Új Szó, 2012. augusztus (65. évfolyam, 177-202. szám)

2012-08-04 / 180. szám, szombat

SZALON 2012. augusztus 4., szombat__________________________________________________________________________6. évfolyam, 31. szám FOLYTATÁSOS REGENY Egy háborús bűnös története - Non testatum, 18/5. SAMUEL BABBEL Október 2 L-én indulhattam az első külföldi kiküldetésem­re, a p.-i fővárosba. Az alig több, mint háromórás úton Miro Stein telefonálásától zengett a Passat belseje: az övén kívül más hangot alig le­hetett haliam. Az első órában még igyekeztem nyomon kö­vetni, vajon kivel beszélhet ép­pen, de a második órára el­nyomott az álom: az utolsó, amit láttam, Oskar bágyadtsá- gában is rezzenetlen arca volt. Miután este hétkor elszállá­soltak bennünket a Hotel Iri­nában, a nyakamba vettem a várost, hogy be tudjam járni a kedvenc zugaimat. Az egyete­mi évek alatt gyakran fordul­tam meg a p.-i fővárosban, amely ugyan a városvezetés szorgos rombolótevékenysé­gének hála évről évre veszített vonzerejéből, egyelőre még csak Prága vetekedhetett vele izgalmasságban a térség nagy­városai közül. A főváros tük­rözte az egész ország sok­színűségét: mivel a Balti-ten­gertől egészen a Balkán pere­méig terjedt, mint egy meg­nyúlt tésztadarab, sem az észa­ki zordság, sem a déli ledérség nem volt tőle idegen. A p.-i pörköltfőzés művésze­te azon csodák közé tartozott, amelyek újra és újra meggyőz­tek a múlandó dolgok nagysze­rűségéről. Egy igazi p.-i pörkölt a maga beazonosíthatatlan színvilágával - ahogy a zsíros, tömény szaft borús mélybarná­ja fáradhatatlanul vívj a harcát a paprika rikító élénkvörösével -, már-már elviselhetetlen mocs­kosságával, formátlanságával, bumfordiságával engem min­dig az elmúlásra emlékeztetett, de egyedi édességgel. Valami bruegheli varázslat volt azok­ban a pörköltekben, amelyeket a Lánchíd utca és a Roosevelt tér környéki kiskocsmákban főztek, s én nem bántam, hogy összezsíroztam a kézelőmet, meg hogy, mivel nem adtak szalvétát a kajához, úgy men­tem ki az utcára, hogy szinte le- törölhetetlen pörköltpacák tar­kították az arcomat. Mikor vé­geztem a vacsorával, odakint már vaskos éjszaka lett, s a Roosevelt tértől a Savoyai Jenő térre vezető mellékutcák csú­nyán kifestett, magas sarkúk­ban botladozó kurvákkal teltek meg; a lányok vagy fiatalabbak voltak tizenhatnál, vagy öre­gebbek harmincötnél, az e két korosztály közöttiek valahogy hiányoztak. A szajháknál csak striciből volt több ezeken a sö­tét helyeken: minden lány ár­nyékában ott lihegett legalább egy márkás inget viselő pasas, a derekán pisztolytáskával. He­lyenként rendőröket lehetett látni, ahogyjámboran diskurál- tak a stricikkel, miközben a hát­térben külföldi turisták hő- zöngtek és törtek szét baileyses meg jágermeisteres üvegeket a járdán. A lányok nyerítettek, mert a szilánkok szerteszét csa­pódtak körülöttük, mire a kül­földi - angol, orosz, olasz meg mindenféle egyéb - turisták még nagyobb ricsajba kezdtek. A Savoyai Jenő tér csücskében levonultam a metróaluljáróba, ahol ugyanez az előadás folyta­tódott, de a szereplőkhöz itt jegyellenőrök társultak, akik nagy csoportosulásokat alkot­tak, s eszméletlen hajléktala­nokat rugdostak vagy ringyók- kal kötekedtek. Az egyik kapu­nál két revizor épp egy fiatal, szinte ruhátlan fruska hosszú, szőke és zöld színekben játszó hajából próbált kiszedni egy be­leragadt rágót - úgy lefoglalta őket a dolog, hogy nyugodtan besétálhattam jegy nélkül a pe­ronra. Végül a központ pereménél fekvő Dosztojevszkij téren so­kalltam be: mindazon pezsgés után, amivel eddig találkoz­tam, ez a tér, amelyet régi, el­hanyagolt polgári épületek, szocreál förmedvények és mo­dem, üvegezett áruházak és irodaházak vegyesen öleltek körül, és amelyet korábban a p.