Új Szó, 2013. január (66. évfolyam, 1-26. szám)
2013-01-31 / 26. szám, csütörtök
10 Kultúra-hirdetés ÚJ SZÓ 2013. JANUÁR 31. www.ujszo.com PENGE Az amerikai nagybácsi A magyar irodalom vészkoraiban, mint amilyen az ötvenes évek lehetett, a műfordítás mentőövként húzta ki a létbizonytalanságból azokat a szerzőket, akik elhallgattak, vagy akiket elhallgattattak. Nem számoltam utána, hogy mind a tizenháromezer Sev- csenko-sor szerepel-e a négykötetes Egybegyűjtött műfordításokban (szerintem nem), de ami ott van, az noha művészileg nyilván kifogástalan, nem bizonyult a kötet húzóerejének. Weöres korában a fordítás kissé eliparosodott: korának műfordítói messze kerültek a zsákmányolás nyugatos, öncélúnak látszó játékterétől. Itt olykor kemény penzumokról van szó, nyersfordításokból készült megverselé- sekről, afféle irodalmi ötéves tervről. Ezt azért tartom fontosnak, mert Weöres e nehezített körülmények közt is helytáll. Rossz szöveget képtelen kiadni a kezéből, ráadásul nem ritkán csúcsteljesítményt nyújt, „A magyar irodalom a balsors pozíciójában a legmélyebb” - nyilatkozta egy interjúban Nádas Péter. Ellenpontként Weöres Sándor életműve merült fel, akinek Nádas szerint „kedélye inkább buddhista kedély, aminek nálunk az ő személyes teljesítményén kívül nincs semmiféle filozófiai előzménye vagy kulturális indoka”. Ez az egyszerre kiváltságos és számkivetett pozíció mégiscsak azt jelzi, hogy megtörhető ajég. A keleti kedély átsüt a Weöres Sándor életműsorozatában négy vaskos kötetet kitevő fordításokon is. A keleti költők fordításanyaga káprázatos: személyes kedvencem a szanszkrit anyag, a Dzsajad- éva-fordítás új, moraszámláló verselést honosított meg költészetünkben. De nem csak az egzotikum működik revelációs erővel: az angolamerikai, az olasz, a bizánci, a német univerzum is elképesztően impozáns. A legátlagosabb, ahogy Szabó Lő- rincnél is, a szláv térfél: ehhez mintha Weöresnek nem lenne affinitása, vagy a választott anyagban kevés a költői provokáció - de az is lehet, hogy csak én nem találom magam a szövegekben. Formák, nyelvek, megszólalások fergeteges kavalkádjá- ban bontakozik ki előttünk egy határozott és személyes verses világirodalom-történet, mely mozaikosságában sem gerjeszt hiányérzeteket. (Persze, az emberben motoszkál a kérdés: hogyan fordított volna ez a próteuszi poéta mondjuk beat költőket vagy Kavafiszt, ha hagyják, vagy ha éppen ráosztják?) Egy ekkora univerzum - mely most kb. 1000 oldalnyival nagyobbnak látszik a régi életműsorozat (1976) három kötetéhez viszonyítva - befoghatatlan, kiismerhetetlen, leírhatatlan labirintus, de Weöres mindig a kezünkbe adja Ariadné fonalát: a varázslatos, tényleg mindenre (a vidámságra, a kedélyességre is) képes magyar nyelv zeneiségét. Weöres Sándor: Egybegyűjtött műfordítások I-IV., Budapest, Helikon, 2011-2012. Értékelés: A pozsonyi Aréna Színház a Holokauszt című előadással folytatja múltfeltáró vállalkozását Szembenézni a lehetetlennel Az előadás hosszú időt ölel fel: 1929-ben kezdődik és 1991-ben zárul (Romon Skyba felvétele) Talán az egyik legnehezebb feladat. Közhely, hogy ma a művészetnek nincs akkora politikai jelentősége, mint az át- kosban volt, de elnézve a közép-európai fejleményeket, ebben egyre kevésbé lehetünk biztosak. JUHÁSZ DÓSA JÁNOS Závada Pál mondta egy helyen, hogy a magyarságot terhelő bűnökkel is csak akkor lehet szembenézni, ha nemcsak a sérelmeinkkel, hanem az általunk elkövetett bűnökkel is foglalkozunk. S ez nemcsak lehetősége, hanem kötelessége is a kortárs művészeteknek, hisz történelmi bűneink kibeszélése gyógyítja is a sebeket, s bár a mai, egyre inkább hatalmi monopóliumra törekvő politikai elitek szeretnének minden, az érintett nemzeteket rossz színben feltüntető történelmi eseményt bagatellizálni, netán meghamisítani, mégis akadnak (s talán egyre többen), akik a szembenézés mellett döntenek. Szlovákiában évek óta Juraj Kukura magánszínháza, az Aréna jár elöl jó példával, ami ragadósnak bizonyult, s a holo- kausztot ma már számtalan színházi előadás és regény vállalta fel. Kukurát idézve, itt az ideje, hogy a szlovákság szembe merjen nézni a múltjával. Az Aréna Színház évekkel ezelőtt elindította páratlan sorozatát, amely a 20. századi szlovák történelem gyászos fejezeteit hivatott láttatni. így született meg a Jozef Tiso életét feldolgozó monodráma, a Viliam