Új Szó, 2012. október (65. évfolyam, 226-252. szám)

2012-10-13 / 237. szám, szombat

2012. október 13., szombat SZALON 6. évfolyam, 39. szám A nemzetből senki senkit nem tagad ki, ezt mindenki csak saját maga teheti meg nemzetpolitikai ügyekhez való hozzáállásával Autonómiával a nemzeti megmaradásért (SITA/AP-felvétel) SZALON KEREKASZTAL Ki a magyar? - 21. A Szlovákiai Magyarok Kerekasztala a www.kerekasztal.org honlapján és a facebookos oldalán az Új Szóval együttműködve vitát kezdeményez a népszámlás eredményeiről és a jövőnket érintő kitörési lehetőségekről. A hozzászólások az info@ kerekasztal.org címre küldhetők. Az elfogadott véleményeket olvassák a Kerekasztal honlapján, a facebookon, az Új Szó szombati számának Szalon mellékletében és az Új Szó online- on a Ki a magyar? című dossziéban. Mottóféle: Weber abból indult ki, hogy a politika céljai nem erkölcsi célok. Megvetéssel utasítja el „a lelkűiét nyárspolgári el- puhulását, mely, úgy véli, a politika ideáljait etikaiak­kal helyettesítheti, ez utóbbiakat pedig ártalmat­lanul azonosítja a boldog­ság előmozdításába vetett optimista reménnyel”. „Nem békét és emberi bol­dogságot kell leszárma- zottainknak útravalóul hagynunk-vonja le Weber a következtetést-, hanem örök harcot nemzeti faj­tánk fennmaradásáért és kiműveléséért.” KÖNÖZSI LÁSZLÓ így jellemzi Max Webert, a szociológia és a politológia óriá­sát (A politika mint hivatás és A protestáns etika szerzőjét) Kis János magyar filozófus A politi­ka mint erkölcsi probléma című morálfilozófiai munkájában. Akárhogy is olvassa valaki M. W. eme, a politika végső céljait kije­lölő gondolatait, egyértelműen megállapítható, hogy azok a na­cionalizmus szóval írhatók le a legpontosabban. Ellentétben azzal a (felvidéki) magyar, ká­véházi színvonalú vélekedéssel, hogy ez kártékony eszme, leszö­gezhetjük: ez csak abban az esetben igaz, amennyiben jogszűkítő. Amennyiben jogbő­vítő, s főleg kisebbségben: hasz­nos és erkölcsi kötelesség. Megmaradás nélküle el nem képzelhető. Tudom, hogy tudá­lékos értelmiségiek patikamér­legén szét lehet mérni, hogy meddig van az egészséges nem­zeti érzés, s mikortól a (káros) nacionalizmus, de azt tapasztal­juk, hogy minden műliberális ér­telmiségi nacionalizmuskritika egy az egyben erodálja a (ki­sebbségi) társadalom nemzeti hűségét, tartását, s így legfőbb szálláscsinálója, lelki előkészí­tése az asszimilációnak. A következő sorrendben fo­gok haladni: először megvizs­gálom, ki is a magyar; majd fel­tárom, hogyan és mi juttatott minket az enyészet, az asszimi­láció mostani szintjére; s leg­végül megoldásra teszek javas­latot. Az egész, társadalmi vitának szánt cikksorozat Tokár Gézá­nak a magyarság mibenlétét ke­reső írásával indult. Leírom te­hát ez irányú saját észrevételei­met, melyek csak az összegzé­sükben lehetnek újszerűek, egyes elemei eddig is ismertek voltak. Mikor magyar emberről beszélünk, sokszor mást értünk alatta, de világosan kitapintható háromféle megközelítés: ma­gyar mint a magyar nép, etni­kum tagja; magyar mint a ma­gyar nemzet tagja; s magyar mint a magyar kultúrkör tagja. A magyar nép, etnikum (régi­esen faj, fajta) tagja olyan em­ber, aki a közös származás tuda­tán alapuló összetartozás érzé­sét ápolja magában. Mikor ma­gyarságról beszélünk, elsősor­ban erre a transzcendens köte­léken alapuló együvétartozásra gondolunk, ez a „mi-tudat” alapja. Ez nem jelenti, hogy a felmenőink között mindenki­nek ilyennek kell lennie, de leg­alább egy ilyennek lennie kell. Az etnikai lét tehát az alap, szinte minden nemzet ilyen alapon jön létre, Európában csak egy-két kivétel van (eset­leg Svájc), ha egyáltalán... Ha egymást nem ismerő etnikum­társak találkoznak, elsősorban a közös nyelv alapján ismerik fel egymást, ez tehát nem poli­tikai, hanem inkább kulturális kategória. A nemzet azonban már nem kulturális, hanem politikai ka­tegória. A nép (etnikum) akkor válik nemzetté, lép egy maga­sabb szervezettségi szintre, ha szállásterületén államot (nem­zetállamot) hoz létre a célból, hogy annak erejével, hatalmá­val hatékonyabban védje magát a külső (esetleg belső) ellenség­től; s