Új Szó, 2013. január (66. évfolyam, 1-26. szám)

2013-01-26 / 22. szám, szombat

2013. január 26., szombat

SZALON

7. évfolyam, 4. szám

Természetesen tudott Beneš dekrétumairól, de elsősorban a cseheket érintő részről, a magyarok kitelepítéséről alig voltak

Václav Havel csehszlovák emlékezete

Szlovákiai útjai során gyakran kínozta görcsös fejfájás, nemegyszer módosítani kellett a programját (Ján Krošlák felvétele)

Nemcsak szerzőként, de rendezőként is részt akart venni annak a nagyszerű eseménynek a színrevitelében, melyet oly sokszor elkép(Miroslava Cibulková felvétele)

A prágai Várnak Masaryk óta különleges szerepe volt a csehszlovák társadalom életében. Masaryk apó erkölcsi nagysága ugyan megkérdőjelezhetetlen volt, ámde a politikusok egy része nem tudta elfogadni, hogy az Elnök úr körül egy alternatív hatalmi góc alakult ki, és Masaryk gyakran beleszólt a törvényhozók dolgába. Rövidesen kialakult az a népmesébe illő leírás, hogy a jószívű uralkodó a rossz tanácsadók fogságában tengődik, emiatt nem hallja meg az egyszerű emberek panaszait.

HUNČÍK PÉTER

Hasonló hangulat alakult ki azután is, hogy Václav Havel 1989 decemberében beköltözött a Hradzsinba. Az Elnök úr morális nagyságát senki sem kérdőjelezhette meg, de a politikai elit tagjai gyámkodással fogadták, hogy Havel elnök a mindennapi politika alakításában is szerepet akar vállalni.

A dolognak persze volt egy érdekessége is: azok a politikusok, akiket Havel meghívott magához egy beszélgetésre, fűnek-fának eldicsekedtek azzal, hogy az Elnök úr megszólította őket. Abban az időben kitüntetésnek számított, ha valaki részt vehetett Václav Havel hétvégi találkozóm. Szóval, aki személyes kapcsolatba került az Elnök úrral, az a későbbiek során is támogatta őt, de akik kimaradtak ezekből a megbeszélésekből, durván támadták.

Annak a szokatlan eseménynek a kifundálása, hogy 1990 júniusa után ne 1994-ben, hanem már 1992-ben is legyen választás Csehszlovákiában, szintén a Várhoz kötődik. A civilben drámaíró, dramaturg Elnök úgy gondolta, hogy negyven év kommunista uralom után a polgárok még nem tudnak kellő tudatossággal választani Jó és Rossz között, ezért két év „gondolkozási” időt „szavazott” meg nekik.

Jól emlékszünk arra, hogy Antall József magyar kormányfő kamikazekormánynak nevezte az első szabad választás után megalakult koalíciós kormányt, mert jól tudta, hogy kabinetjének olyan fájdalmas változtatásokat kell majd végrehajtania, amelyekbe szükségszerűen bele fog bukni.

Havel nem a bukásra gondolt. Emlékszem, a Várban a többség elfogadta az érvelését. Én például naivan arra gondoltam, hogy azok, akik az elmúlt évtizedekben besározták magukat, 1992-re eltakarodnak a

közéletből. Azt is reméltem, hogy közben a parlament a kommunista pártot mint bűnös szervezetet betiltja, és a járási párttitkároktól felfelé mindenki személyesen felelni fog a tetteiért. Ezenkívül 1991-ben már érvényben volt a lusztrációs törvény, és azt reméltük, ezek az intézkedések elégségesek lesznek ahhoz, hogy két év alatt kisöpörjük Augiász istállóját.

Csakhogy a valóságban másként történtek a dolgok. A társadalmi szerkezet átalakítása során olyan újszerű tünetek jelentek meg, mint például a munkanélküliség, magánvállalkozások, privatizáció. Az országban nőtt a feszültség, és a volt kommunisták újbóli térnyerése vagy az egykori ügynökök reaktivizálása egyre kevesebb embert foglalkoztatott. Hiszen jött a kompetenciákról szóló törvénykezési vita, jött a szlovák hadiipar leépítése, jött a kötőjel-háború. És egyre komolyabb nézeteltérések mutatkoztak a cseh és a szlovák politikusok között Csehszlovákia átalakításával kapcsolatban. Kicsit leegyszerűsítve a dolgot: a csehek a működőképes föderáció, a szlovákok a konföderáció és Szlovákia nemzetközi jogi szubjektumként való elismerése mellett szálltak síkra.

