Új Szó, 2012. szeptember (65. évfolyam, 203-225. szám)
2012-09-08 / 208. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. SZEPTEMBER 8. Szalon 19 Eszméletlenül baromi Pozsony, 2012 szeptembere, Kecskekapu utcai temető (A szerző felvétele) Minden egyes áttolás után új áthajlások jönnek létre, és ők, csakis ők készítik elő a talajt Üzenet a sírkertből Most azt hiheted, hogy ez valami újabb őrület, valami lájkolni való blikkfang, múló kis vicceskedés, netán hogy itt és most ezzel akarlak kiengesztelni. Nem, nem is a csúnya konzumról meg a fokozatos elmúlásról akartam beszélni, azt azért te se hiheted, hogy ennyire egyszerű volnék. CSANDA MÁTÉ Különben nem nagy ügy az egész, hiszen ez is csak egyfajta projekt, ahogy ezt ma mondani szokás, merthogy nem a látványon van itt a hangsúly: amit te itt látsz, az egy kiragadott, elidegenített momentum az én folyton lendületben levő munkám szövetéből. Nem is az úgynevezett tartalom érdekel, azt nyugodtan meghagyom annak a sok pepitanadrágos, keretes szemüveges nyál alaknak, akik mekbúkjukra könyökölve olyanokról beszélnek, hogy documenta meg posztko- lonializmus, akik csak szólják, hogy most is éppen mi minden projektben vannak benne, milyen grantokra pályáztak meg miféle workshopokon vesznek részt. Persze nem akarok most felvágni, hogy minden kövét, minden szegletét ismerem ennek a helynek, és nemcsak azért, mert ugyebár lehúztam itt jó néhány évet. Félre ne érts, nem arról van szó, hogy miért itt, meg hogyan jött ez az egész, mikor kitüntetéssel érettségiztem, hiszen eddig is eleget sajnáltattam már magam előtted, na mindegy, szóval ne hidd, hogy csak a Thaly Kálmán meg a királyfiai báró Jeszenák János meg Heckenast család, szóval hogy csak az ilyen cirkalmas márványepitáfiumok tudnak lázba hozni, nem, nekem ebben már semmi izgalmas nincsen, ilyen téren senki se tud nekem újat mutatni, és amúgy is, nekem az a LENKA nevű felirat jobban a szívemhez nőtt, mint ezek a sablonos márványkripták vagy mint a von und zu-ra kezdődő valaha volt nagykutyák parcellái az északi soron; amikor utoljára mutattam meg neked azt a sávot, tudom, téged pont ezek a pittoreszk, fotózni való szarok érdekeltek, a rozsdaette kovácsoltvas kerítések, a szürkülő porcelánba maratott fotók, a sváb metszésű betűk, a málladozó homokkő, a sok címer, a barnásra száradt fenyőágak lecsüngő ágai meg ilyenek, tátottád is a szájadat, hogy, jé, ez mind ebben a koszos, élhetetlen városban; jellemző, hogy akkor is a kopo- nyás domborműveket fotóztad, aztán fel is tetted őket a face- bookra, hogy lájkolhassa az a sok nímand alak, aki ott a tanszéken körülvesz, a te judr. meg mudr. barátaid, no hagyjuk; a lényeg, hogy ezek a cuccok már akkoriban is tucatáruk voltak, katalógusból rendelhető staf- fázs, százával gyártotta őket a Mahr- meg a Schramm-manu- faktúra. Nem, hidd el, ez most más, teljesen más, mint a múltkori plakátos akció, mondtam is a héten a vedúcának, aki végül morogva rábólintott az egészre, azzal a feltétellel, hogy nem fogom nagydobra verni, és persze semmi fotózás, de aztán megengedte, szerintem csak azért, mert betegnek tart, de azt mondta, hogy amíg nincs balhé meg továbbra is marad a rend, úgy helyezgetem őket, ahogy akarom, csak aztán ürítsem is őket a nagy tologatás közben. Igen, egy ideje már semmi más nem érdekel úgy igazán, mint ezek az eltolódások, vagyis, ha van valami értelme az egésznek, akkor ez, hogy módszeresen tologatom (mondjuk így, az egyszerűség kedvéért, hogy tologatom) ezeket a konténereket (contineo, continere, ha nem ment volna még az agyadra a múltkori latinozás) - amik ilyen kis középpontokat, ideig-óráig tartó gócokat képeznek, amik megszervezik, megképzik a maguk kis ideiglenes jelentéstartományait. Nem, látom, még mindig nem érted, hiába, nem a blikkfangra van ez kihegyezve, hozzáteszem, lehetnének ezek piros vagy akár ciklámenszínűek is, nem ez a lényeg. Még csak nem is az úgynevezett struktúrák érdekelnek, hanem ezek a folytonos belmozgások, rezonanciák, a jelek és jelölők játéka, hogy olyan ez, mint egy tánc. Az aszimmetriák, érted, az aszimmetriák érdekelnek, hogy minden egyes áttolás után új és újabb distinkciók keletkeznek, újabb hurkolódások, áthajlások jönnek létre, és ők, csakis ők hordozzák (de rossz ez a szó, hogy hordozzák), szóval készítik elő azt a talajt, amire aztán az olyasvalami, mint „forma” meg „tartalom” , netán „értelem” és „igazság” leülepedhet, mint ahogy egy testként érzékelhető gomba kinövekszi magát a micélium fonalaiból. A lényeg, hogy engem a kapcsolódási pontok, a köztes helyek, a nem-helyek, hézagok, űrök és medrek érdekelnek, bár ezt már így megint csak nem lehet elmondani, mert máris fix pontokká, pozitív tartalmakká