így biztosítsa fennmaradá­sát, jövőjét. Ezen állami keretek a kultúra fejlődésének is lénye­ges feltételei. Nemzeti esz­ménynek tekinthető a magyar szabadság, a nemzeti függet­lenség, a nemzeti megmaradás. Kisebbségben a megmaradás eszménye a minimálisnak te­kinthető nemzeti cél, s így a nemzethez tartozás minimuma a megmaradást biztosítani tudó területi autonómiának mint po­litikai programnak a felvállalá­sa. Egyénenként is, szervezeti­leg is. Sem a formális logika, sem emelkedettebb gondolat nem tarthatja a nemzet tagjá­nak azt, aki a megmaradásért a politikai minimumot sem vállal­ja fel. Fennmaradásunk érde­kében politikailag is magyarnak kell lenni, ha nem is pártpoliti­kusnak. A nemzetből tehát sen­ki senkit nem tagad ki, ezt min­denki csak saját maga teheti meg nemzetpolitikai ügyekhez való politikai hozzáállásával. A nemzet tagja nemcsak a magyar etnikum tagja lehet, hanem ezen eszményeket valló más et­nikumú ember is. Lehetnek (s vannak) német, zsidó, cigány származású tagjai is a magyar nemzetnek. És sok magyar nem tagja a nemzetnek, úton vannak az etnikummá való visszazül- léshez, s óhatatlanul ebbe az irányba lökik nemzetüket is. A magyar kultúrkör tagjai nem szükségszerűen tagjai a magyar népnek vagy nemzet­nek. Ilyenek pl. a magyar cigá­nyok, zsidók stb. (Egyesek kö­zülük lehetnek tagjai a magyar nemzetnek, de ez egyénenkénti politikai kiállás kérdése.) A ma­gyar (anya) nyelv és a magyar kultúrához való tartozás vi­szont elengedhetetlenül szük­séges. (Itt jegyzem meg: a cigá­nyokról szóló sorozatbeli meg­nyilatkozások üdvözlendők, to­vábbgondolásra érdemesek. De hogy iskolafenntartók lenné- nek-e, ahhoz szociológiai esz­közökkel kell megvizsgálni azt a gömöriek által megfogalma­zott, internetes fórumokon gyakran olvasható megfigye­lést, mely szerint a magyarok iskolaelhagyásának egyik mo­torja a cigányok miatt visszahú­zó iskolai közeg.) Ezen a ma­gyarságterületen egyértelmű célként fogalmazható meg, hogy a magyar etnikum és kul­túrkör tagjai minél nagyobb számban legyenek tagjai a ma­gyar nemzetnek, s ezáltal tuda­tos társadalmi és politikai cse­lekvésre váljanak alkalmassá. Ehhez járulhatnak hozzá a sike­res nyelvhasználati és kulturális kezdeményezések. Ezek eszkö­zök, s nem célok! A kisebbségi sajtónak egyetlen kötelessége van: a nemzeti hűség, nemzeti tartás és az egészséges nemzeti szenvedély ápolása, terjesztése. Az asszimiláció, amennyiben nemzethatalmi hegemónia fennállása alatt zajlik, sosem természetes. Ilyen lehetett a szlovákok és a csehek között a közös államban, de esetünkben ennek kolonizáció, deportálás, kitelepítés, „reszlovakizáció” ágyazott meg. Van azonban belső motorja is: ez a nemzeti érzület meggyen­gülése. A szocializmus viszony­lag jó kondícióban adta át a libe­ralizmusnak (liberális demok­ráciának) a felvidéki magyarsá­got. A 90-es népszámlálás még párezres gyarapodást mutatott. Azután a liberál-individualista ideológia megkezdte pusztító előretörését, a közösségi esz­mények rombolását. Még a het­venes években is ritkaságszám­ba ment, hogyha egy vegyes csa­lád magyar faluban települt le, a gyerekek ne magyar nemze­tiségűek és iskolázottságúak let­tek volna. Az ún. magyar nacio­nalizmus elleni harc - amit az FMK hirdetett meg, értelmiségi holdudvarával együtt, abban a hitben, hogy a szlovák demokra­ták majd legyőzik a szlovák na­cionalizmust - az egészséges nemzeti érzést vette célba és ta­lálta el. Ma már nacionalistának számít, aki azt mondja, hogy magyar gyereknek magyar isko­lában a helye. Nemrégiben Párkány kör­nyékén, szűkebb társaságban egy szülő elmondta, a fia szem­rehányást tett neki, hogy nem szlovák iskolába adták: kom­munikációs gondjai vannak a munkahelyén. Vajon milyen is­kolába adja majd a saját gyere­két? A szlovák iskola az asszimi­láció egyik legfőbb terepe. Ha megvizsgáljuk, mi viszi oda a gyereket, azt látjuk: a szülőknél döntő jelentőségű érv, hogy a gyerekek elégtelen szlovák- nyelv-tudással jönnek ki a ma­gyar iskolából. Több szocioló­giai mélyriport jellegű beszél­getést folytattam érintett szü­lőkkel, kivétel nélkül ezt állítot­ták. Növeli