Új Szó, 2012. december (65. évfolyam, 277-299. szám)
2012-12-13 / 287. szám, csütörtök
10 Faggató ÚJ SZÓ 2012. DECEMBER 13. www.ujszo.com Szentpétery Aranka: A jóisten elém terített néhány utat, és én ezt választottam. Nekem ezt végig kellett, kell járnom. Feladni? Nem, én soha! A válságok is érlelik az embert (Somogyi Tibor felvétele) Azon szlovákiai magyar színésznőkegyike, akiket - legjobban- a közönség szeret. Dacára annak, hogy immár jó pár éve nyugdíjas. Olykor irigylésre méltó bölcsességgel, máskor iróniával veszi tudomásul az idő múlását, noha a pontos évszámok említését kerülni igyekszik. Talán azért, mert nem szeretne önmaga szobrává válni. MIKLÓSI PÉTER Már a lépcsőházban, egyszobás lakótelepi lakásának sarkig tárt ajtajában vár. Derűs mosollyal, viccelődve, de más pillanatokban mintha el-el- uralkodna rajta a keserűség. Hogy gyakran tör-e rá ez az érzés, nem tudni, most azonban hamar túlteszi magát rajta. Beszélgetésünk első perceiben még a szavak kétértelműségének fedezékébe menekül, de azután belekapaszkodik a megélt, a kipróbált igazságokba. Szentpétery Aranka, a Komáromi Jókai Színház nyugalmazott művésznője elviseli kíváncsiskodásomat, ám egy remek riposzttal azonnal visszavág: A titkaimra vagy kíváncsi? Akkor talán korábban is érdemes lett volna módot keríteni erre az interjúra. De én már megszoktam, hogy a Szentpétery, azaz az „sz” betű csak az ábécé vége felé találtatik... Miután a pályáról, a sikerekről és a csendekről fogunk beszélgetni, indokolt rákérdeznem: a hangod miért csattant fel a telefonban tagadólag, amikor csevejünk helyszínéül a színházat ajánlottam? Mert ott az ember nem tud belemélyedni az életébe. Ott másvalaki, mint otthon. A színházban az őszinte gondolatok, a mélyebb érzelmek legbelül maradnak, a szomorúbb emlékeket ott nemigen akar kibeszélni az ember. Jobb ez így. Hiszen ha nem beszélünk őszintén, akkor minek társalgunk. Mi volt hát pályád legnagyobb szomorúsága? Hogy annak idején a mostohánál is mostohább körülmények között kellett az egykori Magyar Területi Színházhoz kerülnöm. Amikor hatalmi szóval és egyetlen tollvonással megszüntették Pozsonyban az Állami Faluszínházat, töb- bedmagammal a komáromi társulat tagja lettem. Itt szerződést kaptam ugyan, de lakást hozzá nem. Akkor voltam éppen szülés után, így más választásom nem lévén a néhány hetes kisbabát Rozsnyón, a nagybácsikáméknál kellett hagynom. Én pedig, anyatejjel a mellemben és magas lázzal, napokig házról házra kilincseltem Komáromban albérletet keresve. Azt az időt, amíg idehozhattam a kislányomat, nem lehet elfelejteni. Nem is titkolom: azokkal a hetekkel máig sem tudok magamnak igazán elszámolni. Bár abban szintén biztos vagyok - nyilván akkor is sejtettem -, hogy halálosan boldogtalan lettem volna, ha feladom a pályát és színház nélkül maradok. Szerencséd, legalábbis szerintem, hogy kemény fából faragtak. Az én keménységem védekezés. Mert nem akarom, hogy lássák, mennyire elesett is tudok lenni. De a gondok sokasága nemcsak megpróbáltatás, hanem bizonyos értelemben segítség is a színésznek. Hogy maga is megélje mindazt, amivel a drámákban találkozik. A csalódást, a szerelmet, az anyai féltést. Színházon belül és kívül, egyéni élményként, sokféle erő hat egy színészre. Gondolom, számodra mindig fontos volt a pálya. Sok áldozatot hoztál érte? Sokat. Szinte mindent, amit egy színésznő hozhat. Már ahhoz, hogy pályakezdőként a Faluszínház tagja lehessek, kilenc rendező előtt vizsgáztam, és a felvételiknek abban a körében 160 jelentkezőből kettőnket vettek föl. Utána a hangképzéstől a beszédtechnikán át a mozgástechnikáig a szakma, a mesterség számos fortélyát kellett megtanulnunk. Nem volt könnyű, de sohasem bántottuk egymást. És ami a legszebb, hogy volt hitünk. Csodálatosan tudtunk annyi