Új Szó, 2012. december (65. évfolyam, 277-299. szám)
2012-12-08 / 283. szám, szombat
SZALON 2012. december 8., szombat 6. évfolyam, 46. szám Ha egy színház a műsorára tűz egy darabot, akkor azt óhatatlanul a szerzőtől eltérő módon gondolkodó alkotóművészek egész sora befolyásolja Gondolatok a drámai szöveg életlehetőségeiről „Dráma, bármi nagy költői becs mellett is, színi hatás nélkül nem tökéletes mű s örökké vádolója marad az írónak, hogy gondatlan, vagy gyarló volt, költeményének nem illő testalkatot adni... Heverő jelenetek, milyen az érzelgés, puszta elmélet, okoskodás, vagy céltalan, szükségtelen s hosszú elbeszélés, hibák, melyeket kerülni kell.” (Vörösmarty Mihály) KISS PÉNTEK JÓZSEF A drámai szöveg kétszer születik meg. Egyszer akkor, amikor - miután megírták és kiadták - könyv formájában az olvasók és a színházi alkotók elé kerül. Másodszor pedig akkor és annyiszor születik újra meg újra, amikor és ahányszor eljátsszák. Ha egy színház a műsorára tűz valamely drámai szöveget, akkor azt óhatatlanul befolyásolja egy egész csapat. Értő, érző, a szerzőtől eltérő módon, másfajta értékrenddel és hangsúlyokban gondolkodó alkotó- művészek egész sora: a dramaturg, a rendező, a díszlet- és kosztümtervező, a zenei munkatárs, a koreográfus és természetesen nagymértékben - már a puszta jelenlétükkel is - a színészek használják a saját elképzelésük és értékrendjük, szakmaiságuk szerint. Ezek az alkotóművészek az írott szöveg tartalmi-érzelmi töltetét és gondolatiságát a sajátjukkal konfrontálva jelenítik meg. Még akkor is, ha megannyira hűségesek akarnak maradni a szerzői „üzenethez”. Mellesleg, ez utóbbi manapság egyáltalán nem divat, hiszen szinte elvárás a hangsúlyos rendezői kézjegy. Új műalkotás születik A drámai szöveg színpadi megjelenítése a leggyakrabban, szinte törvényszerűen tompítja annak csillogását, mert képi és verbális hatásában mintegy konkretizálja, egy bizonyos értelmezésre és megjelenítési eszköztárra szűkíti és fókuszálja a befogadó figyelmét. Ez az értelmezés nem más, mint a dramaturgiai-rendezői „üzenet” színpadi realizációja. Más szóval: egy konkrét értelmezést hangsúlyozó, megerősítő színpadi jelrendszer. Maga az előadás pedig nem tehet mást, mint azt, hogy e konkrét olvasat irányába tereli a néző figyelmét, míg a dráma szöveg olvasása talán egészen más dimenziókat nyitna meg az olvasói fantázia előtt. A dráma színpadi adaptációja arra szolgál, hogy az előadásváltozatot kivitelező társulat/ alkotóközösség kifejezze, illetve a nézőnek meggyőző erővel tolmácsolja a saját olvasatát és véleményét a szöveg által invo- kált, egy vagy több problémáról. Az a feladata, hogy megoldást kínáljon, vagy legalább újabb kérdések feltevésére ösztönözzön valamely társadalmi, morális-etikai kérdésben. Ezzel is hozzásegítve a befogadót ahhoz, hogy saját életének „gubancait” könnyebben tudja kibogozni, vagy hogy feloldja önmaga feszültségeit, kétségeit és bizonytalanságait. A drámai szöveg segítségével készült új, önálló műalkotás - az előadás - nemcsak arra képes, hogy a néző felvetett, kibontott és lezárt (vagy nyitva hagyott) problémáról alkotandó véleményét befolyásolja, hanem magát a drámát is új köntösbe öltözteti, mintegy „minősíti”. Tudjuk, milyen rossz vagy éppen ellenkezőleg, milyen zseniális előadások születtek már kiváló színdarabok alapján. Ritkábban, de az is előfordult, hogy szinte fércműből emlékezetesen erős és markáns előadás készült. Alibizmus nélkül A sajátos és egyedi vélemény és üzenet színpadi formába öntésének „karnagya” mindig a rendező. Rajta áll vagy bukik az inszcenáció hatásfoka. Az ő joga beleegyezni a félresikerült képi világ, a rossz akció és/vagy dikció, zenei háttér és minden más színpadi elem használatába egy előadáson belül. Ugyanakkor azt is megteheti, hogy elutasítja vagy korrigálja/korri- gáltatja azokat. A rendező az, aki a dramaturgiai koncepció mint eszmei alap követelményeire építve kigondolja, és a színészek, a szcénika, valamint a többi színházi segédelem fel- használásával megkomponálja az előadást. Helyzetekből, jellemekből vagy típusokból (attól függ, mit kívánnak meg a műfaj sajátosságai) , képzőművészeti és zenei környezetből olyan színpadi produkciót kell létrehoznia, amely egy új, szuverén életet élő műalkotás lesz. Színházi előadás. Ez a művészeti „termék” magában foglalja az író által megalkotott szöveg, a dramaturgiai elképzelés, a rendezői kézjegy és stiláris eszköztár, a színészi kifejezőerő (mimika, mozgás, hang...), a jelmezek és a díszlet, valamint a zenei aláfestés egysége folytán létrehozott összhatást. A színházi előadás akkor minősíthető jó műalkotásnak, ha ezek az összetevők minden irányban egymásba kapcsolódnak, egymást kiegészítik, erősítik, és az előadás ideje alatt kötődnek ahhoz a szellemi-erkölcsi feltevéshez, amit mondanivalónak szokás nevezni. E tekintetben nincs helye semmiféle alibizmusnak. Teljesen mindegy, hogy egy fővárosi „nagyszínház” vagy egy kis költségvetésű vidéki társukat előadásairól beszélünk. A felsorolt követelmények ugyanis döntő mértékben nem anyagi, hanem szellemi, szakmai feltételekhez kötöttek. Elengedhetetlen még a szakmai alázat, ami egyáltalán nem jelent megalkuvást vagy szolgalelkűséget, hanem éppen kölcsönösen elvárt és/vagy megkövetelt pontosságot és fegyelmet feltételez. Minél zavartalanabb a színházi előadáshoz elengedhetetlen részművészeti összetevők harmonikus egysége, annál markánsabb az előadás hatásfoka. Valószínűbb a katarzis. Ez a színházi gondolkodás semmiképp sem feltételezi a drámai szöveg „betűhű” értelmezését. Elengedhetetlen követelmény ugyanakkor, hogy a színházi eszköztárnak a szabadon szárnyaló alkotói fantázia mellett képviselnie és erősítenie kell az író/a dráma alapgondolatát, más, elcsépelt szóval: üzenetét. Ezzel együtt: művé- szietlen és értéktelen tucatáru az az előadás, amely csak a szövegben, első síkon fellelhető ideát képes követni és reprodukálni. Vagy illusztrálni. A színházi előadásnak mint specifikus és szuverén alkotóművészetnek egyenesen alapvető kötelessége az is, hogy megjelenjen benne az alkotók személyisége, állásfoglalása, nézete. Hogyan lehet eljutni egy olyan magas fokú alkotói szintézisig, hogy a produkcióban részt vevők egyéni látásmódja és formavilága, kifejező rendszere a végtermékben kompakt egységgé simuljon össze? A dramatikus szövegből készülő színpadi mű eszmei irányítója a dramaturg. Sajnos, sok az olyan színház, ahol másodrendűnek tekintik a dramaturg munkáját. Máig tisztázatlan, milyen küldetést is kellene betöltenie a színház alkotói életében. Amolyan nyelvhelyességi és stilisztikai szöveggondozóként épp hogy megtűri őt maga mellett - de inkább több testhosszal maga mögött - a rendező. Ritka az olyan alkotói közösség, ahol a dramaturg az egész alkotói folyamat alatt egyenrangú és elfogadott társa a rendezőnek. Helyreteszi és/vagy korrigálja annak, gyakran kontrollvesztés folytán beékelt „poénjait”, színészvezetési és szöveg- vagy helyzetértelmezésbeli tévedéseit. A minimum, amit elvárhatunk a dramaturgtól, hogy a rendezővel történt egyeztetés alapján húzásokat, kiigazításokat végez a szövegben, hogy a hangsúly arra terelődjék, amiről az előadása szól majd. Részt vállal a szereposztásban, hiszen sokkal jobban ismeri a társulatot, mint az ott gyakran először dolgozó vendégrendező. Megóvja a majdani nézőket a sztereotip szereposztásból fakadó karakterismétlésektől. Milyen darab? Gyakran hallani a nézők kérdését (de még szakmabeliektől sem ritka) egy-egy előadás után: Milyen volt a darab? Müyen