Új Szó, 2013. január (66. évfolyam, 1-26. szám)
2013-01-26 / 22. szám, szombat
8 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2013. JANUÁR 26. www.ujszo.com Taylor Hackford: „A szakszervezetet híres rendezők alapították, akiknek már nem kellett harcolniuk a jogaikért, de ki akartak állni iíjú kollégáik mellett..." Királynő a felesége, mégis csak nagy ritkán rendezi Oscar-díja mellett van egy másik „ismertető jele” is Taylor Hackford amerikai filmrendezőnek. Felesége: Helen Mirren. Az Amerikai Filmakadémia elismerését 1979-ben nyerte el Tini apa című rövidfilmjéért, a „királynővel” 1985- ben ismerkedett meg, amikor a Halálbalettet forgatták, de csak 1997- ben házasodtak össze. SZABÓ G. LÁSZLÓ Karlovy Vary legutóbbi fesztiváljának mindketten vendégei voltak. Helen Mirren ott kapott életműdíjának Taylor Hackford úgy örült, mintha őt jutalmazták volna. Házasságuk szemmel láthatóan biztos alapokon nyugszik. Ha Taylor két lépést tett jobbra vagy balra, felesége vagy a karját nyújtotta felé, vagy megkérdezte: „Itt hagysz, kedvesem?”, vagy pusztán a tekintetével hívta vissza. Ajó kiállású, mosolyával egyáltalán nem fukarkodó rendező végzettsége szerint jogász, kamerát egyetemi tanulmányai után, Bolíviában vett először a kezébe, ahol két évig a béke- fenntartó erők önkénteseként szolgált. Első önálló munkája egy dokumentum volt, Charles Bukowskiról, a neves amerikai költőről. A Los Angeles-i televízióban zenés alkotások tényfeltáró riportereként Emmy-díjat nyert, első játékfilmje, A sztárcsináló is egy bronxi zeneszerzőről szól. Gami-zóna című filmjével, amelynek főhősét, a haditengerészet magának való tisztjét Richard Gere alakítja, óriási üzleti és közönségsikert aratott. Az Esélylesőket Jeff Bridgesszel, a Szép volt, fiúk!-at Dennis Quaiddel és Timothy Huttonnel, Az ördög ügyvédjét Keanu Reevesszel és Al Pacinóval, a Túszharcot Russel Crow-val, a Rayt Jamie Foxxszal forgatta. Helen Mirren két filmjében játszott. Először a Mihail Barisnyikov szökését feldolgozó Halálbalettben (White Nights), amelyben Galina Ivanovnát, a legendás orosz táncos leningrádi igazgatónőjét alakította, és a két évvel ezelőtt bemutatott Országúti bordélyban, amelyben Nevada állam első legális „műintézményét” vezeti, és beleszeret egy nála jóval fiatalabb argentin bokszolóba. Hogyan zajlott az első találkozásuk? Meglátták egymást, és nyomban egymásba szerettek? - kérdezem Taylor Hackfordot. Épp ellenkezőleg! Megláttuk egymást, és máris „szakítottunk”. Jól jönne egy kis magyarázat. Késtem a megbeszélésről. A szerep már az övé volt, csak át akartam venni vele a forgató- könyvet. El akartam mondani neki, hogy ki is voltaképpen ez a Galina Ivanovna. De elcsúsztam az időben. Húsz percet kellett várnia rám. Pokoli ideges volt. Láttam az arcán. Egyébként nagyon kedves ember, de ha dühös valami miatt, akkor ott komoly robbanásveszély van. Átbeszélgettük szépen a történetet, gondoltam, megkérdezem tőle, van-e eseüeg valamüyen észrevétele, de mire felnéztem a forgatókönyvből, Helen már sehol sem volt. Köszönés nélkül távozott. Legközelebb már a forgatáson láttam őt. Ez a film azonban nem miattam volt fontos számára. Ezt megelőzően mindig csak akkor gondoltak rá, ha orosz akcentussal beszélő angol színésznőt kerestek valamilyen szerepre. A Halálbalett volt a második igazán fontos hollywoodi filmje. Azelőtt alacsony költségvetésű brit produkciókba hívták. Nem lehetett könnyű dolga a szovjetekkel, hiszen 1985- ben még nem nyitottak olyan nagyon Amerika felé. Nem is forgathattunk a Szovjetunióban. A leningrádi jeleneteket Helsinkiben vettük fel, Szibériát Skóciában találtuk meg. Leningrádba turistaként utaztam el, hogy pár fotót készítsek, amelyek alapján a díszlettervező Helsinkiben aztán kiválaszthatta a megfelelő helyszíneket. A stáb finn tagjai is titokban, kis kézi kamerával forgattak Leningrádban, hogy Mihail Barisnyikowal aztán, aki a film főszerepét játssza, az ott felvett képsorokat nézve megkeressük