Új Szó, 2012. október (65. évfolyam, 226-252. szám)
2012-10-30 / 251. szám, kedd
o N OD válaszol: š Mourinho 15. oldal 2012. október 30., kedd, Vili. évfolyam, 40. szám Vajon miért van olyan kevés cigány focista nálunk? Ha megnézzük a nyugat-európai utánpótlás- vagy felnőtt válogatottakat, azt látjuk, hogy a játékosok többsége az adott országon belüli etnikai kisebbségek valamelyikéhez tartozik - lásd Belgiumot, Hollandiát, Németországot, Svájcot vagy Svédországot. A magyarázat egyszerű: a bevándorló családok többsége etnikailag homogén gettókban él: „török negyed”, „bosnyák negyed”, „albán negyed”, sőt: Stockholmban „kis Mogadishunak” nevezett, kizárólag Szomáliái bevándorlók által lakott városrészt is találunk..., s a fiatalok számára az egyeden kiugrási lehetőség a futball. Aki rendkívüli tehetség, annak nem kell végigjárnia a szamárlétrát, azonnal megváltozik a státusa, a vagyoni helyzete, bekerül az elitbe, s a sport révén hamar a társadalom népszerű és elismert tagjává válik, márpedig ez az életpálya vonzó alternatívát jelent a kilátástalan gettónyomorral szemben. Ez így kerek történet, minden a helyén van: a szegénysorból induló, származásánál fogva hátrányos helyzetű legény, akit bőrszíne különböztet meg a többitől (a „vizuális kisebbséghez” tartozik), s akiből végül király (esetünkben sztárfutballista) lesz. Hanem - s itt jön a kérdés - ha másutt működik ez a modell, akkor vajon nálunk miért nem? Tiszta matek: ha Szlovákiában (akárcsak Magyarországon) becslések szerint a lakosság 7-8 %-a cigány, akkor miért nincsenek cigány futballisták a válogatottban? Ez a 7-8 % ugyanis azt jelenti, hogy a mindenkori válogatott keretben minimum két (de inkább három) cigány játékosnak kellene lennie, hiszen az. ilyen élsportolói karrier - a gyorsan és legálisan megszerezhető anyagi jólét és a már említett társadalmi megbecsülés - az alsóbb szociális rétegek számára külön motivációt jelent. Nézzük meg a szlovák válogatottat. Hány cigány futballistát találunk benne? Egyet sem. S a magyarban? Egyet sem. Persze, hébe-hóba kiugrik egy tehetség, a braziloknak bombagólt lövő, vasasos Farkas Jancsitól kezdve az újpesti Rostáson át a „legnagyobb kispesti királyig”, Pisont Pistáig, de normális esetben fél évszázados futballmúltból nem három, hanem harminchárom cigány focista nevét kellene kapásból felsorolnunk. Vajon miért nincsenek futballprojek- tek a mélyszegénységben élő cigányok részére? Mert ha ma már nem érvényes is Albert Camus tétele (aki a futballnak köszönt mindent, amit az erkölcsről és az együttérzésről tudott), a rendszeres focizás - az állandó sportolási lehetőség biztosításán túl - olyan magatartásmintákat közvetíthet a cigány gyerekeknek, amilyeneket nem feltétlenül kapnak meg a családi környezetben. A futball ugyanis erősíti a fegyelmet, a szabálykövető magatartást, az egymásra való figyelést, a csapatsportok edzésein az egyén alárendeli magát a közösségnek stb. De ha ez így van, akkor miért nem fociznak a cigányok5 Miért nem fociztatja őket senki? Néhány éve készült egy szlovák dokumentumfilm, Maid domov címmel (rendezte: Jaro Vojtek), s arról szólt, hogy néhány cigány kissrác csadakozhatott egy nemzetközi tornára készülő csapathoz. Köztük volt a cserencsényi (Čerenčany) nevelőintézetből beválogatott Elemér is. A film rimakokovai vetítésén beszélgettem vele. Magyarul. Mindkét szülője felakasztotta magát, Elemérnek egyetlen fillére sem volt, fűző nélküli bakancsban szokott focizni, és összehajtogatott kartonpapírból készített magának sípcsontvédőt. Mind abban reménykedtek, hogy a nagy nemzetközi tornán majd neves külföldi klubok tehetségkutatói felfigyelnek rájuk, és sorsuk egyszeriben jobbra fordul. Akár a mesében. Csakhogy a történet nem a mesében játszódott, így aztán elmaradt a happy end is. Arra a „nagy nemzetközi tornára” ugyanis a kutya sem volt kíváncsi a szerbiai Kragujevacban. Nem voltak ott neves edzők, nem jöttek el a külföldi klubok megfigyelői, nem jött ki senki, egyeden néző sem. A meccseket üres stadionban játszották. Aztán mindenki hazautazott, vissza a javítóintézetekbe meg a romatelepekre; szomorú és csalódott kisfiúk bámultak ki a buszból. Emlékszem egy srácra a VSŽ Kassa serdülőcsapatából. Lakatos Saňónak hívták, a hírhedt Luník IX-en lakott. O volt az egyik legtechnikásabb középpályás, akit ismertem (techniká- sabb, mint Vlado Janočko, a későbbi sokszoros válogatott). Mi voltunk a két kisebbségi, Šaňo meg én, a cigány és a magyar. Egyikünkből sem lett futballista. Šaňo, aki korosztálya legjobbja volt, hamar elzüllött (már akkor javában cigarettázott), én pedig túl visszahúzódó voltam, s tehetségem se volt annyi, mint neki. Fernando Pessoának van egy verse, Ez az ősi szorongás, talán ismerik. „Szegény kis régi háza elveszett gyermekkoromnak! / Gondoltad volna, hogy így kilakoltatom önmagam? / Hol a te gyermeked? Kisiklott. / Hol az, aki békésen aludt falusi tetőd alatt? Kisiklott. / Hol az, aki én voltam? Kisiklott.” Ha magyar ajkú cigánynak születtem volna, akkor nemcsak futballista nem lesz belőlem, hanem újságíró sem. A Komáromi Szalon legutóbbi beszélgetőestjén a közönség soraiból elhangzott, hogy cigánykérdés helyett találóbb lenne az emberkérdés kifejezést használni, hiszen a többségi társadalom alapból kirekeszt, általánosít, megbélyegez és stigmatizál, bármilyen kisebbség kerül is az útjába. A felvetéssel mélyen egyetértek. Különösen fontos tudatosítanunk, hogy bármilyen nyelvet beszélünk is, s bármilyen is a bőrszínünk, elsősorban és mindenekelőtt emberek vagyunk. Gazdag József Zárt osztály, tomboló őrültekkel! Körképünk a négy vasárnapi rangadóról: Feyenoord-Ajax, Everton-Liverpool, Chelsea-Manchester Utd és River Plate-Boca Juniors... (12-13, oldal) Cigánynak születni („ez az ősi szorongás”)