a bajt, aki elfedi! A magyar iskolában a gyereket olyan szinten kell megtanítani szlovákul, hogy kikerülve az életbe, a nyelvtudása megfelelő legyen. Ezzel biztosítható, hogy majdan a saját gyerekét is ma­gyar intézménybe írassa. Ezt sokan vitatják, de Lampl Zsu­zsanna kutatásai is alátámaszt­ják. A szlovák nyelvtanítás módszerének megváltoztatása a legfontosabb oktatásügyi kér­désünk. Az asszimiláció másik turbó­motorja a vegyes házasságok­ban helytállni nem tudás. Van pozitív példa: az a tapasztalat a katalán és a baszk autonómia te­rületén, hogy az ottani vegyes házasságokból inkább katalán és baszk gyerekek jönnek ki, mint spanyolok. Ez azt jelenti, hogy a területi autonómia mint területi joghatóság úgy hat az emberekre, úgy igazodnak hoz­zá, mintha államterületi jogha­tóság volna. Katalóniában élünk, tehát katalánok vagyunk! A cikksorozatban Hunčík Pé­ter javaslatot tett mostani hely­zetünk javítására, e szerint mo­dernizálni kell a szlovákiai ma­gyar társadalmat. Van mit tenni a kultúra, a civil szféra, a gazda­ság, s az élet minden területén. De!!! Elég-e a modernizálás ah­hoz, hogy a felvidéki magyarság megmaradását biztosítsuk, az asszimilációt és a minorizációt megállítsuk? A finnországi své­dek társadalma teljesen modem minden eresztékében, mégsem állt meg az asszimilációjuk. Hat százalék körül varrnak, de voltak már tízszázaléknyian is; a svéd többségű falvak száma egyre fogy, nemzetterületük egyre csökken. Mindez azon egyszerű oknál fogva, hogy a szárazföldi területükön nincs területi auto­nómiájuk, csak az Aland-szige­teken. Tehát hiányzik az az erős politikai fundamentum, amely stabilan megtartaná a csinos fel­építményt. Ha bárhol körülné­zünk Európában, azt tapasztal­juk, hogy a nemzeti kisebbségek fennmaradása területi autonó­mia nélkül lehetetlen. Ezt nem ismerték fel a kisebbségi mini­mum megírói közül a minimalis- ták, s ezért vált a szövegben sze­replő megmaradás kifejezés üres lózunggá. „(A felek)... megerősítik, hogy a határon túli magyarok identitása megőrzésének, kö­zösségként való fennmaradásá­nak és fejlődésének, valamint a szülőföldön való megmaradá­sának alapvető kérdése az ön- korfnányzat, az autonómia lét­rehozása, összhangban a mű­ködő európai gyakorlattal és a nemzetközi normák szelle­miségével.” Ez az tétel a Ma­gyarország és a határon túli ma­gyarság című tanácskozás Közös nyilatkozatában szerepel. Alá­írók: az összes anyaországi és határon túli magyar párt és szer­vezet (MKDM - Bugár Béla, MPP - A. Nagy László, Együttélés - Duray Miklós, CSEMADOK - Bauer Győző, Kovács László külügyminiszter, SZDSZ, MDF, FIDESZ, MSZP, vajdasági, erdé­lyi stb. pártok és szervezetek...) Történt-e a Felvidéken valami súlyos dolog, amely ezt a törté­nelmi felismerést annullálná? Az idézett 1996-os nyilatkozat idején még népességfogyást sem mértünk, azóta viszont 110 ez­rest, tehát a szövegben megfo­galmazott felismerés aktuáli­sabb, mint keletkezése idején volt. Kis János az írás elején em­lített művében a következőket írja: „(az egyén) ha azért marad tétlen, mert nem akar cseleked­ni, akkor felelős a mulasztásért. (...) A modern morálfilozófia ezt a negatív felelősség elveként tar­ja számon.” „Azokban a körzetekben, ahol egy nemzeti kisebbséghez tarto­zó személyek többséget alkot­nak, ezen személyeknek joguk­ban áll, hogy sajátos történelmi és területi helyzetüknek megfe­lelő és az állam nemzeti tör­vénykezésével összhangban álló helyi vagy autonóm közigazga­tási szervekkel, vagy különleges státusszal rendelkezzenek.” Ez az idézet a magyar-szlovák alapszerződésbe foglalt 1201-es európai tanácsi ajánlás 11. cik­kelye. Mint látjuk, Szlovákia a területi autonómia megadását nemzetközi szerződésben vál­lalta. Ezért sokkal jobb helyzet­ben vagyunk, mint sok más eu­rópai nemzetiség. Ezért nincs más dolga a magyar (felvidéki) nemzetpolitikának, mint felraj­zolni a célhoz vezető utat. Egyet azonban tudatosítani kell: nem megy majd némi feszültség nél­kül! De aki nem bírja a feszültsé­get, annak nemcsak a villany- szerelői pálya nem javasolt, ha­nem a közéleti, politikusi sem!

Next

/
Oldalképek
Tartalom