Új Szó, 2012. december (65. évfolyam, 277-299. szám)

2012-12-18 / 291. szám, kedd

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. DECEMBER 18. Keddi faggató 21 Fazekas László: A pláza, az üzlet azt kínálja, hogy a világot a csillogásban találjuk meg, de a hit és a reménység ereje önmagunkban keresendő Méltósággal bízni az eljövendő jóban (Somogyi Tibor felvétele) Nagyon leegyszerűsítve, az advent heteiben, talán elég volna pusztán azt kérdezni: miért karácsony a karácsony? Egyszerűen beleszülettünk, hogy ka­rácsony az ünnep neve, hogy ilyenkor együtt a csa­lád, ajándékokat adunk és kapunk, a hívő ember éjféli misére, a másnapi ünnepi istentiszteletre megy... MIKLÓSI PÉTER Szinte gépiesen elfogadjuk, hogy az ünnepnek ez a rendje. De valóban csak ennyi? Nos, a mélyebbre pillantás érdekében elég akár Márai Sándort idézni: „Az ünnep a különbözés. Az ün­nep a mély és varázsos rendha­gyás. Az ünnep az élet rangja, felsőbb értelme. Készülj föl reá, testben és lélekben.” A magyar irodalom kassai születésű, meg­határozó alakjának eme meg­szívlelendő üzenetében pedig ott rejlik a karácsony előtti kér­dés is: vajon épp az alapvető ke­resztény értékek, a szolidaritás és a humánum tekintetében si­kerül-e kitakarítani a lelkünket az ünnepekre? És mert e kérdés nemcsak önvizsgálatot, hanem párbeszédet is invokál, a ripor­ter faggatódzásának színtere a Szlovákiai Református Keresz­tyén Egyház püspöki hivatala. Fazekas László püspök a dolgo­zószobájában fogad. Püspök úr, nyilván nem­csak számomra kézenfekvő meglátás, hogy az élet kiszá- míthatatían helyzeteiben a hi­tében meggyőződéssel élő ember látnivalóan ugyanúgy tud elbukni, ahogyan a nem hívő. Különösen karácsony táján izgalmas hát a kérdés: miben rejlik annak titka, hogy a keresztyénség/keresztény- ség ne szimpla moralizálás legyen? Ez olyan kérdés, ami engem mindig feszít, mert a háttérben valóban ott a komoly etikai di­lemma, hogy miért nem az év minden napján, miért csupán ebben a pár napban mutatja meg az ember a szebbik énjét? Nos, én úgy érzem, hogy a kará­csony - az időjárás decemberi lehűlésével ellentétben - az emberi szívekbe eleve meleg­séggel érkezik. Hiszen ebben az ünnepben ott rejlik a keresz- tyénség lényege s éltető eleme, hogy az Isten elküldte erre a vi­lágra az ő fiát, Jézust, a szabadi- tót, ami az ember számára a reménység örömét, a jövőbeni, mennyei látását is jelenti. Ez jár­ja át melegséggel az ember szí­vét. Hogy az emberiség kapott egy hatalmas ajándékot. S en­nek következménye, hogy mind karácsonykor, mind már az ad­venti időszakban szeretjük megmutatni: mégiscsak van bennünk emberi melegség, mégiscsak oda tudunk figyelni egymásra, készek vagyunk má­sokon segíteni, megajándékoz­ni másokat a szeretetünkkel. Aki pedig odafigyel a karácsony üzenetére, annak nem kell azt mondani, hogy ezen a három­négy napon kívül is mutasd meg, ki is vagy valójában. Sokan azt tartják, hogy a 21. században már minde­nekelőtt a tárgyi tudás a fon­tos, a lelki értékek jóval ke­vésbé relevánsak. A világ tényleg eltolódott efe­lé. Sajnos, a lelkiek kezdenek el­felejtődni. Ugyanakkor - ré­szint a környezetünket szem­lélve, részint személyesen is - azt hiszem, hogy ezt az űrt hiá­ba próbáljuk mindenfélével pó­tolni, Isten nélkül nem teljes az életünk. Milyen az a világ, amelyben alapvetően felszínesek az ér­tékek? Hovatovább elszürkülő. Mert Isten helyett az ördögi kísértő to­lakszik a tudatunkba, és érték­rendünkbe törést hozva a csülo- gó-ragyogó, talmi „kincsek” so­kaságát teríti elénk. Pál apostol mondja a Római levélben, hogy az ember elfeledve az Istent - bálványokat kezd imádni. Ma­napság ezek a tulajdonságok kezdenek bennünk föltörni, ezért az igazi értékek megóvása helyett úgy keresgélünk szinte vakon a mindennapok hitvány örömei között, mint holmiféle áruházi turkálóban. Önt meghökkenti ez a lelki zsibbadtság? Megdöbbent. De lényegében föl is vagyok rá készülve. Ugyanis a Szentírás teljesen vi­lágosan beszél arról, hogy mi lesz az utolsó időkben. Persze, .