Havel egyre nyugtalanabbul figyelte a fejleményeket. Olyan ember volt, aki szerette a dolgokat teljes mélységükben megérteni. Beszélgetés közben sokszor úgy kérdezett vissza, ahogyan az apró gyerekek szoktak. Ha nem értett valamit, első szava az volt, hogy „miért?”. Csakhogy a szlovák belpolitika elemzése során sokszor nem tudtuk a választ a „miértre”.

Úgy képzeljék el a dolgot, hogy Havel tökéletesen ismerte a cseh történelmet és földrajzot, meg minden egyebet, ami az ország sorsával összefüggött. Pontosan el tudta magyarázni terveit a társadalom átalakulásával kapcsolatban, részletesen el tudta mondani, hol és hogyan látja Csehszlovákia jövőjét az új Európában. Részletesen el tudta mondani, hogy kinek mi lesz a szerepe a transzformáció folyamatában. Vagyis nemcsak szerzőként, de dramaturgként

Úgy kérdezett vissza, ahogyan az apró gyerekek szoktak. Ha nem értett valamit, első szava az volt, hogy „miért?".

és rendezőként is részt akart venni annak a nagyszerű eseménynek a színrevitelében, melyet oly sokszor elképzelt a börtönévei alatt vagy amikor a cementeszsákokat cipelte. De hangsúlyozom, ez nem az egoizmusából fakadt, hanem a tüzelt a börtönevei alatt

datosságából. Olyan alapossággal dolgozott, ahogyan annak idején az Alapító Atyák szö- vegezték meg az Egyesült Államok alaptörvényét és rögzítették benne az új kormányzat és az alkotmány létrehozásának okait és céljait. Václav Havel élete fő céljának tekintette, hogy tökéletesebbé tegye Csehszlovákiát, és ezzel biztosítsa „a szabadság áldásait magunk és utódaink számára”.

Szóval mindent tudott és értett, csak a szlovák értékrend és mentalitás dekódolásával voltak problémái. Például nem tudta „hova tenni” azt a szlovák politikust, aki egyszer a föderáció lelkes híve volt, és szövetségi miniszterelnök akart lenni, máskor meg azon morfondírozott, hogy Pozsony vagy Besztercebánya legyen-e a független Szloválda fővárosa. Vladimír Mečiarral valóban nem tudott mit kezdeni, hisz Mečiar egyszer a vállára borulva sírta el bűneit és kétségeit, máskor meg durva viadorként támadt rá, és mélyütések sorozatát vitte be neki.

De a koalíciós partnerek gondolkodásának megértésével is bajai voltak. Hiszen kereszténydemokrata barátai többször biztosították arról, hogy a végsőkig kitartanak a föderáció mellett, ugyanakkor vezetőjük, Ján Čarnogurský azt is világossá tette, hogy Szlovákia mindenképpen igényt tart egy külön „székecskére” az európai asztal mellett, és egy külön „csillagocskára” a kék európai lobogón.

És azt már végképp nem tudta elképzelni, hogy hol helyezkednek majd el a mélynemzetiek 19. századba visszanyúló értékei a modern Csehszlovákia szerkezetében. És nem értette az öklét rázó tömeget sem Zsolna, Pozsony vagy Nyitra terein,

írhatnám azt is, hogy bennünket, magyarokat jobban értett, de ez nem lenne igaz. Mint a cseh értelmiségiek döntő többsége, ő is igazságosnak és természetesnek tartotta a trianoni döntést, és mesélt édesapjáról, a volt nagykövetről, aki amiatt kesergett, hogy a magyarok a húszas évek elején nem akartak beleegyezni abba, hogy a csehszlovákok és a jugoszlá- vok Magyarország határa mentén egy folyosót alakítsanak ki, amely majd összeköti a két szláv országot.

És teljesen elszigeteli és megfojtja Magyarországot, mondtam neki, és a nagy falitérképen megmutattam a korridor tervezetét. Elgondolkozott. Igen, ez így világos. De én nem ezt a verziót ismertem, hanem azt, amelyikről apám mesélt.