a leningrádi balettintézet helsinki mását. Barisnyikov meglehetősen zárkózott ember. Mennyire engedte közel magához? Nagyon sokat beszélgettünk már a forgatókönyv írásakor is. Misa hosszú órákon át mesélt a szülőhazájáról, a gyerekkoráról, a balettmtézeti éveiről, a szovjet helyzetről. Vlagyimir Viszockij dalait is ő ismertette meg velem. Misa nagyon speciális szemszögből figyeli a vüág eseményeit. Elhagyta ugyan a hazáját, de a lelke mélyén még most is erősen kötődik hozzá. Én úgy vettem észre: elég mély az ő szomorúsága. Hiányzik neki a nyelv, a kultúra, az otthoni közeg. Mintha fél szívvel ma is Oroszországban élne. A gyökereit nem tudta teljesen átültetni. Amikor levetítettük neki a leningrádi felvételeket, órákon át csak az ottani éveit emlegette. Lélekben nagyon felkavartuk őt. A film zenéjét Lionel Richie szerezte. Vele videoklipet is forgatott a Say You, Say Me című slágeréhez. Hozzá milyen emlékek fűzik? Lionel elképesztően fegyelmezett ember. A legfegyel- mezettebb zeneszerző, akivel dolgoztam. A munkamódszere mindenesetre megmosolyogtató. A szövegeket cetlikre írta, a zenéket különböző kazettákra vette fel, aztán mindent a kocsija kesztyűtartójába rakott. Egy idő után előszedte a papírokat, elkezdte válogatni, hogy mi jó és mi nem, belehallgatott a zenei felvételekbe, és ami nem tetszett neki, azt egyszerűen kihajította az ablakon. Ha éppen ott ültem mellette, jókat szórakoztam rajta. Ray Charlesról, a legendás színes bőrű, vak zenészről életrajzi filmet forgatott. Eny- nyire szereti a zenéjét? Már kamaszkoromban, Santa Barbarában is ő volt a nagy kedvencem. Hallgattam én rock and rollt is, de az igazán nagy művészt Ray Charlesban láttam. Kivételes stílus, fantasztikus érzelmek a zenében. Tizenöt évem van ebben a filmben, rengeteg producerrel beszéltem, hogy álljon az ügy mellé, sajnos, egyik sem látott fantáziát a történetben. Stúdió helyett végül egy magánszemély állta a forgatás költségeit. Valós történet alapján készült az Országúti bordély is, amelyben ugyancsak hálás szereppel ajándékozta meg Helen Mirrent. Ő miképpen fogadta ezt a pikáns retrót? Őszintén mondhatom, nagy örömét lelte benne. Viccesen meg is jegyezte: „Műidig ilyen testre szabott szerepet várok tőled.” Felkínáltam én már neki ezt megelőzően is több lehetőséget. Bármilyen szerepben képzeltem is el, neki egyik sem tetszett. Erre viszont azonnal igent mondott. Helen színészetének nincsenek határai. Kérhetek tőle bármit, mindent meg tud csinálni. Ettől aztán én is sokkal jobbnak tűnök. Szabadságra viszont már csak akkor megyek vele, ha nem pakol oda magának egy-két forgatókönyvet. A királynőt ugyanis kellőképpen megszenvedtem. Dokumentumfilmekkel, könyvekkel, fényképalbumokkal rakta tele a bőröndjét, és én nem vettem észre. Mondtam is neki aztán, hogy te II. Erzsébettel utaztál szabadságra, nem velem. De ha közös filmen dolgoznak, megússza feszültség nélkül? Megúszom, de azért izgulok. Minden forgatás nehéz, nemcsak az, amikor rendezőként irányítom a feleségemet. Félidőben, ilyen esetben, már háború is lehet köztünk. Főleg, ha egy népesebb stáb elé kell állnom. Olyankor gyakrabban fennáll a veszélye az összezörrenésnek, hiszen mindketten érzékenyebb idegállapotban keressük a legjobb megoldásokat. Ha jól számolom az éveket: 1968-ban huszonhárom éves volt. Vietnam helyett választotta Bolíviát. Miért? Munkáscsaládból származom. Anyám pincérnőként lépett be a szakszervezetbe. Hatvannyolcban szolgálnom kellett a hazámat, de a harmadik világ még Vietnamnál is jobban izgatott. Az ottani életet azonban csak úgy ismerhettem meg, hogy a békefenntartó erők katonája lettem. Egy amerikai fiatal nagyon keveset tud a világ dolgairól. A demokrácia és a jólét elkényezteti az embert, miközben manipulálja is a gondolkodásában. Tanulhatnak természetesen, olvashatnak, de míg a saját bőrükön nem tapasztalnak meg bizonyos dolgokat, addig nagyon naivak. Ezért vagyok hálás a sorsnak Bolíviáért. Az Altiplano