-i főváros bulicentrumaként tartottak számon, szinte kon­gott az ürességtől. A tér szélén egy borostás öreg cigány hegedűs régi nótákat játszott, meglehetősen hamisan. Rajta kívül nem volt senki még csak a közelben sem, a bágyadt szellő hársfaleveleket kergetett a té­ren. Okádhatnékom támadt et­től a hangulattól, nem akartam megvárni, míg a zenész rázen­dít a Szomorú vasárnapra, in­kább visszaügettem a metró­aluljáróba, s meg sem álltam a Hotel Irináig. Reggel a „delegációnk” tag­jai, Oskar és Miro már nagy lázban égtek, egymást túllici- tálgatva próbálták megtippelni a tárgyalás eredményét. Sok mindent összehordtak P.-ről meg a nemzetközi helyzetről, s még Oskart is annyira magával sodorta a hazafias lendület, hogy eltűnt a hangjából a szo­kásos tárgyilagosság. A reggeli után megjelent Var­ga: érdekes módon ezúttal sok­kal józanabbnak mutatkozott a „sorkatonáknál”, nem ragadtat­ta el magát, nem beszélt „győze­lemről”, inkább „közös sikerről” és „kölcsönös elégedettségről”. Elkísértük őt a Kempinskybe, ahol Poldauffal megszálltak, s innen közös konvojban vonul­tunk át a p.-i külügyminisztéri­umba. A p.-iek hozzáállását az aggodalmas alaposság jelle­mezte, a bejáratnál gyönyörű lányokból összeverbuvált fo­gadóbizottság várt bennünket, akiket a p.-i külügyminiszter bájos stábfőnöknője vezetett. A politikusok azonban nem vol­tak ennyire meggyőzőek: mi­után mindenki elfoglalta a ma­ga helyét, még vagy húsz percet várhattunk a másik fél érkezé­sére. Viselkedésük kimondot­tan protokollsértő volt, még csak elnézést sem kértek a ké­sésért. A tárgyalás gyorsan, he­vesen és bizarrul zajlott le. Mi­után Poldauf vázolta M. leg­főbb feltételeit, s kifejezte re­ményét, hogy a legutóbbi, B.-ben lezajlott, szerinte med­dőnek semmiképp sem tekint­hető találkozó fényében ma végre sikerül egy olyan megfo­galmazásban megállapodni az Iszap-félsziget státusát illető­en, amely mindkét delegáció számára előnyösként lesz el­könyvelhető, a vendéglátók rö­viden helyeseltek, majd kérték, térjünk a lényegre, azaz a szer­ződés vitatott szöveghelyeinek tisztázására. Ekkor Varga kért szót, s hosszan ecsetelgetni kezdte a múltkori tárgyalás ku­darcának okait, amelyek sze­rinte a p.-i oldal hajthatatlan- ságára vezethetők vissza. Mindezt viszonylag udvaria­san, a protokollnak megfelelő­en adta elő, de rövidesen elő­rukkolt a szinte szó szerinti wagneri hitvallással - ami a mi­énk, azért nem fogunk könyö­rögni, és senki nem fog ben­nünket alattomos trükkökkel, silány hátsó szándékokkal sa­rokba szorítani. A p.-iek eleinte fásultan hallgatták Vargát, az­tán az egyik, számomra isme­retlen fickó, valószínűleg a kül­ügyi államtitkár éles kirohanást intézett ellene, s ekkortól az ér­vek helyét kölcsönös vádasko­dások vették át, régi sérelmek kerültek elő, s a felszólalások egyre durvább szitkokba csap­tak át. Félóra után kiosontam a folyosóra, s ott vártam meg, míg a delegációnk - egy győztes sereg diadalittasságával az ar­cokon - kivonul a tárgyalóból. A hazaúton kissé bágyadtan vettük számba az utazás ered­ményeit. Miro és Oskar minden olyan magyarázat ellen tilta­koztak, ami esetleg negatív színben tüntethette fel az m.