki az a nagy élet­forduló, akár a háború, akár a munkaszolgálat, akár a hadifog­ság. A Tóték előszavában meg is úja, hogy bűntudat gyötri, mert életben maradt. Hogy máig érzi a háta mögött a halott katonák tekintetét. A katonák többsége ugyanis menekülés közben, a visszaúton ülve, nyitott szem­mel fagyott meg. A Voronyezs szakaszveze­tője, Pataki azonban azt is el­mondja: azért kellett életben maradnia, hogy hazajöhessen és elmondhassa, mi történt a 2. magyar hadsereggel. Sztan- kay István főszereplésével Ádám Ottó 1970-ben tévéjáté­kot forgatott a műből. A szín­padi bemutató még mindig várat magára. Pedig bizonyá­ra érdekes lenne. Igen, persze azért bele kellene nyúlni. Erős dramaturgiai hú­zásokkal és jó rendezői látással színre lehetne vinni. Életrajzi adatai szerint 1942 májusában indult a frontra, 1943-ban esett hadifogságba, 1946 karácsonyán tért haza. „Fél évig voltam a fronton a Donnál - nyüatkozta aztán négy és fél évig szovjet hadi­fogságban, ahol, ha nem té­vedek, nyolcszázan voltunk egy barakkban. Ezek félig földbe ásott barakkok vol­tak, két sor priccsel. Az egyik táborban pedig, ahol három évet töltöttem, harminc ezren voltunk. Magyarok három­négyezren lehettek, ezenkívül olaszok, románok, franciák a francia önkéntes légióból és így tovább. Itt nem volt rang, itt nem volt gazdag és sze­gény, itt mindenkinek hatszáz gramm kenyér volt naponta.” Túl a privát megrendülésen, a személyes élményen az ő szövegeivel kapcsolatosan két fontos dolgot kell elmondanom a voronyezsi útról. Azokat az embereket, akik eljöttek a vá­ros legnagyobb egyetemén és nemrég átadott könyvklubjá­ban szervezett találkozóra, mé­lyen megragadta Örkény István munkássága, háborús élményei­nek sorozata. Mindkét oldal szá­mára megszólaltatott valamit, hiszen arról beszél: a háború, mint borzalom és rettenet mit hoz ki az emberekből, mi az em­lékek mechanizmusa, hogy őt és sokakat hogyan kísérte életük végéig a sok megélt szörnyűség, az életben maradás bűntudata. Valahogy úgy tudott az emberi szenvedésről, a háborús hely­zetről beszélni, hogy mindkét nemzet írói és olvasói gyakor­latilag ugyanazt érezhetik a lel­kűkben. A legmélyebb emberi dolgokat tudta megfogalmazni. Hogy mennyire sokféleképpen szólalhat meg egy életmű. Ezt az aspektust még soha nem tapasz­taltam meg, csak most, a kinti közegben. Voronyezs ötszáz kilomé­terre fekszik Moszkvától. Mi­lyen képek villannak be első­ként a városból? Kisbusszal tettük meg az utat hét óra alatt, egy jól kiépített sztrádán. Voronyezs egymillió lakosú ipari és kulturális város. Az elmúlt évtizedben nagyon felfuttatták, hiszen az észak­déli tengely közepén fekszik. Több egyetemén összesen 15 ezer hallgató tanul. Szeretettel, precizitással és profizmussal előkészített, szívhez szóló prog­ram vendégei voltunk. A beszél­getések mellett Kozma András és Tánya Voronkina részleteket olvastak fel az oroszra fordí­tott művekből, moszkvai szí­nészek egyeden kopejkát sem kérve hozták el a Tóték című előadásukat, ott volt a rádió, a televízió és jó néhány újságíró, lányában, mint később meg­tudtam, volt némi szorongás. Attól tartott, hogy még mindig vannak, akik a magyarokat a fasiszta hadsereg katonáiként kezelik, és félt az esetleges pro­vokációtól. De pont az ellenke­zője történt. Meghatóan őszin­te, szívmelengető hangulatban zajlottak a beszélgetések, jöttek az emberek hozzánk, Örkény írásai nagyon feldúlták a lelkű­ket, eltemetett emlékeket sza­badítottak fel. Iszonytató, hogy mit szenvedett Voronyezs a há­ború alatt. A németek fél évig teljesen megszállva tartották, lerombolták. A főtéren állt egy hatalmas Lenin-szobor. Lenin kinyújtott karján lógtak a parti­zánok. Oda akasztották fel őket a németek. Döbbenetes fotók őrzik a múltat. Mikor érezte a leginkább, hogy Örkény István nyomá­ban jár? Amikor átkeltünk a Donon. Voronyezstől a Don tizenkét ki­lométer. Megrázó élmény volt átmenni a hídon. Még akkor is, ha a folyót hatalmasnak hit­tem. Nem az. Olyan, mint a Kö- zépső-Tisza. Délen, a tengernél biztosan szélesebb a medre. Ott mentünk az úton, a Donnal párhuzamosan, azon a szaka­szon, ahol a 2. magyar hadsereg katonái és az olaszok beásták magukat. Hártyavékony védő­vonal volt az, kiszolgáló háttér nélkül. Sztálingrádnál törtek át a németek, és elindították hatal­mas támadásukat. A magyar és az olasz hadsereg katonáit két oldalról kerítették be, de neki és sokuknak sikerült kijutniuk a záróvonalból. Ők aztán Hosszú heteken keresztül vándoroltak a megvert német hadsereggel együtt, amíg csak el nem fogták őket. Ennek köszönhette ő, hogy életben maradt. Tífuszt kapott, kórházba került, és onnan vitték Krasznogorszkba, a nagy fogoly­táborba. Zsuzsáék mekkora utat tet­tek meg a Don mellett? Huszonvalahány kilométert mentünk párhuzamosan a folyó­val, így jutottunk el a rudkinói temetőbe, ahol 17 ezer magyar katona neve olvasható az emlék­művön, a valóságban azonban ennél jóval több elesett katona maradványát őrzik. Megren­dítő a kép: fent, a dombon a temető, lent, a mélyben a Don. Van egy kis múzeum is a teme­tőben, magyar katonák egyen­ruháival, sisakjaival, fotóival és emléktárgyaival. Egyébként hiheteden abszurditással kellett szembenéznünk Voronyezsben: a mi szemünkben, a mi történel­münkben a Don-kanyar hatal­mas katasztrófa, az ő szemük­ben viszont diadalmas áttörés. Nem véleüenül kapta meg Vo­ronyezs a hős város kitüntetést. Az egyik oldalon tehát ez, a má­sikon az, és mindkettő igaz. Házasságuk éveiben Örkény István beszélt néha a munka­szolgálatban, majd a fogoly­táborban töltött élményeiről? Vagy azzal, hogy megírta, le is zárta magában a múltat? Pontosan így volt. Nem voltak nagy mesélések. Mi a jelenben éltünk. Nemrég megjelent Ápri­lis című regényéről sem beszél­tünk. Én sem kérdeztem őt a há­borús dolgairól. Ami neki fontos volt, azt leírta. Ami nem, azzal a társaságot szórakoztatta. Legen­dás történetei voltak, amelyeket nem jegyzett fel soha. Megítélése szerint kétnapos látogatásuknak köszönhetően mennyit változott a magyarok és a voronyezsiek kapcsolata? Biztosra veszem, hogy az em­lékek és az érzelmek párbeszéde, személyessége újfajta kapcsolat kezdetét jelenthetné. Talán elő­ítéletek szűntek meg, talán nyi- tottabbak lettünk egymás hányá­ba. A hetven évvel ezelőtti nagy csata idején mínusz 30 és mínusz 35 fokot mutatott a hőmérő. A sok ezer magyar katona meg­felelő téli ruházat és felszerelés nélkül harcolt a kegyeden orosz télben. Mi összehasonlíthatatia- nul jobb időt fogtunk ki. Mínusz 1, mínusz 2 fokban jártunk kint, Voronyezsben azokban a napok­ban szebb idő volt, mint itthon. Látogatásunk után Voronyezsi olvadásról írtak az ottani lapok. Ez mindent tükröz. Amióta haza­jöttem, gyakran eszembe jutnak József Attila szavai: „A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés.” Melyik kinti helyszínhez köti most a legerősebb él­mény? Ritkán szoktam érzelmes dolgokat megfogalmazni ma­gamban, de ahogy álltam ott, a rudkinói temetőben, hálát ad­tam a sorsnak, hogy ő nem ott fekszik. Hogy öt év után haza­jött. Kevesebb lenne tán a világ, ha ő ott maradt volna. Magam­ról nem is beszélve.

Next

/
Oldalképek
Tartalom