Új Szó, 2012. november (65. évfolyam, 253-276. szám)
2012-11-24 / 271. szám, szombat
24 Szalon ÚJ SZÓ 2012. NOVEMBER 24. www.ujszo.com A zsidóság tragédiáját be kell építeni a szlovákiai magyarság történetébe is; az emlékezet nem épülhet pusztán a szórványos zsidómentésekre Embermentők, segítők és a hallgató tömeg Esterházy János szimbólummá vált. Árnyéka rávetül a szlovák-magyar történészi eszmecserére. (Somogyi Tibor felvétele) A traumatikus múlttal szembe kell nézni és fel kell dolgozni. Volt egy korszak, amikor a magyar zsidókat származási alapon kizárták a nemzet testéből. Ki kell mondani: a magyar holokauszt magyar nemzeti tragédia - hangsúlyozta Németh Zsolt magyar külügyi államtitkár az Embermentők Magyarországon és Szlovákiában című nemzetközi konferencia megnyitóján. A tanácskozást a 2012-es Wal- lenberg-emlékév tiszteletére rendezte meg So- morján a Fórum Intézet. LAKATOS KRISZTINA A Raoul Wallenberg (bővebben lásd lenti írásunkban) születésének 100. évfordulójához kapcsolódó konferencia valamennyi előadója egyetértett abban, hogy az érintett államoknak (ill. Magyarország és Szlovákia korabeli politikai elitjének) a felelőssége a zsidó polgárok elpusztításában nem kérdőjelezhető meg. Ahogy elhangzott: amikor az állam faji alapon kirekesztette magából polgárai egy részét, az egyszerű emberekre maradt a mentés, a segítés. Hogy Wallenberghez hasonlóan sokan hoztak humánus egyéni döntést, azt a felvonultatott történetek sora bizonyítja. Ateljesség igénye nélkül, álljon itt néhány példa. Roncsol László azokról a református lelkészekről - Sedivy Lászlóról, Puskás Istvánról és Brányik Sándorról - emlékezett meg, akik 1942-ben, az első szlovákiai deportálások idején a tiltások ellenére több száz zsidót kereszteltek meg. A konvertáltak (főleg, ha antedatált keresztlevelük volt) ekkor még elkerülhették a bevagonírozást. Katarína Hradská előadása Fleischmann Gizi tragikus történetét elevenítette fel: az asszony a pozsonyi Zsidó Tanács tagjaként illegális csoportot szervezett, amely főleg külföldről igyekezett pénzt szerezni, abban bízva, hogy a szlovák és a német hatóságok, hivatalnokok megvesztegetésével legalább hitsorsosai egy része előtt megnyithatja a menekülés útját. Ő maga Auschwitzban végezte. Szarka László Alapy Gáspár tragédiáját vázolta fel: Komárom polgármestere saját mítoszát felhasználva próbálta megjavítani a komáromi gettóba összegyűjtött zsidók körülményeit. O volt a városalapító, aki Trianon után három poros faluból létrehozta Dél-Komáromot, ő volt a városegyesítő, aki az első bécsi döntés után „összeforrasztotta, ami összetartozott” - ennek ellenére zsidóbarát magatartása miatt fokozatosan elszigetelődött, a nyilas hatalom- átvétel után internálták, Da- chauban halt meg. A nem ritkán önfeláldozásba torkolló emberiesség példám túlmutatva Szarka László fontos feladatot fogalmazott meg: a zsidóság tragédiáját be kell építeni a szlovákiai magyarság történetébe is; a szlovákiai magyar emlékezet nem épülhet pusztán a szórványos zsidómentésekre. A múlt feldolgozásának kérdéséhez legalábbis néhány elgondolkodtató adalékot szolgáltatott Eduard Nižňanský és Simon Attila előadása, valamint Esterházy-po- lémiája is. Nižňanský (Comenius Egyetem) a zsidók és nem zsidók viszonyáról adott elő. Kiemelte: a történetírás a holokauszttal kapcsolatban hagyományosan az áldozatok - gyilkosok - hallgató tömeg hármas tagolást alkalmazza, ugyanakkor a folyamatok megértéséhez nélkülözhetetlen a társadalmi háttér megértése és a kisebb közösségek, lokális agresszorok vizsgálata. Az elismert szlovák újkortörténész egyebek között arra hívta fel a figyelmet: a Hlinka-fé- le Szlovák Néppárt által képviselt antiszemitizmusnak mély gyökerei voltak a többségi társadalomban. Volt ennek vallási aspektusa („a zsidók feszítették meg Jézust”), gazdasági-szociális aspektusa („a zsidók kizsákmányolják a szegény szlovák népet”), politikai aspektusa („a zsidók kommunisták és liberálisok”) és nem utolsósorban nemzeti aspektusa is („a zsidók nem szlávok, a magyarság, a magyarosítás bástyái”). A szlovák politika antiszemitizmusának és a náci ideológiának a találkozása vezetett el a deportálásokig, addig, hogy a szlovák állam gyakorlatilag belső háborút indított zsidósága ellen. Simon Attila (Fórum Kisebbségkutató Intézet) Esterházy Jánosról és a zsidókérdésről szólva előrebocsátotta: megnehezíti a történész dolgát, hogy Esterházy alakja nagyon gyorsan szimbólummá vált: magyar részről a szlovákiai magyarság szenvedéstörténetének, szlovák szemszögből a magyar irredentizmusnak a szimbólumává. Ennek következtében a személyével foglalkozó szakembertől azt várják, foglaljon állást a kérdésben. Ez alól egyébként Simon nem bújt ki, előadása végén így summázta