Új Szó, 2012. október (65. évfolyam, 226-252. szám)
2012-10-13 / 237. szám, szombat
Szombati vendég 9 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. OKTÓBER 13. Kútvölgyi Erzsébet: „Konvenciókhoz ragaszkodunk, amelyek kedvesek nekünk. Én úgy érzem magam nőnek, hogy közben emancipált vagyok" Erős ember, minden helyzetben gyorsan talpra áll Mintha megbeszélték volna... Előbb ő, aztán darabbeli partnere, Kern András került orvosok kezébe. Hanoch Levin Az élet mint olyan című darabjában házaspárként „zuborognak” egymás mellett, filmben és színpadon sokéves játszótársak. SZABÓ G. LÁSZLÓ Kútvölgyi Erzsébet váratlanul bekövetkezett betegsége miatt az utolsó pillanatban változott a pozsonyi Astorka Színház tavaly őszi fesztiváljának műsora. Az idei program azonban „visszahozza” az elmaradt vendégszereplést. A Vígszínház Kossuth- díjas színésznője nem először lép pozsonyi közönség elé. A Popfesztiválban és a Bernarda Alba házában is láthattuk annak idején. Yona és Leviva, Hanoch Levin házaspárja úgy tervezi, ha eljön az ideje, együtt hagyja el a földi létet. Aztán a férfi szíve korábban jelez. Tehát ezzel kezdjük. Hogy a két főszereplő is közel került a halálhoz. Andriskám és én. Lehet, hogy volt egy éjszaka, amikor felrepültünk és megbeszéltük, de visszajöttünk hála Istennek. Nagyon komoly volt a dolog? Eléggé. Andrisnál gyomorvérzés, nálam egy kisebb agyvérzés. Érzett valamit előtte? Úgy jött, mintha most jönne. Minden előjel nélkül. Vasárnap délelőtt? Ki számít üyenre? Kellemesen süt a nap, októberi fények vannak, elmegyek Equust próbálni a Thália Színházba, egyszer csak puff, jön a mentő, és másnap már operálnak. Aztán közlik velem, hogy: „Hajaj, kezét csókolom, maga életveszélyben volt! Nem tudta?” Volt már egyáltalán életveszélyben, amikor bármi megtörténhetett volna? Van már vagy negyven esztendeje. Egyetlen év alatt kilenc agyrázkódásom volt. Valahogy úgy jött ki a lépés. Volt autóbaleset, volt, hogy saját magamat kólintottám fejbe egy vasrúddal. Kamyónét játszottam és... jaj, Istenem, hogy az milyen jó szerep!... improvizáltam, hogy milyen jó lenne, ha itt, ebben a monológban, fájdalmában seprűnyéllel vagy valami mással körözne a feje fölött. S mivel más nem volt a kezem ügyében, csak egy vasrúd, felkaptam, hogy megmutassam, és durr! Hátulról fejbe csaptam magam, de úgy, hogy abban a pillanatban elvesztettem az eszméletemet. Egyszer meg, színpadi próbán, beleestem egy fúrófejbe, mert az jelezte a kilincset. A vasrúd az én figyelmetlenségem miatt okozott bajt, a többit a véletlen szülte. De ami igazán halál közeli élmény volt, az tizenhat éves koromban történt. Életveszélyes bélcsavarodás. Az orvosok azt mondták: negyven százalék, hogy életben marad. Most valahogy úgy gondolom, messze még a vég. Töltve is van energiával rendesen. Húsz-harminc évvel ezelőtt sem lehetett vitálisabb. Nem tudom, mi kell ehhez. Volt egy szörnyű évem, amikor a húgom temetésén halt meg az édesapám, édesapám temetése napján operálták az édesanyámat, édesanyám temetése napján jelentette be az orvos, hogy lehet, amputálni kell a férjem lábát. Én az alatt a pár hónap alatt váltam felnőtté. Addig ugyanis, amíg az embernek élnek a szülei, ő gyerek. És amikor temetéseket kellett rendelnem, kifizetnem, és el kellett döntenem, hogy égjenek-e a kandeláberek, milyen autó menjen a sírhoz, felnőtté kellett válnom. Intézkednem kellett. Turkálnom személyes iratokban. Éjjelente, amikor nem tudtam aludni, mindig az én anyai nagyanyám jutott az eszembe. Ez akkor volt, amikor haldoklóit a húgom, az édesapám, beteg volt az édesanyám, és lesántult a férjem, én meg próbáltam és játszottam. Ó az idolom. A nagyanyám. Amikor édesapám kitagadott, még főiskolás koromban, hogy vagy oda, vagy haza, és én a színművészetit választottam, a nagymamám vállán pityeregtem. Azt mondta: „Cucu, az isten úgy döntött, hogy aki erős, azt terheli, aki gyenge, azt elviszi.” Tehát az erősre ráteszi a súlyokat, a gyengéket meg veszni hagyja. Ha a férjem munkanélküli, ki kell bírnom. Mindig van valami sajnos. Bár ne lenne, akkor viszont lehet, hogy már nem is élnénk. Állítólag rögtön azután, hogy felnyitotta a szemét a kórházban, az első mondata az volt, hogy próbálni akar. Az orvosom is azt mondta, bár még nem volt dolga színész- emberrel, hogy olyanfajta állat a színész, mint amilyen én vagyok. „Na, most mit mondjak?