fennsíkon, ahol szörnyű körülmények között kellett életben maradnunk, minden illúziótól megfosztottak bennünket. Az Amerikai Rendezők Szövetségének elnökeként főként szerzői jogokról és pénzügyi kérdésekről tárgyal. Az alkotói szabadság velejáróit ebből a pozícióból nyilván máshogy ítéli meg, mint fiatal pályatársai. A szakszervezetet híres hollywoodi rendezők alapították, akiknek már nem kellett harcolniuk a jogaikért, de ki akartak állni ifjú kollégáik mellett, akiket a producerek nem igazán tisztelnek. Az ő szemükben ugyanis csak az a jó rendező, aki pénzt termel. Egy fiatal alkotó pedig a legritkább esetben áll elő olyan forgatókönyvvel, amely mögött érezni lehetne a pénz szagát. Hollywood producerei pedig e cél érdekében mindent elkövetnek. Mivel kezükben a hatalom, még a vágásba is belebeszélnek. Nekünk erőseknek kell lennünk, a szakmát kell képviselnünk, hogy tudatosítsuk bennük: ha nincs film, nem tudnak mit eladni. Sikerült kiharcolnunk azt is, hogy a rendezőnek tíz hete legyen az anyag első megvágá- sára, és abba nem szólhat bele senki. Az angol rendezőknek erre csak két hetük van. Nem akarok most a harmincasnegyvenes évekről beszélni, Hollywood aranykoráról, én a hetvenes években kezdtem forgatni, de a filmre már akkor is úgy tekintettek, mint a művészet egy formájára. Gyártó és rendező között már azokban az időkben is megvolt az ütközési felület, noha az alkotó akkoriban még jóval nagyobb szabadságot élvezett. Nem a nyereség állt az első helyen, ezért születhetett annyi értékes alkotás. Ma a film egyfajta megalkuvás eredménye. Melyik fél mennyit engedett az elképzeléseiből. Ki mit tudott kiveszekedni a szerződésben. Ha a múlt század optikáján keresztül nézzük a dolgokat: ma már senki sem forgat klasszikus filmeket. Minden alkotás hatalmas bürokrácia árán jön létre. Hollywood mindig is gyárként működött, ma viszont már odáig fajultak a dolgok, hogy aki nem termel, az alól pillanatok alatt kirúgják a széket. A Ray milyen köröket futott? Azon a napon, amikor a New York-i bemutató zajlott, már az utcán árulták a kalózfelvételeket. De 2004-ben még ez sem volt annyira elterjedt. Ma minden gyorsan felkerül a netre, és ahhoz, hogy tömegeket csaljunk be a moziba, ingyen kellene vetíteni a filmet. Egyedül az akciófilmeknek van még népes közönsége. De ez a műfaj engem egyáltalán nem érdekel. Legfrissebb műve, a Parker egy profi tolvajról szól, akit átvágnak a társai, lenyúlják tőle a zsákmányt, sőt még „végeznek” is vele. Donald Westlake, a híres krimiszerző regénye alapján készült a film. Érdekessége az, hogy Westlake huszonhárom könyvet írt Parkerről, közülük az egyik már két feldolgozásban is mozivászonra került, de a maradék huszonkettő közül egyikhez sem nyúlt senki. Az író özvegye keresett meg az ötlettel, hogy filmre vigyük valamelyiket, John McLaughlin, a Fekete hattyú forgatókönyvírója pedig mellém állt az ügyben. Parkért, a vesztes tolvajt Jason Statham játssza, aki ezt megelőzően sosem kapott hasonló szerepet. Elképesztő hitelességgel hozza a nyers, vasöklű, magának való bűnözőt. Pályatársai közül ki tudna emelni valakit, aki mostanában lepte meg valami érdekessel? Elég sok jó filmet láttam az utóbbi időben. Nagyon szeretem a fiatal európai rendezőket. Például Danny Boyle-t, aki A gettómilliomost készítette. Vagy Tom Hoopert, aki A király beszédét jegyzi Colin Firth remek alakításával. Hooperrel a feleségem révén ismerkedtem meg, ő mutatott be neki. Szerény, rokonszenves fiú. Ezek a filmek megnyugtatnak abban a hitemben, hogy a filmipar nem fog megszűnni soha. Nagyon kreatívak a fiatal rendezők, rengeteg új ötlettel állnak elő, semmi sem probléma számukra. Érdekes mód őket a nettől leszedett filmek fekete piaca sem zavarja. Csak töltsék le a filmeket, mondják, legalább abból is tudjuk, hogy nem dolgoztunk hiába. Ahogy hallgatom őket, én is igazat adok nekik, de másnap, amikor egyedül töprengek ezen, mégis arra a megállapításra jutok: valahogy még sincs ez rendjén.