álláspontját: Ha azt kérdik, felelős volt-e Esterházy a zsidótörvényekért - igen, mint ahogy a szlovák parlament valamennyi tagját felelősség terheli. Hogy antiszemita volt-e? Nem: noha bizonyos - pl. numerus clausus jeliegű - korlátozásokat elfogadhatónak tartott, nem támogatta a faji alapú megkülönböztetést, és a maga módján próbált segíteni, ahol tudott. (Ezzel kapcsolatban Eduard Nižňanský többször hangsúlyozta: az egyes kijelentések, tettek nem ragadhatok ki a kontextusból; adott esetben az a tény, hogy Esterházy segített saját zsidó bérlőinek, még nem jelenti azt, hogy Wallenberghez kell hasonlítani.) Esterházy konzervatív-keresztény meggyőződésű volt, nagyrészt neld köszönhető, hogy a magyar párt a meglevő külső és belső nyomás ellenére még a negyvenes években sem indult el a fasizálódás útján, a párt lapjában egyáltalán nem jelentek meg antiszemita írások- emelte ki ugyanakkor Simon. Csak utólag hozzávetett kérdés: vajon ma müyen kép rajzolódna ki e téren a közösségünkről? ÍME, AZ EMBER (. ME, AZ EMBER II. Raoul Wallenberg útlevele Raoul Wallenberg svéd diplomata kormánya külön megbízásával 1944. július 9-én érkezett meg Budapestre, hogy megszervezze az embermentést. Ekkorra a vidéki gettókba zárt zsidókat már deportálták, és Eichmann a budapesti zsidóság elszállítását tervezte. Wallenberg svéd védőútleveleket adott ki, amelyek igazolták, hogy a menlevél tulajdonosa a svéd követség védelme alatt áll. A diplomata munkatársai is a védettek közül kerültek ki - egy időben 250 fős csoportot irányított, de még így is nehezen győzték a munkát. Szálasi hatalomátvétele után a mentés is nehezebbé vált, mert a nyilasok legtöbbször nem vették figyelembe a védettséget igazoló okmányokat. Wallenberg ezért megnövelte a svéd védett házak számát. Budapesten több mint harminc épületen függött a svéd zászló, ezeket a házakat Wallenberg svéd fennhatóság A szovjetek kémnek tartották, ezért hurcolták el (Képarchívum) alá tartozónak nyüvánította. Más semleges országok követségei is követték a példát: védleveleket adtak ki, valamint védett házakat létesítettek a menekültek számára. 1944 vége felé már a védett házak sem voltak biztonságosak, az ellenőrizhetetlen helyzetben a nyilas csoportok önhatalmúlag jártak el, elhurcolták a védett házakban lakókat. Wallenberg és munkatársai igyekeztek minden bejelentésre a helyszínre menni, és kiszabadítani védettjeiket. 1945 elején Wallenberg Budapestről Debrecenbe indult, ahova soha nem érkezett meg. Feltételezések szerint sofőrjével, Langfelder Vilmossal együtt - mint kémet - erőszakkal a Szovjetunióba hurcolták. Az újabb kutatások szerint a szovjetek azzal gyanúsították, hogy különbéke előkészítésén ügyködött a nyugati hatalmak és Hider között, a Szovjetunió ellen. A svéd diplomata 1947-ben halt meg, hamvait vélhetőleg a moszkvai Donsz- koj kolostor melletti tömegsírba szórták. Wallenberg magyarországi tevékenységét Szita Szabolcs, a budapesti Holokauszt Emlékközpont igazgatója méltatta a konferencián. Nyúlvadászat a Mühlviertelben A második világháború lágertörténetének legnagyobb szökése az ausztriai Mauthau- senhez kötődik. 1945 februárjában mintegy 500 hadifogoly tört ki a tábor „halálblokk- jából”. Itt olyan foglyokat - többségükben szovjet tiszteket - gyűjtöttek össze, akiket a K- akció keretében megsemmisítésre szántak. A területet két és fél méter magas kőfallal és áram alá helyezett szögesdróttal vették körül; a foglyokat nem osztották be munkára, gyakorlatilag éhhalálra ítélték. A szökés éjszakáján a közeli erdősávot nagyjából háromszázan érték el. A többiek a gyengeségtől összeestek a hóban, őket azonnal kivégezték. A szökevények felkutatására az SS, a csendőrség, a hadsereg, a Hiderjugend egységeinek a részvételével nagyszabású akciót szerveztek. A parancs egyértelmű volt: nem kell foglyokat ejteni. Az SS a környékbeli polgári lakosságot is felszólította: vegyen részt a „környéket fenyegető szökött banda” felszámolásában. A 3 hétig tartó hajsza - a „mühlvierteli nyúlvadászat” - legdöbbenetesebb része az, hogy a helybeliek (katolikus osztrák paraszt- gazdák és családjuk) nagy számban, önként csatiakoztak az osztagokhoz, és (ki kapával, ki vasvillával, ki baltával) ténylegesen kivették részüket a mészárlásból. A történtekről sok évvel a háború után sem akartak (tudtak) beszélni. A források szerint 11 szökevénynek szerencséje volt: akadt, akit elbújtattak, akadt, aki az erdőben élte túl azt a három hónapot, ami a háború végéig hátra volt. Ők voltak a túlélők. A történteket Eduard Nižňanský idézte fel azzal kapcsolatban, mivé is válhat az ember szélsőséges körülmények között. SZALON Szerkeszti: Lakatos Krisztina. Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com Orosz hadifoglyok Mauthausenben