Természetesen tudott Beneš dekrétumairól, de elsősorban a cseheket érintő részről voltak ismeretei. Tudta, hogy annak idején mintegy hárommillió németet űztek ki Csehszlovákiából, és a csehek borzalmas vérfürdőket rendeztek a deportálások során. De a magyarok kitelepítéséről alig voltak információi. Viszont, és ebben volt az Elnök úr nagysága, amikor megismerte az 1945-1948 évek „magyar verzióját”, akkor nem sokáig „kérette” magát. A három magyar párt vezetőivel folytatott tárgyalás után 1991 novemberében azonnal megbízott azzal, hogy alakítsak egy bizottságot a Beneš-dekrétu- mok kivizsgálása és jóvátétele ügyében. És még akkor sem tán- torodott meg, amikor a következő héten a Právo napilap a címoldalon hozta a hírt, hogy „.Hunčík a beneši dekrétumok érvénytelenítéséről beszélt. Havel azt akarja, hogy a németek visszakapják minden vagyonukat”.

Szlovákiai útjai során Václav Havelt gyakran kínozta görcsös fejfájás, ami miatt nemegyszer módosítani kellett a programját. A felsorolt tények után talán nem kell megmagyaráznom a cefalea okait.

De elferdíteném a dolgokat, ha Csehszlovákia kettéválását arra vezetném vissza, hogy Václav Havel nem értette a szlovákokat. Mert 1991 júliusában már pontosan értette, milyen irányban halad a szlovák belpolitika. A HZDS megalakulása után nem volt kétsége afelől, hogy mik Vladimír Mečiar prioritásai.

Épp ezért, vagyis az ország egységének megőrzése érdekében egyre aktíyabban vette ki részét a mindennapi politizálásból, és olyan törvénycsomag előterjesztésén dolgozott, amely az ország kettéválását kizárólag népszavazás útján tette volna lehetővé. 1991 őszétől rendszeresen találkozott a szlovák politikai elit képviselőivel és kereste a megoldást.

információi

A nacionalista politikusok vádaskodásaival keveset törődött. Az viszont elkeserítette, hogy a szlovák értelmiségiek jelentős hányada is őt nevezte a szlovák függetlenedési törekvések legfőbb gátjának. Egy pozsonyi nagygyűlés titkos tervezetében az az elképzelés szerepelt, hogy egy adott jelre elcsendesedik a tömeg, és a tér körül elhelyezett hangszórókból egy emberi szív dobbanásait lehet majd hallani. A szónok pedig megkérdezi az Elnök urat, hogy miért ignorálja a szlovák nép szabadságért verő szívének dobbanásait? Nos, ez a „kardiológiai” húzás végül elmaradt, de Havel tudomást szerzett az elképzelésről, és nagyon szomorú lett. Hogy ő, aki egész életében a szabadságjogokért küzdött, most egy egész nép szabadságát akarná eltiporni? Ez abszurdum.

1992 januárjában egy újabb pofont kapott, mert a Szövetségi Gyűlés elvetette az általa beterjesztett törvényjavaslatokat a népszavazási alkotmánytörHogy ő, aki egész életében a szabadságjogokért küzdött, most egy egész nép szabadságát akarná eltiporni?

vény módosításáról, valamint az új alkotmány elfogadásának módjáról. Ezzel az Elnök úr alkotmányos lehetőségei nagyon beszűkültek. Persze lett volna még egy lehetősége: tárgyalnia kellett volna Mečiarral. Ami nem volt egyszerű, hisz egy olyan emberrel kellett volna tanácskoznia, aki úton-útfélen szidta és gyalázta őt, aki minden megbeszélést és tárgyalást a maga módján értelmezett és deklarált, vagyis úgy hazudott, mint a vízfolyás. És Mečiar sem mutatott hajlandóságot arra, hogy találkozzon a köztársaság elnökével.

Mégis, gyakran eszembe jut, mi lett volna akkor, ha... De az ilyen mondatoknak a politikában nincs értelme.

1992 tavaszán többször járt Szlovákiában, nagygyűléseken és kerekasztal-beszélgetéseken vett részt, egyszerű emberekkel beszélgetett, de a választások kimenetelét nem tudta befolyásolni. És a választások győztesei határozottan tudtára adták, hogy nem kíváncsiak a véleményére és nem kérnek a tanácsaiból. Klaus és Mečiar a brünni tölgyfa alatt már nem Csehszlovákia jövőjéről beszélgetett egymással, és a legkisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy mit gondol minderről Václav Havel, a köztársaság elnöke.

A szerző pszichiáter, Václav Havel egykori tanácsadója