Klimáček által írt, s Gustáv Husák életét megidéző színdarab, a Kommunizmus, s most a Holokauszt (talán egyszer eljutnak a Beneš- dekrétumokigis). Viliam Klimáček volt a Dráma 2006 pályázat zsűrielnöke, amelynek egyik fődíját Anna Grusková pár évvel később a Szlovák Nemzeti Színházban bemutatott Rabínka című drámája kapta. E darab annak a pozsonyi Gisi Fleischmannak állít emléket, aki zsidók százait mentette meg, ő maga azonban Auschwitzban végezte. Ekkor írta Klimáček: „A szlovák holo- kausztról sosem írnak majd eleget, ugyanis ebben a nemzetben mindig ott lappang az arizáto- rok (privatizátorok) szellemisége. De ha nem szeretnénk, hogy a rasszizmus szó a szlovák nemzeti tulajdonságok egyik szinonimája legyen, akkor tennünk kell valamit, hogy esténként a tévéhíradókban ne festékszóróval lefújt zsinagógákat vagy megvert diákokat lássunk”. S lám, az utóbbi években egyre több irodalmi mű és színházi előadás mert szembenézni az elmúlt évtizedek történelmével, s létrejött a holokauszt borzalmait dokumentáló központ is Pozsonyban. Az irodalmi művek közül említsük meg Pavol Rankov Szeptember elsején történt című munkáját, vagy a napokban napvilágot látott Peter Krištúfek-regényt (A süket háza), amely egy többgenerációs családtörténet. A Szlovák Nemzeti Színház Grusková darabja mellett Martin Čičvák rendezésében bemutatta Tábori György A mama kurázsija című darabját. Peter Manko- vecký pedig a Városi Színházban a Goldberg-variációk című Tábori-művet vette elő. Viliam Klimáček a kortárs szlovák irodalom par excellence drámaírója, aki az orvosi hivatását adta fel a színház és az irodalom kedvéért. A GUnaGU Színház alapítója, állandó szerzője, színésze, aki az utóbbi években fordult a szlováktörténelem legkényesebb és sokáig tabunak számító témáihoz. Legutóbbi regénye, a Forró nyár 1968 egyetlen éjszakájának történetét meséli el, amely örökre meghatározza hősei későbbi sorsát. A Holokauszt című, részben dokumentumdráma Hüda Hra- bovecká visszaemlékezései alapján készült, s mint Klimáček írja, nem személyes, csupán emberi tényezők késztették a darab megírására. „Szerettem volna a holokausztról egy olyan nemzet nevében írni, amely nemcsak kivetette magából a zsidókat, hanem még fizetett is azok elpusztításáért. Bocsássanak meg, de ez volt az egyetlen és fő okom” - írja a műsorfüzetben. A darab 1929-ben kezdődik, a még a demokratikusnak nevezett Csehszlovák Köztársaság idején. Egy kisvárosban, látszólag békésen élnek egymás mellett hőseink. A történet 1991-ben zárul, amikor egykori arizátoraink hazatérnek Argentínából, hogy visszapereljék jogos tulajdonukat, a Szlovák Állam közreműködésével megkaparintott zsidó vagyont. Az előadás rendezője, Rastislav Ballek nem először néz szembe a nehezen felvállalható múlttal (legutóbb Komáromban édesapja A segéd című történetét rendezte meg), s mintha csak Peter Weiss Vizsgálat című darabjának ikertestvérét látnánk, amely annak idején először dolgozta fel az Auschwitz- per anyagát. Az előadás első részében minden a hagyományos színházi rend szerint zajlik, mindenki a helyén. A színpadon egy kortól függetlenített kávéház, ahol megismerkedünk szereplőinkkel. Rózenfeld mamával (Dana Košická), akinek kávéháza van, Ester nevű lányával (Zuza Porubjaková) és annak barátnőjével, Lilivel (Rebeka Poláková), a bátyjával, Jákobbal, a kezdő ügyvéddel (Braňo Deák), a katolikus költő, később a zsidó vagyont eltulajdonító Ambróz Králikkal (Milan Ond- rík), Hanával, a kávéház egykori szolgálólányával (Petra Vajdová), aki később Králik felesége lesz, Kristínával, egy kézművesműhely hajadon tulajdonosával (Kanócz Zsuzsa) és egy mozigépésszel (Gregor Hološ- ka), aki előbb gárdista, majd kommunista lesz. Az első rész látszólagos békéjét a szünet után felváltja a pokol, a nézőket juhászkutyák segítségével a színpadra terelik (de legalább leülhetünk!), míg a dráma a nézőtéren folytatódik. A párbeszédek helyét átveszik a monológok, mint egy bírósági tárgyaláson, mindenki felvázolja saját tragikus sorsát. Van, aki az életét, van, aki a lopott vagyonát, s van, aki „mindössze” emberi méltóságát veszíti el, de mindenki vesztes. A háborúnak vége, a túlélők hazatérnek, az élet folytatódik. Mi pedig nyugodtan zsidózunk tovább. JÓ SZERENCSE, SEMMI MÄSI Nyerje meg a pénzösszegek egyikét! Játékszabály a Vasárnap 5. számában és február 1-ién az Új Széban.
