Új Szó, 2012. december (65. évfolyam, 277-299. szám)

2012-12-22 / 295. szám, szombat

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. DECEMBER 22. Szalon 11 NOVELLA megittasodva, és az állvány mögül is látszott, ahogy a pa­lettáról felitatja az ecsetre a szőkeséget érzékletesen visszaadó legesleghalványabb sárga árnyalatot. K. Anna abból tudta, hogy Alekszej flörtöl vele, hogy csak a sárga festékbe mártotta he­gyes pemzlijét, s a képen, amit elkezdett, minden sárga lett. A teljes portré sárga volt. Sárga szobában sárga figura itta a sárga teát sárga teaasztal mel­lett sárga fonott vesszőfotel­ben, amire a sárgán lemenő nap sárga árnyékot vetett a meglebbenő sárga függönyön keresztül. Csak a csésze nem volt sárga. A csésze mindig gyönyörű volt, áttetsző porce­lánfehér, aprólékosan kidolgo­zott mintázattal.- A csészén átsüt annak a lelke, aki teaiváskor az ajkai­hoz emeli - mondta Alekszej. Ezért töltötte minden egyes sárga portréhoz más csészébe a pár szál jázminlevéllel ízesített zöld teát. K. Anna vágyott Alekszej flörtölésére. Odaadón leste az óhaját, mint a parancsot, s kész volt minden kívánságát teljesí­teni. Amikor Alekszej azt mondta, hogy a csészén átsüt annak a lelke, aki..., K. Anna úgy igyekezett ajkain táncol­tatni a csésze fodrozott szélét a madárcsőrrel, mint ahogy Pli- szeckaja hattyúja érintette a Bolsoj színpadát... Számyalón és törékenyen... Összerezzent az ajtónyitásra.- Kari néni, pelenkacsere - lépett be a nővér, hogy ügye­letváltás előtt mindennel vé­gezzen, s rendben adhassa át a rajónt a váltótársának. - Tu­dom, hogy később szoktuk, de szenteste van, én is szeretnék időben hazajutni.- Jó, jó. De Alekszejt tessék kiküldeni a szobából. Hogy venné ki magát, ha a gróf lefestené...- Kari néni - ingatta a fejét a nővér, s elnézően mosolygott -, már megint az emlékezete! A gróf is hazautazott karácsony­ra...- Nem hallottam a trojkát elhajtani - hitetlenkedett K. Anna. A nővér kezében megzizzent K. Anna csípőjén a tépőzár.- Meg is lennénk, Kari néni. Megtöltöm a termoszt is friss teával, de ne tessék túl sokat inni! K. Anna huncutul elmoso­lyodott. Ahogy a nővér a hasz­nált pelenkákat műanyag zacs­kóba tömte az ajtó elé tolt ágyazó- és szervizkocsin, félol­dalt fordult, hogy meglátja-e Alekszejt az ajtón túl. Aztán csak annyit mondott:- Ha netán mégis megjönne a gróf, ne tessék bebocsátani! Nem találom a hattyús csészét, amit legutóbb hozott. Tea Alekszejjel TALLÓSl BÉLA Összerezzent az ajtónyitásra.- Hogy lehet, hogy maga? - kérdezte meglepetten, amint a nyíló ajtószámy irányába for­dult, és látta, hogy szilaj tartás­sal előrelép. - Hallottam, hogy elbukott a legjobb lovával, le kellett lőni szegény párát. Nem mutatkozott a nyilvánosság előtt, talán maga is megsérült, azt hittem, azért nem jön. Ag­gódtam - mondta ellágyulva. S mivel nem kapott magyaráza­tot, csodálkozva a bejelentet­len megjelenésen, értetlenül hozzátette: - Nem hallottam, hogy érkezik a villához vezető kaptatón. Egymásra csukta a salátává olvasott lapokat, és maga mellé ejtette a könyvet. Nem kíván­csiskodott tovább, mivel Alek­szej nem adott választ, nem számolt be és nem világosította fel a lóversenyen történtek kö­rülményeiről. Sejtelmes mo­sollyal megkerülte a hintaszé­ket, a lovaglócsizma orrával ar­rébb csúsztatta a vaskos köte­tet, hogy szabaddá tegye a já­rást, azután baloldalról fölé- állt. Letette a teaasztalra a tál­cát a két csészével meg a porce­lán teáskannával, és szervíroz­ni kezdte a teát.- Zöld, ceyloni. A kedvence, ahogy szereti, pár szem jáz­minnal ízesítve.- Módfelett figyelmes, Alek­szej! Örülök, hogy itt van. Azt hittem, nagyobb a baj. Az étke­ző melletti nagyszalonban mindenki önről beszélt, a futta­táson történteket taglalták. A bukását... Mindig mondtam, a lovak okozzák majd a vesztét. Óvni próbáltam, de maga önfejű, Alekszej. Nem enged. A férfi elegáns tartással emelte fel a bal tenyerén tartott desszertestül gazdagon mintá­zott fedelét.- Még langyos a kókuszos habcsók. Az áfonyamézben szétnyomtam néhány erdei szamócát - bolondította K. An­nát, s az üvegtányéron átnyúj­tott habcsókra a mézkanállal fonálnyi vékony csurgatással körkörösen rácsepegtetett egy kis gyümölcsízes mézet.- Ahogy kérni szokta - s át­nyújtotta K. Annának. - Jaszna- ja Poljana napsütötte mezejé­nek érett szénaillatával. Az édesség elfoglalta, az evés pedig lefoglalta a gondo­latait. Tovább nem firtatta, mi oka volt a távolmaradásra, megelégedett a ténnyel, hogy Alekszej ott van a szobában. Kortyolt a teából.