írtam azt, amit nem akartam, és amit nem szabadott volna. Szóval most jól vagyok. Örülgetek neki, csak úgy ízlelgetem ezt az egészet, csupa- csupa eltolódás, mind-mind lé- tesülés eltolódás által, vagyis éppen az eltolódásban. Ha van valami, ami igazán lázba hoz, és ami tartja bennem a lelket, akkor az ez. Az eltolódás. Hogy végül is egy textúrát hozok itt létre, igen, ritmust, talán így is mondhatnánk, talán te így jobban, mert te mindig is a zene felől közelítetted meg a dolgokat. A lényeg, hogy jó lenne, ha meglátogatnál, persze ne olyan balerinacipőben gyere, mint múltkor, tudod, itt sár van (és hó és halál), meg ha lehet, kérlek, igazán szánhatnál rám egy egész napot, de legalábbis egy komplett délutánt. Akkor majd erről is bővebben, persze csak ha tényleg érdekel, és megmutatnám majd egy másik munkámat is, a Bradlianska felőli részen, tudod, ott, ahova egyjó ideig a hajléktalanok is befészkelték magukat. Ott áll az a félig moha lepte nagy svédgránit kő, no abba múltkor belevéstem: „Sein, das verstanden werden kann, ist Sprache.” Van annak már egy éve is, és a kutya se vette észre. No, de ez már megint egy másik projekt, egy másik történet. BODNAR GYULA Ha világbajnokságot rendeznének káromkodásból, illetlen és durva kifejezések használatából élőszóban és írásban, mi, magyarok, dobogós helyen, de mindenesetre az élmezőnyben végeznénk. Ezt tudjuk. És örvendezhetünk is neki, mert nem sok minden van, amiben tartjuk a formánkat, ebben a műfajban azonban igen, sőt fejlődünk. Csak nyilvánosan ne mutogatnánk, ne dicsekednénk vele, bár ha egyszer rászokott valamire az emberfia, leszokni róla oly nehéz. Oly nehéz a trágár beszédről is, hogy lassan már a kereskedelmi médiumokban, különösen a tévécsatornákban üdítő kivétel lesz egy normális magyar szó. Tartson bár olvasóm a múlt századból itt maradt őskövületnek, engem már az olyan minősítő vélemények, jelzős és ha- tározós szószerkezetek is zavarnak, amilyeneket évekkel ezelőtt egyik-másik kertelevízi- ós tehetségkutató verseny s a mostani újabb X-Faktor zsűrijétől hallottam: Állati jó volt. Majdnem összecsináltam magam. Dögösenénekel. Dögös, nőies, szexis. Eszméletlenül tetszik, amilyen eszméletlenül táncol. Baromi jó produkció. Az a dög hiányzik belőle. Te állat vagy. Benned van az állat. Dögös pasi vagy. Tök jó nézni téged. Tök szar. Brutál jó! Harmatgyenge, mint a bánatos libafing. Rázd a csöcsöd, de ne énekelj! Elnézést kérek olvasómtól, én efféle, pestisként terjedő pesti szlenget nem használok, esetleg ha valamilyen drámát vagy más szépirodalmat írnék, és némely szereplőm ezt az utcanyelvet beszélné. Melyet egyébiránt egy Major Tamás, Petrovics Emil, Szinetár Miklós, Pernye András nem vett volna a szájára az egykori Ki mit tud?- ok, Táncdalfesztiválok zsűrijének tagjaként. Akkor sem, ha az éppen uralkodó kurzus engedte volna. Igaz, manapság tiszta show itt minden, a képernyőn is, és hát ebben az egész való világban, az meg kultúra volt. És az idő tájt tanult a zsűri bírálatából, érveléséből a néző, most az acél, hogy szórakozzunk rajtuk, arázdacsöcsödön-, tökszarféle hozzáértő, mélyen szakmai minősítéseken. Melyekhez egyébiránt a labdát önkritika híján inkább az exhibicionizmusukkal, mint a tehetségükkel jeleskedő emberkék dobják fel, a kertévé- csatornák szándéka szerint természetesen, s ezek a megszámozott álomkergetők mit sem törődnek azzal, hogy a nyilvánosság előtt alázzák meg őket. Úgy kell nekik. Ennyit erről. A káromkodásról, az obszcén kifejezésekről meg annyit, félreértést kerülendő: megvan az ő szerepük mindennapi életünkben, és megvan az ő használatuknak a helye és ideje is. Ezt tudja mindenki, csak, mint írott-íratlan illemtani szabályt, egyre kevesebben tartják be, a családban is. Miért is tartanák, amikor mértékadónak tekintett körök, művészek, közéleti személyiségek, politikusok, hogy a televíziót ne is említsük, előszeretettel és válogatott szinten válogatás nélkül élnek a gazdag magyar szókincstár szóban forgó gyöngyszemeivel bárhol, bármikor, baráti társaság, utca, parlament egykutya. Olyan divat lett ez is, mely nélkül a tanulóifjúság sem tud már létezni, óvodáskortól kezdve lányok és fiúk szájából egyaránt áradnak a szennyes szavak. És még inkább az internetes fórumokon, névvel, de különösen név nélkül. Én most itt biztosan betartom a szabályt, egyetlen példával sem hozakodom elő. Szerintem vagy számomra ugyanis még létezik a nyomdafestéket nem tűrő szavak kategóriája. S létezne akkor is, ha a világháló lapjaira írnék. A Pozsonyi Magyar Intézetben a Fél nóta című Tőzsér Árpád-ver- seskötetről elhangzott beszélgetés szerkesztett változatát közli az Opus legfrisebb számának (OPUS 19) melléklete. SZALON-JEGYZET
