Új Szó, 2012. október (65. évfolyam, 226-252. szám)
2012-10-02 / 227. szám, kedd
A magyar bundabotrány: pénz, drogok, prostik... (Futballgyilkosok, 5. rész) 16. oldal MB GYILKOS,. ; 2012. október 2., kedd, VIII. évfolyam, 36. szám Egy futballfiiggő naplójából („nahát, pedig”) Emlékszem arra az estére, amikor moziba hívtam a legszebb lányt a gimnáziumból. Rendben, válaszolta, szerda este ráérek. Pont szerda este? Jaj, ne! Az kupaszerda, meccs van! Ezt persze nem mertem elmondani („hát akkor most udvarolsz, vagy nem?”), de sohasem fogom elfelejteni azt az estét: Truffaut filmjét, a Jules és Jim-et nézem a kassai Tatra moziban, mellettem ül a legszebb lány a gimnáziumból, én pedig végig a meccsre gondolok, a VSS Kassa skóciai meccsére a Celtic ellen, olyan erősen, hogy a második félidő alatt már azt sem tudom, mi történik a vásznon, képtelen vagyok követni a párbeszédeket, nyugtalanul feszengek, a film végén pedig — „a fene megette ezt a randit!”- felpattanok, s közelebbről meg nem határozott, halaszthatatlan teendőkre hivatkozva villámgyorsan elbúcsúzom és hazarohanok, botor módon veszni hagyva a film utáni közös séta lehetőségét, hogy legalább a rádiós közvetítés utolsó perceit elérjem. (Elértem, leültem apámhoz a konyhába, együtt hallgattuk a rádiót, kaptunk valami hülye gólt a legvégén, nekem pedig lelkifurdalásom volt, hogy nem szurkoltam eléggé, s hogy tulajdonképpen miattam estünk ki.) n Vajon leírható-e, megragadható-e szavakkal a szerelem? Leírható-e a titok, a csoda? Nem, nem írható le. a foglalkozásom. Sportújságíró vagyok, felelem némi habozás után. Ilyenkor általában eszembe jut anyám, aki időről időre, ún. nevelő célzattal megjegyzi, hogy találhattam volna magamnak valami tisztességesebb foglalkozást. „Igazán találhattál volna magadnak valami tisztességesebb foglalkozást is, fiam.” Hát igen, lehettem volna például az irodalomtudományok doktora, vagy — még jobb — DNS-kutató a Harvard Egyetem Genetika Tanszékén, key account manager egy dinamikusan fejlődő, piacvezető cégnél, szolgálati kocsival és ezereurós havi fizetéssel... Budapestre utazom, egy fiatal (ismert & sikeres) televíziós riporternővel. Beszélgetünk. Ő kérdez (ez a szakmája), én válaszolok. Könyvekről, filmekről, családi mitológiákról. Végül megkérdezi, mi a foglalkozásom. Sportújságíró vagyok, felelem némi habozás után, aztán persze korrigálok, hogy ez így tulajdonképpen nem igaz, mert semmilyen más sportág nem érdekel, csak a foci. Ezen elcsodálkozik.- Nahát! - mondja. - Éppen a foci? Pedig... Itt elakad. Fürkészőn néz rám, kicsit mintha zavarban lenne.- Folytasd - biztatom. - Pedig?- Pedig olyan értelmesnek tűnsz. Ez a „pedig” úgy hangzott, mintha legalábbis azt mondtam volna, földönkívüli vagyok, vagy még inkább: funkcionális analfabéta, akin lobotómiát hajtottak végre, szabadidőmben macskákat kínzók a padláson, a régi, naftalinszagú komódok mögött, s hobbijaim közé tartozik még a vasúti viaduktok dinamit általi felrobbantása (de csak amikor vonat halad át rajtuk). Nahát, pedig... Megpróbálom elképzelni, mire gondolhat egy fiatal (ismert & sikeres) televíziós riporternő, ha azt hallja: futball. Talán valami törzsi játékra gondol, melynek során a férfiak kiélhetik erőszakos érzelmeiket & frusztrációikat & alantas ösztöneiket, miközben összevissza rohangálnak a pályán, üvöltöznek a lelátón, olykor pedig még egy-egy pofon is elcsattan (lásd még: huligán, huliganizmus, huligánmozgalom), s hogy ez az egész labdarúgás voltaképpen nem más, mint egy mélyebb értelmet nélkülöző, rituális testgyakorlat, vagy - ahogy Márai írta naplójába nápolyi évei alatt - „átmenet a pubertásos futási inger és egy kocsmai verekedés között”. Nick Hornby regényében, a Foríláz- ban olvastam: „Mondd el egy gondolkodó nőnek, hogy szereted a futballt, és máris magadon érezheted azt a kijózanító, női megvetéssel teli pillantást.” Mintha futballszurkoló- nak lenni valami szégyellnivaló dolog leime, pszichés rendellenesség, mentális deficit, ízlésficam. S azok a tekintetek ilyenkor... (Mint amikor a francia nevelőnők szánakozó pillantást vetettek a kócos hajú, árva kisfiúra. „Ó, szegénykém, neked biztosan nem volt gyerekszobád, azért lett belőled csavargó”) Szóval útitársnőm, a fiatal (ismert & sikeres) televíziós riporter azt kérdezi, mi Tulajdonképpen még sportújságíró sem vagyok, vallom be aztán, mert semmilyen más sportág nem érdekel, csak a foci. Űtitársnőm elcsodálkozik.- Nahát! - mondja. - Éppen a foci? Pedig... stb. Először arra gondolok, hogy elmagyarázom neki a futball társadalomlélektani hátterét. Hogy mesélek Camus-ről, aki a színháznál is jobban imádta a focit; vagy Nabokovról, aki kapus volt Cambridge- ben; vagy Salman Rushdie-ról, a szenvedélyes Tottenham-drukkerről; vagy elmesélem neki a történetet James Joyce-ról, aki a harmincas években egy párizsi irodalmi esten a magyar válogatott játékosai közé vegyült... De végül mégsem. Mert leírható-e, megragadható-e szavakkal a szerelem?. Leírható-e a titok, a csoda? Nem, nem írható le. Úgyhogy inkább kinézek az ablakon. Nemsokára Budapest. Éjjel fél tizenegy van. Arra gondolok, hogy mindjárt véget ér a Manchester City-Aston Villa angol kupamérkőzés, s némi bűntudatot érzek, amiért utazással töltök egy ilyen estét, ahelyett, hogy meccset néznék. (Láthatod, ilyen reménytelen futballfiiggő maradtam, s már ne haragudj rám ezért, édesanyám.) Gazdag József