én nem a maják újabban tö­meghisztériát keltő kalendári­umára gondolok, hanem Pál apostol figyelmeztetésére, hogy az utolsó időkben lesznek az emberek önmagukat szeretők, pénzsóvárak, a szüleiknek en­gedetlenek. Napjainkban eze­ket a tulajdonságokat látjuk szaporodni. Ezek olyan jelek, amelyekre illenék odafigyelni. Erre a többség bizonyosan azt feleli, hogy ezek tipikusan emberi vonások... Ki és miért kezdje hát az odafigyelést ép­pen önmagán? Az igehirdetésben szoktam szóba hozni: ha egy ujjal rámu­tatok valakire, hogy te vagy az oka mindennek - akkor három ujjam azért még önmagam felé mutat! Először tehát mindenki önmagába pillantson. Hogy mi­lyen is ő, mit rejt a lelke, nyitott- e a szíve, nincs-e épp őbenne túlzott individualizmus, ön­imádat, másokkal szembeni in­dulat? Mert a hétköznapjaink­ból pontosan ezeket a sekélyes vonásokat kellene kiűzni. Eb­ben segítséget nyújtani, azt hi­szem, a keresztyénség legna­gyobb feladata. És természete­sen a lelkipásztorok dolga is. Gondolom, az önvizsgálat adventi kötelessége egyaránt vonatkozik egyénre és egy­házra. így hát ön, huszonhá­rom évvel a rendszerváltás után, miként látja: a hazai re­formátus egyház a ’89 no­vemberét megelőző évtize­dekben mértéken felül hagyta magát megkötöztetni a dikta­túra hatalmától? Vagy tette, megtette, amit lehetett? Azokban az időkben sok olyan lelkipásztorunk volt, aki bármi nehézség, esetleg meghurcolta­tás ellenére is vállalta az Istentől fogadott igazság hirdetését. A különféle kikényszerített össze­jöveteleket, amelyeken papsá- gunknakkötelezően részt kellett vennie, egyúttal pedig az elmé­lyültebb megbeszélésekre is fel­használtuk, hiszen máskülön­ben élénken odafigyeltek a ta­lálkozóinkra. De éppígy igaz az is, hogy azokban az időkben a mi egyházunk sem maradt maku­látlanul érintetlen. És azóta? A református egyház kellő mértékben és mélységben szembenézett már korábbi múltával? Eb­ben a tekintetben kis híján egy negyedszázad elégséges táv­latnak tűnik. Közép-Európában talán az egyetlen ország, az egyetlen egyház vagyunk, ahol igyekez­tünk valóban komolyan szem­benézni ezzel a közelmúltból örökölt gonddal. Ugyanakkor még jelenleg is folynak kutatá­sok arról, vajon mi is volt a mozgatórugója és háttere an­nak, hogy az egyházba beszűrődhetett az a politikai indulat s irány, amely megje­lölte akkori életünket. Ám hogy egyenesen feleljek a kérdésére: e súlyos terhét az akkori idők­nek megpróbáltuk egy belső egyházügyi törvénnyel rábízni azokra a gyülekezetekre és lel­kipásztorokra, akik abban va­lami módon érintettek voltak, így adtunk teret annak, hogy egymás felé fordulva ők tisz­tázzák egymással a szóban for­gó kérdéseket s történteket; il­letve megállítsuk az érintett személyek fölfelé törekvési szándékát, ha az ilyesmi eset­leg megvolt bennük. Túllépve a múlton, beszél­jünk a jelenről. Az embernek, önnön azonossága megőrzé­séhez, voltaképpen kevés vo­natkozási pontra van szüksé­ge - de ez a kevés szinte elen­gedhetetlen: szülőföld, anya­nyelv, szokásrendszer és hí­vőként a hit. Napjainkban, ön szerint, hogyan áll ezzel a szlovákiai magyarság? Hadd kezdjem azzal a fontos mozzanattal, hogy a mi egyhá­zunk egyházpolitikáját és létét a kettős kisebbségi helyzetből kell megérteni, megítélni. Rendre tekintettel kell lennünk arra, hogy egyrészt a szlovákiai törté­nelmi egyházak körében is ki­sebbségben vagyunk, másrészt kétnyelvű, de többségében ma­gyar egyház vagyunk. A társada­lom így is kezel bennünket. Ha tehát mi megpróbálkozunk bármivel, biztosan mindig elő­kerül: na, a magyar egyház!... És a hagyományok, az ön­azonosságőrzés? Én a tradíciókat szilárd ge­rincként, jó értelemben gondolt csontvázként képzelem el. Ami tartást ad, de csak működő­képes szervekkel, élő szövetek­kel együtt. Ez utóbbi pedig az a magatartás, az a hozzáállás, ami mind az egyházunkat, mind a szlovákiai magyarságot meghatározóan segíti abban, hogy újból meg újhói képesek legyünk megfogalmazni: kik vagyunk. Önmagunk számára is, a