mindenben hinni. Ez a hit a mai napig él benned? Nem. Tulajdonképpen már régen nem. Akkoriban viszont hittünk abban, hogy megalapozzuk, fáklyavivőkként szolgáljuk majd a csehszlovákiai magyar kultúrát. Hittünk az emberekben, és az sem szégyen, hogy hittünk a politikában. Pedig országjárás közben nemegyszer éheztünk is, csapnivaló színpadokon játszottunk, ócska kis szállodákban, diákotthonokban aludtunk, hóviharban toltuk a rozoga autóbuszt, de mindezt feledtette az ügyszeretet, a lelkesedés. Az elillant hitet a múló évek során a színpad iránti szenvedélyed váltotta fel? A színpad számomra a közönség ragaszkodása. Ez az egyetlen dolog, amit különböző kitüntetések helyett a pályámon elértem. Pedig pár éve, ha jól tudom 2005-ben, Csáky Pál akkori miniszterelnök-helyettes ezüstplakettel akarta jutalmazni gazdag színésznői pályádat. Te elutasítottad a kitüntetést! Félreértés ne essék: nem hetykeségből vagy Csáky úr iránti unszimpátiából. Egyszerűen az ünnepségre szóló meghívás módját tartottam helytelennek. Pénteken telefonon értesítettek, hogy hétfőn szeretettel várnak a kormányhivatalban. Gondolom, ilyen esetben legalább egy időben érkező meghívó levél azért kijárna az embernek. így hát nem utaztam föl Pozsonyba, hanem itthon megbeszéltem magammal a gondjaimat. Megannyi élettapasztalattal a tarsolyodban még sér- tődékeny vagy? Inkább érzékeny, mint minden színész. Haragosod sok akadt az életben? Talán inkább irigyeim voltak. Meg olyanok, akik átnéztek rajtam. Pedig igyekeztem senkit sem megbántani. A színészi hivatás arra kötelez, hogy megértsem és ne elítéljem az embereket. Gesztusokban, játékstílusban, jól körvonalazott figuraépítésben biztos karakterszínészként tart számon a szakma. Kinek a véleménye fontos számodra? Elsősorban az embereké. A közönségé, amelyet imádok. Jólesik, ha az utcán, az üzletekben megszólítanak, pedig mostanában már ritkán játszom. Ez az érdeklődés nemcsak elismerés, hanem erőt is ad, igaz, megélni nem lehet belőle. A vidéki társulatok színészei ritkán dúskáltak/dús- kálnak az anyagiakban... Én csak egyszer, már jó régen jártam az akkori igazgatónál a gázsi miatt. Arra kértem, ha nem tart nagyobb fizetésre érdemes jó színésznőnek, mondja meg időben, hogy a pályámmal kapcsolatban kitalálhassak még valamit. Akkoriban többször hívogattak szlovák színházakhoz. Például Nyitrára, később Zólyomba. Mégsem mentél. Miért? Mert úgy éreztem, hogy magyarként, ráadásul a Szentpétery névvel hogyan szerepelhetnék a színlapjaikon. Szeretem a szlovák kollégákat, barátaim vannak közöttük, de eleinte talán még a nevemet sem tudták volna kimondani... Hát még ha édesapád után a teljes nemesi családnevet használtad volna! Ötévesen, mert Királyhel- mecen a nagymama úgy kívánta, meg kellett tanulnom, hogy az én apám teljes neve Nemes Nemzetes Vitézlő Mongol Szentpétery Dezső. Persze, felnőttként, az ötvenes években vagy később, nem nagyon volt érdemes ezzel dicsekedni. A színházban a pártelnök tudta az igazat, és el is mondta mindenütt, ahol „illett”; így időről időre félre voltam állítva. Visszatérve a fizetésekre: amíg egyesek 1800 korona prémiumot kaptak, addig én százat. Ha ezt szóvá tettem, azt a feleletet kaptam, hogy először jönnek a párttagok, utána az ábécé, aminek én a végén vagyok... Akkoriban kezdtem tűnődni azon, hogy átszerződöm szlovák színházhoz. Ma már úgy látom, valószínűleg a magyarságomat sem kellett volna közben feladni. Összeszámoltad már, hogy hány szerepet játszottál el pályafutásod során? Egyszer-kétszer nekiláttam, de a százhatvanadik szerepnél abbahagytam a számlálást. Azt is föl-följegyeztem, hogy kik voltak a partnereim egyik-másik darabban, ki rendezte azt az előadást. Utána meg elkapott a kétely, s azt mondtam magamban, hogy kit érdekel majd ez az egész, és végleg