- Finom, mint mindig - is­merte el, ahogy minden egyes alkalommal, teázáskor.- A régi jó szamovár! A gőz nyomása, ahogy kicsapódik be­lőle, egyenletesen oldja ki az aromát, és belepréseli a vízbe, parányi sem vész el belőle a le­vegőbe -Alekszej elegáns gesz­tusokkal nyomatékosította a mondatait. K. Annát nemcsak a tea, ha­nem Alekszej jelenléte is me­legséggel töltötte el. Az ópium­ként ható csészényi gyönyör mellé ámulattal itta a férfi sza­vait, ahogy a tea elkészítésének művészetéből újabbnál újabb rejtélyeket tárt fel előtte. Alek­szej elragadó volt az eleganciá­jával, a szolidságával, a bájá­val, mellyel a női nemet képes volt magába bolondítani, és ki­vételes volt a tudása is. Folyé­konyan beszélt franciául. Le­hengerlő tökéletességgel, nem úgy, mint ő, K. Anna, aki anya­nyelve mellé pedagógusképző­ben, orosz-francia szakon ta­nulta meg mindkét nyelvet. Felnőtt fejjel próbálta elsajátí­tani a francia akcentust úgy, hogy eredeti francia beszédet nem is hallott, mert francia adót nem fogott a zsebtranzisz­tor. A francia nyelv szépségét Edith Piaf sanzonjaiból ismer­te. Tanárai közül egy sem volt francia. Könyvekből, fonetikus átírás szerint tanulták és tanították a ki­ejtést. Alekszej gyerekko­rában második anyanyelv­ként tanulta meg a franciát, Párizsból szerződtetett ma­gántanártól. Érezni lehetett a hanglej­tésében a hangzóil­leszke­désnek azt a tö­kéletes finomsá­gát, amit csak egy ős- franciától szívhat magába az ember. Ugyanez a finomság fejeződött ki a mozdulataiban, arcának rez­düléseiben is, ahogy a paraván mögül előszedte, felállította a festőállványt, kifeszítette a vásznat, és pingálni kezdett.- Megint egy teázós képpel akar megajándékozni, Alekszej - mondta K. Anna. - De hiszen annyit festett már ilyet rólam, a tearózsás csészével, a japánró­zsás csészével, a tűzlüiomos csészével. Ó, szentséges is­ten... megint egy vadonatúj! Egy vagyont költ a csészék­re, a közös teázásokra ­torpant meg egy pillanatra, amint felfedezte, hogy Alekszej új csészébe töltötte ki a teát.- Bent jártam a városban. A kínai kereskedésben bukkan­tam rá, remek portéka - fedte fel Alekszej az új csésze erede­tét, és a fény felé tartva mutatta K. Annának, milyen finom ere­zettel égették bele a mintát a hártyavékony porcelánba. - Egyedi, kézműves munka. Tárt szárnyú madár, amelynek a csőre a csésze karimáját érinti. Mintha bele akarna inni a teába. Fennkölt, mitikus. Jól fog mutatni a ke­zében a képen! Két te­ázó madár, micsoda tü­neményes, csodás pilla­nat az örökkévalóságnak! K. Anna elfojtott szenve­déllyel itta Alekszej költőisé- gét. Mint az igazi poéta, úgy festette le sza­vakkal is, amit a vászonra felvitt ecset­tel. Kedves Anna, elréve- dek a haja színén. Mint a szőke mezők, ha dús kalásszal jő a sárguló nyár - áradozott Szászi Zoltán: Karácsonyi vers Már nem jár a tél álruhában, felvette fagypalástját, úgy feszít Agat tör, tavat ropogtat bőszen, lecsípi az égből felhők széleit. Zúzva jár, dúl-ful a szél előtte, hó duhog, felmordul az ég Vízcsépp, ha volt még, már jégbe hajlik, elvékonyodik kint a rét. Most tudod csak, árvák a mezők, s mily tétova, riadt a vad, Ahogy látja osonni a nap elé a szürke fagyos árnyakat. Fű sehol, csak egy bokor kóróit rázza még pár halk madár, Mintha mindenre ráhullott volna a bíbor arcú jéghalál. Kócos fenyők közt mókusok járnak, elkel a bunda, jó bizony, Ember jár kint a sűrű részen, elbotiik reccsenő ágakon. Fejsze csattan, pár csapás csak, s a kis fenyő kidől megadón, Vadkacsa riad, majd elalszik újra, csend ül le, s mereng csillogón. Ház bújik dombnál, hol fürge patakból mostanra épp egy ér maradt Malmot most nem hajt, pihen csobogva, elvisz és elhoz álmokat. Kéményből füst dől, bújna az égbe, szél parancsol, hogy nem szabad Legurul hát a tetőn a földre, s megöleli az árnyakat. Kis fenyő nyomot hagy, gyantája cseppen, elsöpri gyorsan a tegnapot Már látni, hogy ketten is talán ott majd kinyomják az ablakot. Két buksi fej, egymásnak koccan, hogy ki láthassa meg előbb A fát, mit apa húz ottan, végigsimítva a legelőt. Mi kerül rá, nem tudni még azt, de csillog már arcon, ég az öröm, Kisjézusnak van születése napja, nem kell bánkódni múlton és jövőn! Beragyog most a jó hír minden ablakba, végigszáll börtönön, palotán. A tél is megtorpan, szelét csitítja, harangszó bukdácsol a csodán.

Next

/
Oldalképek
Tartalom