- kérdezte, amikor elengedett.- Annyit csináljon, amennyit csinálni tud. Tehát, ha maga azt érzi, hogy már holnap be is dobja magát, az a maga felelőssége. Én nem tudom eltiltani semmitől.” Egy hétig akklimatizálód- tam otthon, miután kijöttem, a családommal sétáltam először, de csak ötven métert, később már százat, majd kétszázat, aztán bementem a Tháliába egy próba előtt, hogy megnézzem a kollégáimat. Otthon persze megéreztem, hogy ez mennyire fárasztó, de legalább pontosan tudtam, hol tartok. Hogy nem akarok taxizni, hanem ugyanúgy közlekedni, mint addig, felelősségteljesen élni, törvénytisztelő módon bérletet vásárolni. És így élek ma is. De míg az egyik kolléganőmet munkaterápia címszó alatt terhelik, engem, hogy „kíméljenek”, kevesebb feladattal látnak el. Nem értem. Egy színész életében az a legveszélyesebb, ha nem juttatják munkához. Nem azt mondom, hogy holnap én legyek Phaedra, de hogy senki ne legyek, azt egyszerűen nem bírom elviselni. Remek könyveim varrnak, boldogan olvasok otthon, és van mit csinálnom, de azért szeretek próbálni is, szöveget tanulni, beülni az új kollégák közé. Két nagyszerű partnere van Az élet mint olyanban. Kern András mellett Rajhona Ádám kapott még szerepet az előadásban. Ő az a színész, akit a főiskola harmadik évétől kezdve nézniük kellene a színészhallgatóknak. Ahogy ő dolgozik, próbál, vagy ahogy elvan az öltözőjében, az egyszerűen lenyűgöző. Az intellektusa, a humorérzéke, a színpadi jelenléte, az őszintesége utolérhetetlen. Én őt a magyar színjátszás egyik legnagyszerűbb színészének tartom. Sajnos nem nagyon tudnak róla az emberek, de ha meghallgatják egy szinkronját, ami jobban eljut a fülekbe, rájörmek, hogy csodálatos művész. Ő hozza be a halált Hanoch Levin darabjába. Ott áll a színpadon, és érzem, hogy a talpamtól a fejemig töltődöm. Jönnek az impulzusok, mert minden, ami addig történt, az új színt kap, és mehet tovább. Kern Andráshoz több vígszínházi előadás és két Sándor Pál-film is köti. A Szabadíts meg a gonosztól és az Optimista tragédia. Az életfelfogásuk, az energiájuk egy tőről fakad. De a habitusunk nem. Én bátrabb vagyok, mint ő, sokkal bátrabb. Ha mi összekerültünk volna a civü életben, akkor ő ima, én vinném a háztartást, csinálnám az élet gyakorlati dolgait, mint ahogy Jutka, a felesége teszi. Nem hinném, hogy Andris állt már a postán sárga csekkel a kezében. Égyikünk sem evilági, az biztos. Nem a 21. század emberei vagyunk. Konvenciókhoz ragaszkodunk, amelyek kedvesek nekünk. Nekem az a jó, hogy úgy érzem magam nőnek, hogy közben emancipált vagyok. Felépítettem az életemet, családom van, két fiúgyereket szültem, két lányt neveltem, unokám van, szeretek megjelenni egy társaságban, képviselni valamit az életfelfogásomból. Andris sok mindenben megváltozott, és tudjuk az okát, senkinek sem kívánjuk, hogy ilyen változáson menjen át. De az utca emberéhez nincs sok köze. Már nincs. Egyébként nagyon sok kollégám van így ezzel. Dajka Margit élete végéig villamossal közlekedett. És kockás konyharuhában hozta a forró lencsefőzeléket az Egyetemi Színpadra. Ahol együtt játszottak a Bors néniben. És amikor megtudta, hogy a krumplis pogácsa a kedvencem, akkor azt sütött. „Új albérletben vagy? - kérdezte. - Akkor ott biztos nincs kávéskészleted.” És letett elém egyet. Visszatérve Kern Andrásra, színpadon gyakran találkoznak. Arra emlékszem, hogy Komis Mihály, amikor a Körmagyarban játszottunk, azt mondta: „Megvan az új Ruttkai-Latinovits páros!” Aztán hosszú ideig semmit nemjátszottunk együtt, majd jött Hanoch Levin darabja. Addigra már két őszülő ember, mint két puma újra elkezdte szagolgatni egymást. Lestük, figyeltük, mit változott, hogyan gondolkodik a másik, hogyan akatja, mint