-i delegációt. Nyilvánvaló, ma­gyarázta Miro, hogy nem hagy­hattuk szó nélkül az arcátlan késést. De tulajdonképpen, tet­te hozzá, nem lehet az ügyet véglegesen reménytelennek el­könyvelni: amint hazatér a külügyminiszter a távol-keleti útjáról, valószínűleg nyomban kézbe veszi a dolgot. Oskar he­vesen bólogatott: láttam az ar­cán, megviselte némileg a ku­darc, még ha igyekezett is az el­lenkezőjét mutatni. Miután kitettük Mirót B.-ben, a sofőrünkhöz befutott egy hívás a minisztériumból, ami sürgősen elszólította, s nem vihette ki Oskart a nyugati lakótelepi lakására. Vállaltam, hogy elkísérem őt és segítek neki hazaszállítani az iratköte- geket, amelyeket - természete­sen teljesen feleslegesen - ma­gával hozott az útra. Sötét éjszaka lett, mire meg­érkeztünk Oskarék lakásához. Percekig matatott nőies oldal­táskájában a kulcsai után. A nyolcemeletes panelházi la­kásban sötétség fogadott ben­nünket, lepakoltam az egyik sarokba, s azonnal indulni ké­szültem.- Nem engedhetem el úgy, hogy legalább egy pohár borral ne kínáljam meg, Sebastian, hálául a segítségéért - szabad­kozott Oskar, szokás szerint zavarban. Simán visszautasí­tottam volna, ha nem jelenik meg ebben a pillanatban a fo­lyosón egy hosszú szoknyát és egyszerű, szürke blúzt viselő, vékony, szemüveges asszony. Oskar feléje fordult. - Simone, készíts elő, kérlek, egy üveg bort Sebastian úrnak.- Máris - felelte az asszony mosolyogva. Követnem kellett őket a nappaliba, ahol estik az egyik fotel mellett égett egy kis olvasólámpa: Simone itt rej­tőzködhetett, mikor megérkez­tünk. A konyhába ment, s egy üveg chiantival tért vissza. - Csak ilyen van otthon, remé­lem, megfelel.- Én imádom az olasz boro­kat - válaszoltam gyorsan.- Elnézést, Sebastian, bemu­tatom Simonét, a feleségemet- dadogta Oskar. Simone kezet nyújtott, és kedvesen rám mo­solygott: fiatalos, simogatniva- ló arca volt, és puha, selymes érintésű, apró keze. Oskar töltött, miközben még mindig az egyetlen olvasólám­pa fényénél ültünk a kis szo­bácskábán, szinte teljes néma­ságban. Valamelyik szomszéd­ból kutyacsaholás hallatszott át, amit hamarosan melankoli­kus bluesmelódiák hömpöly- gése váltott fel.- Egészségünkre, és még egyszer köszönöm - mondta Oskar, s koccintottunk.- Hogy sikerült a kül.detés? - kérdezte nyájasan Simone.- Simone, előkészítenél egy terítéket a vacsorához Sebasti- annak is? - mondta Oskar, ezút­tal ellentmondást nem tűrő hangon. Mielőtt tiltakozhattam volna, csapódott az ajtó, s egy kisfiú veretett be a szobába.- Apu - kiabálta, majd, mi­kor észrevett, apja füléhez ha­jolt, és belesusogott valamit. Nyolcéves lehetett, szőke, sá­padt, a fején kék baseballsap­ka. Miután Oskarral befejezték a tanácskozást, felém fordult, s eldörmögött egy köszönést. Ki­száradt a szám, alig bírtam szóhoz jutni.- Oskar, nekem még van ma egy találkozóm, ugye megbo­csát, ha...- Csak ha megígéri, hogy nemsokára tényleg eljön hoz­zánk vacsorára - felelte Oskar, s valami mosolyféle bujkált az arcán.- Nagy örömmel, de tényleg. - A küszöbön állva még vissza­néztem, s a félhomályban lát­tam a falon néhány régi kato­nai térképet, meg arcképeket, egy bajszos öreg férfi meg egy elegánsan öltözött dáma port­réját. Ez utóbbi hasonlított némileg a finom és vonzó Si­monéhoz, akit a legszíveseb­ben a váltómra kaptam volna, hogy magammal vigyem üres­ségtől kongó szolgálati laká­somba. Leérve a nyirkos utcára felpillantottam, hogy megke­ressem Oskarék lakásának fé­nyeit: a kis ablakocskák hívo- gatóan világítottak. Oskar most talán nekiáll a kisfiával egy hajómodell összerakásá­nak, miközben Simone a hol­napi ingjét vasalja, amelyben majd reggel megjelenik a hiva­talban, mint a haza legerénye­sebb gyermeke. (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom