Új Szó, 2012. december (65. évfolyam, 277-299. szám)
2012-12-28 / 297. szám, péntek
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. DECEMBER 28. Vélemény és háttér 7 Az igazi nagy tett az intézmény nélküli befogadás, az önzetlen és nagyon fontos segítség Egy szerzetes üzenete Karácsony előtt mintha mindig kiszakadna az adakozás, a jótékonyság zsákja, mintha lelkiismeretünket gyógyítanánk egy adakozó SMS-sel, könnyezve nézzüka szebbnél szebb és meghatóbb történeteket a tévében, és megmozdul bennünk valami. LOVÁSZ ATTILA Aztán elmúlik a karácsony, megmarad a bejgli (már aki emlékszik a hetvenes évek nagy jelenetére) és a benefícium nemes hagyományát egy évre szüneteltetjük. Már aki. Mert vannak emberek, akiknek a jótékonyság az élete, de őket mindig bizonyos alkalmakkor vesszük elő. Ők tudják, mit segít néhány euró, mit segítenek ruhák, élelmiszerek, egyéb szolgáltatások, mi meg rájuk hárítjuk. Az idei karácsony egyik tévésztárja - bizonyára megbocsátja nekünk a megnevezést Csaba atya volt. A magyarság körében ma már az egyik legismertebb jótékonykodó, azonban nem jótékony szervezet alapításával kezdte. Volt egy papiak, abban pedig egy ferences lelkész, aki befogadott néhány apróságot - árván maradt magyar gyermeket, nem téve ki őket az akkoriban alig működő román gyermekvédelmi felügyelet kénye-kedvének. Hogy azóta intézmény lett belőle? Igen, így van, de az igazi nagy tett az intézmény nélküli befogadás, az önzetlen és akkor na- gyon-nagyon fontos segítség volt. Ha Csaba atya igazi tettét, igazi nagyságát keressük, azt ne a nagy, néhány városban működő és most már közpénzekből is támogatott intézményében keressük, hanem a legelején, a néhány otthontalan csöppség befogadásánál, amiből a végén nagy történet lett. Csaba atya és társainak üzenete nem a benefícium. Tévedés ne essék, fontos ez is, fontos, hogy akinek van, annak a bősége kötelez. Néhány centtől a néhány millióig - amennyi van, amennyi telik. De mégis, tegyük fel magunknak a kérdést, vajon karácsony estéjén, az istentiszteletről hazafelé ballagván otthontalan gyermekre lelve melyikünk fogadná be? Melyikünk volna képes egy vadidegen, éhes, átfagyott, koszos gyermeket bevinni a lakásba és legalább akkor, egy napra karácsonyt adni neki? Nem inkább a rendőröket, gyámhivatalt keresnénk? Ki-ki maga adja mega választ. Személyes élményem, amikor a legelső hazai cikk megjelent a dévai árvákról, Vrabec Marika tollából a Vasárnapban, néhány levélben lelkesen üdvözölték az írást, de az egyik levél valóban elgondolkodtató volt. Az író azt kérdezte, hány éhes, szomorú, fázó gyermek van az országban, felügyelet, család, szerető, óvó közegnélkül? Van-e itt Szlovákiában árva magyar gyermek, aki - ha más megoldás nincs - intézményben, intézményesített keretek közt köt ki, annak minden hátrányával, gondjával. S azóta érlelődik bennem (is) a kérdés: hol vannak Csaba atya követői minálunk? Vannak? Csak nem tudunk róluk, mert szerényen és serényen teszik a dolgukat, médianyilvánosság nélkül? Vagy nincsenek is? Egy szerény ferences szerzetes, áld Déván valami Istennek tetszőt hozott létre, csak annyit mond, ha kérdezik: mindenki otthon, a saját településén, a saját régiójában találja meg a segítségre szorulókat. Többet ér az minden intézménynél. Az országot járva nyáron rengeteg mélyszegénységben élő gyermeket láttam. Igen, egy részük családban, tetszik, nem tetszik, a szüleik szeretetében, boldog gyermekek, még ha néha éhesen, piszkosan is. De megannyi gyermeknek ez nem adatik meg. Itt, Európa