veszi, adom, kapom, visszaadja? És újra egymásra találtunk. Kétévente megkérdezem őt, mert nem bírom megjegyezni, hogy fönt szöveg, lent poén, vagy szöveg lent, poén fent? Egyszerűen nem marad meg a fejemben. Nekem nincs humorom, csak annyi, mint egy kafferbivalynak, de azon is lehet jókat röhögni, amikor hátrafelé szalad. Mindenesetre, ha kétesélyes valami, ott nagy valószínűséggel rosszul döntök. Ha jobbra kell menni, én biztos, hogy balra megyek. Egyébként az utcán is eltévedek. Mint gyakorlatias nő! Eltévedek, de műidig odatalálok. Van úgy, hogy dupla idő alatt, de akkor is! Olyan hely már nincs a földgolyón, ahová ne lehetne eljutni. Csak jó irányba kell elindulni, mert lehet, hogy az egész életed rámegy, míg odaérsz. Tévedésből megkerülheted a földet. Kambodzsába mégis eljutott. Honnan jött az ötlet, hogy éppen oda, és nem Vietnamba vagy Kínába megy? Régi történet. Huszonhat évvel ezelőtt láttam egy plakátot. Piros lámpánál álltam. Még dühöngtem is, hogy a fene egye meg, már rég elolvastam a plakát szövegét, és még mindig állunk. De milyen gyönyörű, Istenem! Kambodzsa! Mintha hozzám beszélne. Dudaszó, dudaszó, zöld, megyek. És másnap, akkor még jobban álltunk egzisztenciálisan, bementem egy könyvesboltba, és az összes Kambodzsáról szóló, magyarul megjelent könyvet megvettem. Elkezdtem olvasni, mindent magamba szívni, és azt mondtam: én ezt mind látni szeretném. A linga jelet a patakban, a templomokat, a szabadtéri medencéket, a Mekong vízén csónakokban élő szegényeket, mindent. Micsoda csodálatos eszme: fürdőkultúra! Először az idős nők, aztán a már szült nők, aztán a gyerekek, aztán a fiatal nők, akik még nem szültek, s csak utánuk az idős férfiak, majd a fiatalabbak... hát, micsoda szép élet az, amelyben fontos, hogy mit tettél le eddig az asztalra?! Hiszen annak az idős nőnek köszönheti a gyerek, az unoka, a dédunoka, hogy él. És akkor jön ez a szemétláda Pol Pót 1974- ben, és azt mondja: akinek szemüvege van, az látni, tudni akar, ezért megölöm, az egész családját kiirtom. Falhoz csapták a csecsemőket, mert ha az apjának szemüvege van, akkor majd elmondja a gyerekének, hogy mit látott. Négy év alatt kétmillió emberrel végeztek. Három hetet töltöttem Kambodzsában, de azt a szépséget, azt a félelmet, amit ott láttam, egy életre megjegyeztem. Közben ők ezt a maguk hélo, hélo, hálójával mind átmosolyogják! Mert ott a természet, a világ halban leggazdagabb édesvizű tava. Lenyúlnak, és a kezükkel emelik ki a halat, és a tapintása a víznek... mint az olaj! Rengeteget kaptam az ott töltött három hét alatt, és nemcsak látványban. Több mint húsz évig vágytam Kambodzsába, és a második átszállás előtt, Bangkokban jutott eszembe, hogy mi van, ha én ezt túlvágytam? Odaérek, és már nem érzek semmi különöset. Kilencvennégy fokos páratartalom mellett kiléptem a repülőgépből, sütött a nap, por volt, kosz volt, beszívtam a levegőt, és azt mondtam: már jártam itt! És egy percen belül, mintha tust nyitottak volna a fejem fölött, mindenem csupa víz volt. De nem zavart, hiszen én már éltem itt. És nem kell hozzá más, csak még egy trikó. Levivához, akit épp el akar hagyni a férje Az élet mint olyanban, mi kell? Bemenni a színházba. Imádom ezt a szerepet. Imádom! Andris pedig olyan érzelemgazdagon játszik, hogy néha remeg-rezeg körülötte a levegő. Egy ilyen figurával az életét, a pályáját, minden szakmai tudását felmutathatja. Valóban benne a szakmai ösz- szegzésem. Annyira jó a darab, hogy nem kell azon gondolkodnom, hogy szöveg lent, poén fent, vagy fordítva. Fantasztikus a szöveg. Nagyon boldog vagyok vele. Andris is, én is ennek köszönhetjük a Kossuth-díjun- kat. Ezt komolyan mondom. Hiányzik valami az életéből? Köszönöm, megvagyok. Hála a jó Istennek, olyan párom van, hogy nem változtam meg mellette, továbbra is ember- szabásúnak érzem magam. Ha még szerepet is kapok ebben az évadban, nagyon jól leszek. Vér- festésre megyek, és még zsibbad a hüvelykujjam, de az már zsibbadni is fog életem végéig. Csak nagyobb baj ne legyen. Nem lesz. Miért lenne?