letettem a szándékomról. Ráadásul egyszer nagyon dühös voltam valami miatt, és az egészet kihajítottam a szemétbe. Nem sajnálod? Sőt! Már nemegyszer meg is bántam. De nem volt itt olyan ragyogó életem, hogy erőm legyen újra nekifogni. Négy-öt éve, felindultod- ban, azt is nyüatkoztad, hogy „én még nem voltam, én még vagyok!” Tényleg vagyok még. És várom a nagy csodát! Arra emlékszel még, hogy milyen színpadi jelenetet kellett rögtönöznöd anno, a Faluszínház tehetségvizsgáján? Ha visszagondolok rá, még most is kiráz a hideg. Témaként adva volt egy család, ahová nyolc meddő év után születik végre egy kisfiú. A félj nincs otthon, nekem az asszonyt kellett eljátszanom, aki boldogan fürdeti pár hónapos gyermekét. A szoba sarkában kandalló, mellette az asszony elmebeteg testvére bámulja a tüzet. Karnyújtásnyira egy szék áll, rajta táska Az én keménységem védekezés. Mert nem akarom, hogy lássák, mennyire elesett is tudok lenni. egymillió koronával. A félj ugyanis banktisztviselő, a pénz pedig: egy gyár munkásainak másnap kiosztandó fizetése. Amíg az asszony fürdet, beteg testvére kinyitja a táskát, és a pénzt papírnak nézve tűzbe hajigálja a bankókat. Amikor ezt az asszony észreveszi, odarohan, egy darabig kétségbeesetten hadakoznak. Valamit sikerül megmentenie a pénzből, utána visszaszalad a gyerekhez, de a kicsi becsúszott közben a kádba és megfulladt... Kimondani is szörnyű, eljátszani pedig korábban sosem volt színészként duplán nehéz. Sohasem próbáltad megírni a színészi pályafutásodat, az életedet? Nyilván kiderülne belőle, hogy a színpadi lét kegyetlen is tud lenni. Elvégre vesegörcsökkel játszottad Csiky Gergely Kaviárjában Bomba Lilit, egy operáció másnapján a Koldusoperában léptél színpadra, de műtötték például a Liolá vagy akár a Nagymama premierje előtt is. Es szóba hozhatnád azt is, mennyire fájó pontja volt életednek korai nyugdíjazásod. Röviden szólva nincsenek ilyen ambícióim. Elég volt mindezt évtizedeken át megélni. Nem vigasztal az a tudat sem, hogy ha belépsz a színpadra, akkor nagyon ott vagy, és azonnal betöltőd a teret? Szinte elszívod a levegőt mások elől, miközben a közönség játékod finomságait élvezi. Arra még Pozsonyban figyelmeztetett egy rendező, hogy sohase felejtsem el: ha a színész belép a színpadra, akkor lényének teljes súlyával legyen ott. Sokszor érzem, hogy kezemben van a közönség, hogy most van a Most! Én minden egyes előadásra a mai napig készülök. Aznap ne is beszéljen velem senki, aznap a közönségé vagyok. Előveszed olykor az albumot? Nem. Pályafutásom legszebb fényképeinek zöme elkallódott. Ami pedig a színháznál van, az valószínűleg bedobozolva porosodik. Sok mindenről beszélgettünk, de mintha mindketten kerülgetnénk azt a kérdést, hogy mitől hosszú egy színésznő pályája? Nálam talán az is hozzájárul, hogy olyankor is az élet jó oldalát keresem, amikor nem vagyok színpadon. Sőt! Olyankor is, amikor nem megy igazán jól, s azt érzem, hogy elfelejtettek. Legalábbis, tartom magam. Akkor is, amikor azt kell lámom, hogy fogytán van a bizalom, a szerencse és az odafigyelés. Nyilván meg-megdobban a szíved, ha megszólal a telefon, és a színház ha elvétve ugyan, de szerepet kínál... Hát persze. De konkurálni már nem akarok senkinek. A jóisten elém terített néhány utat, és én annak idején ezt választottam. Nekem ezt végig kellett, végig kell járnom. Feladni pedig? Nem, én soha! Újra csak azt mondhatom: ez egy hosszú távú pálya. És én, noha olykor türelmetlen is vagyok, végeredményben megtanultam türelmesen várni. Elkeseredni pedig nem szabad, mert a keserűség öregít. Rontja a szakmai esélyeket. Sem a színészi pálya, sem az emberi kapcsolatok nem egyszerűek. Sokan vannak, akik szeretnek? Baráti körben igen. Az életben mindig marad pár ember, akiért tűzbe tennéd a kezed.