földrajzi közepén, az unió tagállamában, százszámra. Hallgassuk meg Csaba atya üzenetét. Nem Déváról beszél. Rólunk. S a mindennapokról. Hogy ne csak alkalmakkor legyünk jók. Segítségre szorulókból itthon is találunk. (Peter Gossányi rajza) jbóHirfflL KOMMENTAR Amerika a költségvetési szakadék szélén MOLNÁR IVÁN A gazdasági válság újabb hulláma, cégcsődök, tömeges elbocsátások, csökkenő bérek, a szegénység drasztikus terjedése - ez fenyegeti a világot és benne természetesen Szlovákiát. Hogy miért? Csak azért, mert az amerikai politikusok ugyanolyanok, mint a világ többi országában élő kollégáik: a valós problémák megoldását a végsőkig halogatják, és ha már ég a ház a fejük fölött, akkor is csak az őket támogató pénzügyi csoportok önös érdekeit tartják szem előtt. Az Egyesült Államok manapság ugyanazzal az alapproblémával kénytelen szembenézni, mint az európai országok többsége: a költségvetési hiánya olyan hatalmasra duzzadt, amit már nem engedhet meg magának. A probléma természetesen nem az egyik pillanatról a másikra bukkant fel, a megfelelő időben bevetett kúra így még segíthetett volna. Az egyetlen hatásos módszertől - a központi bevételek növelésétől és a kiadások csökkentésétől - azonban az amerikai politikusok ugyanúgy rettegnek, mint európai társaik, a népszerűség fenntartása érdekében így inkább a költségvetési hiányt növelték. A legszívesebben ugyanezt folytatnák az elkövetkező időszakban is, mára azonban belefutottak a saját maguk állította csapdába. Egy korábbi jogszabály szerint ha az ország adósságállománya eléri a 16,4 billió dollárt, automatikus deficitcsökkentő rendelkezések lépnek életbe, amelyek „költségvetési szakadék” néven vonultak be a köztudatba. Timothy Geithner pénzügyminiszter szerint ezt a szintet már szilveszterre elérik, így ha az elkövetkező napokban a demokrata és republikánus politikusok nem egyeznek meg a megszorítások mértékében, januártól 110 milliárd dollár értékű adóemelések várnak az Egyesült Államokra, a kiadáscsökkentések miatt pedig 2 millió ember veszítheti el a munkanélküli-segélyét. Miről veszekednek ilyen helyzetben az amerikai politikusok? Barack Obama elnök a leggazdagabb amerikaiak adójának az emelésével tömné be a költségvetésen tátongó lyukat, és ezzel a javaslattal már a republikánusok is megbékéltek. A két tábor azonban képtelen megegyezni abban, ki is számít gazdagnak Amerikában. Obama legutóbbi javaslata szerint évi 400 ezer dolláros jövedelem felett vetnének ki magasabb adókulcsot, a republikánusok ugyanakkor csak a milliomosokat és a milliárdosokat sújtanák. Egyelőre egyik fél sem hajlandó engedni, ami persze még nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy - a jól bevált hollywoodi forgatókönyveket utánozva - az utolsó pillanatban esetleg megegyeznek. Ellenkező esetben ugyanis az ország belezuhan a költségvetési szakadékba, ami persze egy megérdemelt pofon lenne Amerikának. Ugyanakkor bolygónk legerősebb gazdasága emiatt könnyen recesszióba süllyedhet, magával rántva a fél világot. Ami holtbiztos, az az, hogy az amerikai politikusok rossz döntéseinek is mi innánk meg a levét. Az a fajta válságkezelés, amit az erős német gazdaságban végrehajtottak, a súlyos helyzetben levő Görögországban egyenesen katasztrófát okozhat Euróövezet, avagy „lesznek még szép napjaink?” MTl-ELEMZÉS Eltelt egy újabb válságév: ez volt a világválság 2008-as kitörésekor jósolt „duplavé” (W) alakú menetrend második sza- kadéka. Kérdés, ezentúl is így lesz-e? Azaz: dupla, majd tripla, majd kvadrupla vé pályán halad- e az euróövezet, hol felugrik, hol visszaesik, majd végleg elsüllyed. Egyelőre azt tudni, mi nem működik, és nem fog ezentúl sem. A duplavé első szakadékéba, 2009-ben, az taszította az euróövezetet, hogy a rossz magánadósságok miatt kitört a pénzügyi válság, a hitelfolyam leállt. Ebből költségvetési költekezés emelte ki az övezet országait. Amikor a költségvetési pénzek elfogytak, felhajtóerő híján a gazdaságok ismét lejtőre kerültek. A helyzetet súlyosbította, hogy a korábbi költségvetési ösztönzés miatt államadósság-válság alakult ki: ez újabb hitelválságot és hitelszűkét jelent, miközben kizárja az állami ösztönzés megismédését. A probléma nem egyformán súlyos az egyes euróövezeti országokban. A skála pozitívnak tartott egyik végén Németország már a 2000-es években, jó előre elvégezte azt, ami manapság válságkezelés néven ismeretes: lazított a munkaügyi szabályokon, fékezte a jóléti kiadásokat, visszanyeste a jóléti államot, szűkkeblű bérpolitikát alakított ki, miközben emelte az áfát. Mindez növelte a német export versenyképességét. Ám pontosan az exportot támogató versenyképesség efféle növelése miatt a lakossági fogyasztás növekedése lelassult, és az általános gazdasági növekedés szinte megállt. Az 1970-es évtizedben, amikor Nyugat-Németország kereskedelmi hiánya évente átlagosan 2,8%-kal nőtt, a bérből élők reáljövedelme évente 4,2%-kal emelkedett, a lakosság fogyasztása 3,3%-kal bővült, a GDP évente 2,9%-kal gyarapodott. A fokozatos átalakulás után teljesen megfordult az irányzat: a német kereskedelmi mérleg többlete évente átlagosan 72%-kal nőtt, ugyanakkor az alkalmazottak reáljövedelme évente átlagosan 0,4%-kal csökkent, ettől a lakossági fogyasztás gyakorlatilag stagnált, a GDP növekedése évente 0,9%-ra lassult. A lakosság sokéves szoktatása és a nagyobb tartalékok miatt Németország jobban bírja a válságot, mint a skála túlsó végén Görögország. Egyik mentóprogramot kapja a másik után, mégsem látszik az ottani duplavé vége. Úgy tűnik, az a fajta gazdaságkezelés, amely tíz év alatt vészesen lelassította Németországot is, súlyosabb válsághelyzetben egyenest katasztrófát okoz. Ezért az euróövezet hitelprogramjai - kapja akár Görögország, akár más - a jelek szerint csupán arra jók, hogy valamiképp megóvjanak a végleges elsüllyedéstől. A davosi világgazdasági fórumon a világ egyik legnagyobb magánbankja, a brit-kínai HSBC fő közgazdásza ezt találta mondani: A Keynes-hívők még további élénkítésről beszélnek, de az élénkítés már megvolt. Keményebben és hosszabban kell dolgoznunk, kevesebb jóléti juttatásért. Ezen felül pedig marad a teológiai opció: fohászkodunk a fellendülésért... Sivár jövőkép, nem éppen csodaszerű. Az euróövezeti kormányok fő problémája: miként lehet úgy csökkenteni a hiányt, hogy az ne akadályozza a gazdasági növekedést? Ma még a legtöbb receptíró valamiképp szeretné kihagyni az egyenletből a lakosságot, mindenekelőtt a bérből, fizetésből élőket. Az élénkítés eddig felemás maradt: a másik fele nem történt meg, sem a gazdag, sem a szegény országokban. Fejlett társadalmakban, ahol a GDP keresleti oldalának 55-60%-át a lakossági fogyasztás adja, csak akkor lehetséges növekedés, ha az embereknek van miből megvenni, amit a gazdaság termel. Ha a bajt a lemaradó munkabérek okozták, akkor a gyógyításnál is figyelni kellene rájuk. Ez lenne a csoda, mármint csodaszámba menne, ha az euróövezeti döntéshozók efféle következtetésre jutnának. E nélkül még sokáig nem lesznek „szép napjaink” itt, Európában.