darab? - merül fel bennem ilyenkor. Hiszen a néző nem egy darabot lát, hanem annak színpadi változatát. A darab az a szöveg, amelyet az író megírt. Amit mi a színházban látunk, az nem a darab. Még akkor sem, ha azt betű szerint „felmondják” a színpadon. Az már egy darabból készült előadás. A jelmez- és díszlettervező munkája mindig közvetett módon jut el az előadásba, hiszen az ő terveik nem „egyenesen” kerülnek a produkcióba, mint mondjuk a színészeké, hanem a gyártás kivitelezése folytán. A kosztümterveket a varroda alkalmazottai realizálják, a díszletterveket pedig a kovács-, az asztalos- és a festőműhelyben dolgozó mesteremberek kivitelezik. Nem is beszélve a további szakmai segítőkről: a kalaposról, a paróka- és kellékkészítőkről. Ezek a tárgyi elemek, bármennyire emlékeztetnek vagy hasonlítanak is a tervezőművészek által megálmodott alapmodellhez, mégsem egészen azok. Vagyis a kivitelezés minősége határozza majd meg a tervezők elképzeléseinek megvalósítását. Sajnos, gyakran előfordul, hogy a tervezőművészek által megalkotott díszlet- és jelmezterveket a gyártás halványra, durvára vagy fantáziátlanra fakítja. A színházművészet fejlődése során ez nem mindig volt így. A 20. század során sem volt ritka jelenség, hogy neves képzőművészek saját terveik alapján maguk készítették el a díszletelemeket, háttér- vagy előfüggönyöket. Picasso, Chagall, Dali vagy Miro és mások nevéhez is fűződnek ilyen színházi munkák. Az is előfordul, hogy képzőművészi készségekkel bíró rendezők maguk tervezik meg készülő előadásuk díszletét vagy játékterét. A kosztümökkel még bonyolultabb a helyzet. Elég egy rossz minőségű, nem megfelelő anyag, a korból „kilógó” díszítés, a kényelmessége miatt oda nem illő lábbeli, s máris zavaróan groteszk lesz a színpadi látvány összhatása. A díszlet- és jelmeztervező munkája tehát korántsem ér véget a tervek elkészítésével, elfogadtatásával és leadásával. Végig kell kísérnie a gyártás folyamatát is. Azért taglaltam ilyen részletesen ennek a folyamatnak a menetét és esetleges buktatóit, mert közismert tény, hogy a látvány sokkal erősebben „beég” a néző tudatába, mint az előadás többi összetevője. Talán még a szcenikai zene az, ha elég ismert vagy dallamos, amely a legtovább emlékeztet egy-egy előadásra. Igen ritka az az eset, amikor a színházban a zeneszerző a saját művét játssza élőben, vagy saját szerzeményeit vezényli. A leggyakrabban válogatás szólal meg az előadásokban. Ilyenkor a hanghordozók, a reproduktorok és a hang- technikus „füle” a meghatározó közvetítő tényező. A színész mint eszköz A színpadon megjelenő színművészek ennél sokkal árnyaltabban és komplexebben hatnak. Ők teljes lényük bevetésével válnak az előadás legfontosabb alkotóivá. Amennyit a mű színpadi életének időtartama alatt önmagukból, saját testüket-lelküket, teljes valójukat és a tudatos szakmai munkájukat hozzátéve adni képesek, önmagukat mintegy eszközként használva és hasznosítva, amennyit hozzátesznek a színpad és a nézőtér között feszülő közösségi élmény egységéhez, annyiban képesek a hivatásukat értelmesen szolgálni. Egy katartikus erejű előadásban a színművész jelenléte, alkotó munkája soha nem önmagára, saját tehetségének közvetlen kamatoztatására és láttatá- sára irányul, hanem az általa megformált karakter jegyeinek minél pontosabb megjelenítésére. Természetesen a rendelkezésre álló jelenteken belül, amelyek intenzitását a rendező színészvezetői munkája döntő mértékben befolyásolja. Mindez csak abban az esetben működik, ha egy előadás kapcsán pontosan körvonalazott szándékról, mintegy eszmeiségről beszélhetünk. Ez a szellemiség, művészi egység maga a stílus. Az előadás akkor minősíthető jó műalkotásnak, ha az összetevők minden irányban egymásba kapcsolódnak (Képarchívum)
