Új Szó, 2013. január (66. évfolyam, 1-26. szám)
2013-01-12 / 10. szám, szombat
8 Szombati vendég ÚJ SZÓ 2013. JANUÁR 12. www.ujszo.com Theodor Pišték: „Rendező legyen a talpán, aki még el tudna csábítani. Bár nem kínoznak különösebb testi nyavalyák, eszembe sincs hajtani magam. Mozartot öltöztette, ma már inkább festeget Kelet-Európa egyetlen Oscar-díjas kosztümtervezője Csehország legidősebb autóversenyzője. Elképzelhetetlen ez a kettő együtt? Theodor Pištéknek van egy harmadik hivatása is: diplomás festőművész. SZABÓ G. LÁSZLÓ Egyetlen pálya nem vonzotta csupán. A színészet. Édesapja ugyanezzel a névvel a harmincas-negyvenes évek egyik legnépszerűbb cseh filmszínésze volt, de ez sem motiválta őt abban, hogy kamera elé álljon. A képzőművészeti akadémia befejezése után, 1959-ben már František Vláčil Fehér galamb című filmjének kosztümjeit tervezte, majd a legendássá vált Méhek völgyében és a New York i Modem Művészetek Múzeumába is eljutott Marketa Lazarovában is alkotótársa volt a jeles rendezőnek. Világszerte ismert kosztümtervező mégis akkor lett, amikor Milos Forman Amadeusa több Oscart nyert. Az egyiket Theodor Pišték kapta. Következő közös munkájuk, a Valmont jelmezeiért Césart nyert Franciaországban. Akkor már több mint száz cseh film (köztük a Hrabal regénye nyomán, Jirí Menzel rendezésében készült Sörgyári capriccio) kötődött a nevéhez, amelyekért tíz évvel ezelőtt életműdíj-kategóriában Cseh Oroszlánnal jutalmazták. Körülnéztem fél szemmel a műtermében, amíg a teát főzte. Sem az Oscar-díjat nem láttam, sem egy versenyautó kicsinyített mását, egyedül az a nagyméretű kép a falon jelzi, hogy kinél is vagyok. Amiből azt a következtetést vonom le, hogy első helyen mindig is a festészet állt az életében. A kosztümtervezés véletlenszerűen jött. František Vláčil bejárt az akadémiára, ismerte a munkáimat, és úgy gondolta, én lehetek az, aki maradéktalanul meg tudja valósítani az elképzeléseit. Az első filmet aztán követte a többi, a festészetben azonban nem tartottam szünetet soha. A versenyautók pedig még a vásznaimra is felkerültek. Inspiráltak. Túlzás nélkül állíthatom: a? egész életem egy szenvedélyes száguldás. Bármihez nyúltam ugyanis, mindent élvezettel csináltam és csinálok mind a mai napig. Én nem járok sörözni, engem nem vonz a füves cigi, nem költők nőkre, de ha beülök egy kocsiba, úgy érzem, enyém a világ. Kéthetes műtermi munka után elmondhatatlan élvezettel nyomom a pedált. Az én életemben ez a drog. A gyorsaság. Ecce homo című festményén ugyan nem látni az autó- versenyző teljes arcát, hiszen azbesztmaszk fedi, a szeméből mégsem nehéz kiolvasni: megszállottja annak, amivel egy életre eljegyezte magát. De hogyan lehet az embernek három, egymástól ennyire eltérő hivatása? Úgy, hogy mind a három terület érdekli. Engem csak egyvalami nem izgatott soha: a szereplés. Mivel édesanyám, Marie Ženíšková is színésznő volt, a tanítóim azt várták tőlem, hogy minden iskolai ünnepségen szavaljak. Ez volt a legrettenetesebb számomra. Az örökös menekülés az ilyen helyzetek elől. Rajzoltam, festettem, mégsem képzelte senki, hogy ezt a pályát választom. Azt hitték, kinövöm majd ezt is, mint egy nadrágot. Nem ez történt. A festészetet én választottam, a kosztümtervezés rám talált, az autóversenyzés a legteljesebb kikapcsolódást jelentette számomra. Mikor ült legutóbb versenyautóban? A múlt héten. De versenyekre már csak nézőként járok. Nyolc évvel ezelőtt, Brünnben még részt vettem egy országos futamon. A kosztümtervezés is egyfajta kedvtelésként vonul végig az életén? Azzal kerestem, és ma is azzal keresem a kenyerem. Festőművészként nem nagyon tudtam volna megélni, két gyereket etetni, öltöztetni, taníttatni. Ha csak nem adtam volna el magam a szocialista realizmusnak. Képek végeláthatatlan sorozatát festhettem volna például a kladnói vasmű hétköznapjairól. Ilyenfajta elkötelezettséggel súlyos ösz- szegeket lehetett kaszálni, már ha volt hozzá gyomra valakinek. Elég lett volna az ecset is. Igen, felkerestek különböző gyárakból, üzemekből, hogy megrendelnének nálam ilyen és ilyen képeket. Köszönöm, nem! Én ebből nem kértem. S aki nem üyen felkérésekből akarta fenntartani magát, plusz a családját, annak másféle lehetőség után kellett néznie. Barátaim többsége restaurált, illusztrált, plakátokat vagy lemezborítókat tervezett, vagyis alkalmazott grafikusként dolgozott. Ilyen munkákat én is vállaltam. Sót még étlapot is terveztem jobb éttermeknek. Vagy a legnagyobb utazási irodáknak különböző címkéket. Két film között akadt időm másra is. A fotórealizmusnál hogyan kötött ki? Úgy, hogy sem a portrénál, sem a tájképfestészetnél nem tudtam lehorgonyozni. Már akadémista koromban tudtam, hogy nem ez lesz az én utam. Szerettem Chitussi tájképeit, csodáltam a színeit, a látásmódját, a komponálását, de á versenyautók, a versenypályák hangulata olyan erős hatással volt rám, hogy ezt akartam érzékeltetni a képeimen. Elkezdtem fotózni, és az alapján festeni. Ez új élmény volt. Élőtte újságokból vágtam ki különböző felvételeket, amelyek alapján aztán sikerült megkomponálnom valami újat. De még ez sem volt az igazi. A fényképezés nyitott előttem új távlatokat a festészetben. Egymáshoz illesztette a kettőt. Említette az Ecce homót. Ott sem egy szép őszi tájba helyeztem a beöltözött autóversenyzőt, hanem egy motor ezüst fényű alkatrésze elé. Hogy a versenyző kézfejét egy mély vágással felnyitottam, az már külön érdekessége a képnek. Én még azt is hozzátenném: a legapróbb részleteknek is nagy mestere. De lehet, hogy ezt a kosztümtervezésből hozta magával, ahol még egy gallért, egy zsebet, egy pántot, egy szegélyt is pontosan ki kellett találnia. Bármihez nyúlok is, engem mindig ez hajt. A tökéletességre való törekvés. Ez átok, amíg nincs kész a mű, de gyönyör, amikor látom, hogy úgy sikerült, ahogy megálmodtam. A munkatársaimnak persze ezzel keserítem meg az életüket. Hogy a „még szebben, még jobban” jegyében állandóan ma- cerálom őket. Nem dolgoztam még olyan filmben, hogy a varrodában nem hullottak volna könnyek, mert ha nem tetszik a kész kosztüm, képes vagyok egyetlen éjszaka átvarratni. És ha másodjára sem olyan, mint szeretném, újra kezdjük az egészet. Tombol és zokog, aki ezt nem búja tudomásul venni, de boldog és megölel, akit megdicsérek. Egy kosztümtervezőnek kell tudnia varrni? Nem árt, ha tud, bár nem az a dolga. Én például egy gombot sem tudnék szépen fel- varrni. Nálunk ez a feleségem reszortja, egy film esetében pedig ott vannak az erre szakosodott emberek. Az Amadeusban vagy a Valmontban is több száz kosztüm szerepel. Ezt mind ön tervezte, vagy akad köztük jó néhány innen-onnan kölcsönzött? A színészek vadonatúj jelmezekben játszanak, legfeljebb a statiszták ruhái jönnek különböző jelmeztárakból. Azok, akik a nagyjelenetek hátterében állnak, feleslegesen kapnának új kosztümöt. A tervek, az én rajzaim viszont egytől egyig eredetiek. Miután leadom őket, egy Forman-film esetében olasz és francia varrodákba kerülnek. Láttam egyszer egy francia filmet, amely önmagában nem sokat ért, a cipők, a ruhák, a kalapok azonban olyan tökéletesek voltak, hogy egész idő alatt csak a stáblistára vártam, hogy megtudjam, hol készült mindez. Azóta három film kosztümjeit készíttettem a Tirelli cégnél. Amerikai kollégái könnyen megemésztették, hogy kosztümtervezőként háromszor állt Forman mellett? Én a kinti kollégákat legfeljebb bemutatókon vagy díjátadókon látom, ahol nem arról szoktunk beszélgetni, hogy ki kitől mit irigyel. Az Amadeusért kapott Oscar-díjam pedig, úgy gondolom, sokakat meggyőzött arról, hogy értek a mesterségemhez. Milena Canonero vagy Gabriella Pescucci, a szakma két királynője is egyenrangú partnernek tekint. Egy kosztüm végül is akkor kezd el élni, amikor a színész magára ölti. De mi történik abban az esetben, ha az orrát fmtorgatja? Az is előfordult már, hogy szerette volna átszabatni, vagy hogy ő más színre gondolt. Általában minden színész tudja, mi illik neki és mi nem. Ami természetesen nem mindig fedi a valóságot. De az elképzeléseinek megfelelően igyekszik meggyőzni arról, hogy mi lenne jobb neki. Próbál falhoz szorítani. Ilyenkor a diplomáciai érzékemet vetem be. Finom ráhatással el kell érnem, hogy elhiggye az illető: én tényleg a legjobbat akarom neki. Azt, hogy jól nézzen ki, hogy a kosztüm remekül mutasson rajta, sőt segítse a színészi játékban. Az Amadeus színésznői a forgatás végén rengeteg ajándékkal halmoztak el, hogy kifejezzék elégedettségüket. De volt már példa arra is, hogy egy idős londoni színésznő az akvamarín fülbevalóját hozta el az Amadeusba, és meg is engedtem neki, hogy azt használja, hiszen 18. századi darab volt, ő viszont azt kérte tőlem, hogy a kosztümje is üyen színű legyen. Amikor közöltem vele, hogy a ruha már készen áll, s bizony egészen más színű, olyan hisztériát csapott, hogy kénytelen voltam kivételt tenni vele. Kétezer frankot adtam a varrónőnek, aki másnapra elkészítette neki az új akvamarín kosztümöt. A Larry Flyntben a hangmérnökökkel gyűlt meg a bajom. Ez volt a harmadik filmem Müos Formánnál, ő soha nem fordult hozzám extra kéréssel, akkor igen. Arra kért, ragasszunk gumit a cípőtalpakra, mert a hangmérnököt borzasztóan idegesíti, hogy hangosak a lépteink. A végén ebbe is belementem. A Salierit játszó F. Murray Abraham volt még érdekes. Folyamatosan dohogott, panaszkodott, hogy szoros a kosztümje, nem tud szabadon lélegezni benne. Fogtam egy Watteau-albumot, félrehívtam őt, és elmagyaráztam neki, hogy épp ez az „összefogottság” jellemzi a rokokót. Ez volt a kor divatja. A szorosan testhez simuló ruha. Meg kellett értetnem vele, hogy Salieri nem vezényelhetett úgy, mintha segítségért integetne. Ezt pedig csak úgy érheted el, ha te, mint F. Murray Abraham alkalmazkodsz a kosztümödhöz. El keü hitetned a nézővel, hogy Salierit látja, nem pedig téged, aki alig várja, hogy levethesse a jelmezét. A végén megértette, és nagyszerű alakítást nyújtott. Oscar-díjával a kezében, gondolom, maradhatott volna Amerikában. Maradhattam volna, de ne felejtse el, hogy a nyolcvanas évek első felében ezt csak azok engedhették meg maguknak, akik itthon még nem alapítottak családot, vagy ha igen, természetüknél fogva nem szenvedtek attól, hogy mi lesz az itthon maradiakkal. Nekem a két fiam jövőjére is gondolnom kellett. Tehát eszemben sem volt, hogy ne jöjjek haza. A kinti lehetőségek azonban így is utolértek. A Washington Post divatrovatának vezetője mindent megtett, hogy maradásra bírjon. Még a New York-i csehszlovák nagy- követségre is elment, hogy kinttartózkodási engedélyt szerezzen nekem. Amerikai filmekbe is hívtak, sőt az egyik legnevesebb amerikai divatszalon felkérése is megtalált, de ez is csak a szakmai hiúságomat le- gyezgette. A divattervezés egyáltalán nem is vonzott. A Larry Flyntben már a nyolcvanküences változások után dolgozott. A fiai sem voltak már gyerekek. Akkoriban már a kosztümtervezésből is jöttem kifelé. Már csak a festésre koncentráltam. Attól nem fogok elszakadni, amíg élek. Túl a nyolcvanon igent mondana még egy filmrendező hívására? Prágában, a Nemzetiben még dolgozom olykor-olykor, de a színház egészen más. Azzal pár hét alatt végez az ember, a film sokkal hosszabb folyamat. Időigényesebb és fárasztóbb is, főleg, ha külföldön, idegen nyelvi közegben dolgozik az ember. Tehát a válaszom az, hogy rendező legyen a talpán, alti el tudna még csábítani. Bár jól érzem magam, nem kínoznak különösebb testi nyavalyák, eszembe sincs hajtani magam. Nem igaz, hogy öregnek lenni kellemes állapot. Eltűnőben a perspektíva. Negyvenévesen még azt hiszi az ember, rengeteg minden vár rá az életben. Hatvanévesen is lehetnek még tervei. De túl a nyolcvanon?! Elég már nekem az ecset is, jól elvagyok a vászon előtt.
