Új Szó, 2013. január (66. évfolyam, 1-26. szám)
2013-01-25 / 21. szám, péntek
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2013. JANUÁR 25. Kertészkedő 15 „Betemetett a nagy hó / erdőt, mezőt, rétet, / minden, mint a nagyanyó / haja, hófehér lett." (Kányádi Sándor: Betemetett a nagy hó) Hóhely Aligha szorul bizonyításra, hogy a hirtelen lehulló nagy hónak a gyerekek, a síelők és a kertész örül a legjobban. Mármost, ha megvizsgáljuk a gyerekek, a síelők és a kertész örömét, azt látjuk, hogy az előbbiek öröméhez valamiféle tevékenység is szükséges, az utóbbiéhoz nem. LÁNGH IMRE LÁSZLÓ Vegyük szemügyre a három típust, miként viszonyul a hóhelyzethez. Mindenekelőtt azt kell megállapítanunk, hogy a gyerekek és a síelők számára a hó afféle kiindulási pontja, ugródeszkája az örömnek, ezzel szemben a kertész számára a hó a végpont, az öröm beállta. Míg tehát emezeknek valamilyen módon használatba kell venniük a havat, kezükbe fogniuk, formálniuk, taposniuk, hogy örüljenek, s minél többet gyúrhatják, minél tovább dobálózhatnak vele és csúszkálhatnak rajta, annál nagyobb az örömük, a kertésznek semmit sem kell tennie a hóval, hogy örülhessen neki. A kertész nem nyúl a hóhoz, mert ahová s ahogy lehullt, ott és úgy van jól. Legföljebb a járdáról, a tornácról és a szomszédhoz vezető tég- laútról söpri-hányja el, de hát ezeknek, minthogy nem termő- területek, nincs szükségük hóra. Annál inkább a zöldségesnek, a felásott parcelláknak, az ugaron hagyott senki földjének, fák és bokrok aljának, a gyepnek, a virágoskertnek. Mindezeket melegen tartja, melegebben, mint a legmelegebb, legpuhább, legfehérebb, legkönnyebb takaró. Minél vastagabb, annál jobb. Most jó a fűnek, most örülnek a hagymák, híznak a giliszták (heje- huja, recece). S minél lassabban olvad, annál tovább látja el nedvességgel a földet. Amire a földnek nagy-nagy szüksége van a nyári szárazságok után és a nyilvánvalóan egyre gyakoribb majdani szárazságok előtt. Előbb-utóbb majd föltalálják az olyan hófogókat és hóhalmozókat, amik télen összegyűjtik és cseppfolyósítják a havat, hogy egyetlenegy pehely se vesszen kárba. Vagy már föl is találták. A hónak legjobban örülő három embertípusról tehát megállapítottuk, hogy közülük kettőnek, a gyerekeknek és a síelőknek valamit kezdeniük is kell a hóval, tevékenység hiányában ugyanis örömük a lehetőség szintjén marad, míg a kertész öröme, mint láttuk, már benne foglaltatik a hóban. S minthogy tehát a kertész öröme a hóban van, következésképpen az öröm helyét, a havat kell megvizsgálnunk: mi az, amit a kertész oly örülnivalónak talál benne? Azon túl, természetesen, hogy kilépve a házából (hazatérve a A kitakart útban lila dalra kelt a hólapát (A szerző felvételei munkából, kinézve az ablakon stb.) a behavazott kert fehérsége elkápráztatja, s úgy érzi, mint aki egy vaskosabb tudatlanságból jött át a nagyobb világosságba. Ha hihetünk Plafonnak abban, hogy a lélek kénytelen feltevésekkel dolgozni - márpedig ebben aligha tévedett-, könnyen beláthatjuk a következőt: A kertész a hóban annak örül, aminek a lelke feltevései szerint ott kell lennie. A hóvirágnak. Az ibolya elhullott és a hangyák által ide-oda hurcolt és elrejtett magvainak. A tavasztól őszig kipattant és elhullt összes magnak, természetesen. Meg a hangyáknak is mind, valahol a hó alatt, a járataikkal együtt. A torma gyökerének. Sorolni is fölösleges: mindennek ott kell lennie a hó alatt, még a metszőolló elveszett rugójának is (juhhé, hej-hó)! A mondottak értelmében bizonyítottnak tekinthetjük, hogy a kertésznek semmit sem kell tennie a hóval, hogy örülhessen neki. Telis-tele hóval. A kút, a lyukas vödör, alatta a sárgára festett cinkád, ebből isznak tavasztól a cinkék Hósapka a szőlőkarón. A boltívbe hajtott venyigék metszésének hamarosan elérkezik az ideje Akár egy képes rejtvény, talányos feladvány a kert közepén: mi ez? Ez bizony egy másfél méter magas szőlőkaró és a hozzákötött bimbós kel. Egyelőre megközelíthetetlenek