környezetünk számára is. Ez nem felesleges teendő, hi­szen folyamatosan szembesül­nünk kell a bennünket érintő hazai valósággal. Mindazzal, amiben élünk. Egyúttal arra szintén oda kell figyelnünk, hogy mi itt otthon vagyunk, és megvannak a saját hagyomá­nyaink. Tulajdonképpen ez ad­ja a mi identitástudatunkat, ez foglalja hétköznapi keretbe specifikus létformánkat. És az anyanyelvhez való kötődésün­ket. Ezért is fontos számunkra, hívők részére, az evangélium hirdetése. Mindenki felé. Püspök úr, Fazekas Lászlót kérdezem, de püspökként is szeretném a véleményét hal­lani: mit tapasztal, mennyire él a remény a szlovákiai ma­gyarság körében? Mindent egybevetve, őszin­tén szólva, látok az emberekben egyfajta csüggedést. Ugyanak­kor annak tudatosítását is, hogy nem vagyunk elfeledve. Hogy minket nem lehet lesöpörni a történelem palettájáról. Ezért is akarjuk magyarul hallgatni pél­dául a karácsony örömüzenetét. Mert itt vagyunk, itt élünk. És az ön által észlelt csüg- gedés forrása, oka? Az, amiről az elején szóltunk. Hogy sokan az olyan értékek irányába tartanak, amelyek többnyire nem vezetnek seho­vá. Nem adnak igazi boldogsá­got, őszinte örömet. Sőt, gyak­ran terhet jelentenek az ember számára. Mi a véleménye a mai fiatal nemzedékről? Amikor a fiatalokról van szó, szeretek kissé visszább tekinte­ni a gyermek szüleire is. Mert százszor elmondhatjuk a mai gyerekekről, hogy rosszak és teljesen más világban élnek; de az én meglátásom szerint min­dig a szülőkre kell inkább fi­gyelni. Hogy ők honnan jönnek és hová jutottak, melyek azok az értékek, amelyeket át- adtak/átadnak a gyerekeiknek. Szerintem ugyanis a gyerekek­kel való esetleges gondok gyö­kere a szülőknél keresendő. Mára felnőtt egy olyan nemze­dék, vagy akár több generáció is, amely - legalábbis a korábbi időkhöz viszonyítva - egészen más értékek irányába csapó­dott. Ezért én sokszor nagyon sajnálom is a mai gyerekeket, hiszen ennek keserű levét isszák. Legtöbbünk számára való­ban meghatározó időszak a gyermekkor. Ön szintén így van evvel? Okvetlenül. Bár rengeteg do­logban szűkölködtünk, de na­gyon sok olyan értéket tudtam magammal hozni a későbbi idő­szakokra, amelyek részemre támpontok voltak, és egész élet- utamon biztos kapaszkodókká váltak. Ezt tartanám fontosnak a ma gyermekeinek életében is. Azt a biztos hátteret, amelyre egy életet lehet építem. És ez nemcsak anyagiak kérdése! Egyet tud velem érteni ab­ban, hogy tetszik vagy nem tetszik, de napjainkra a kará­csony is inkább a kötelező ro- konszenv, mintsem a meghitt őszinteség ünnepévé vált? Vagy csak én látom fakónak az ünnep fényét? Szabadjon gyermekkori él­ményeim egyikével, a Karácso­nyi mese című vers emlékével válaszolnom, amelyet a mi templomunkban évről évre másvalaki mondhatott el. A legjobb tanuló, a legjobb szava­ló, hogy tisztességgel megbir­kózzon vele. Fogadnék, hogy ön szavalta a leggyakrabban! Téved, rám nem került sor. A verses történetké lényege, hogy egy apa nem tud milyen ajándé­kot adni a kisfiának. A család ta­nácstalan szegénységében csak föl-alájárkál, mígnem kimegy az utcára, ahol egy fenyőágat és egy darabka gyertyát talál. A versike végkicsengése: ennyi is bőven elég, hogy merre is van az ég!... Akarácsony kapcsán tehát ne az ajándéközönre gondol­junk, hanem a lelkűnkben, a csa­ládunk körében az ég közeled­jen felénk, vagy földiekként mi is igyekezzünkaz ég felé tekinteni. Van erre receptje? Hívők és nem hívők számára egyaránt? Elkerülendő a színlelt boldog­ság, a protokollöröm, akár a csalóka képmutatás csapdáit? A recept csak annyi, hogy észre tudjuk-e venni, Jézusban mekkora ajándékot kaptunk az Úrtól. Ha ez a felismerés, az ez­zel járó emberiesség eljuthatna szinte mindenhová, akkor erő­sen hiszem, hogy szívünkben az egyszerű, őszinte szeretet kapná a legtöbb helyet. Ez a vágy ott él bennünk, a kérdés „csupán” az, mennyire va­gyunk képesek, sőt, hajlandók elfogadni az Isten kínálta aján­dékot. Mert ettől válik szemé­lyessé a karácsony.

Next

/
Oldalképek
Tartalom