Új Szó, 2012. augusztus (65. évfolyam, 177-202. szám)
2012-08-28 / 200. szám, kedd
www.ujszo.com UJSZO 2012. AUGUSZTUS 28. Keddi faggató 9 M. Nagy László: Életem első 33 éve főleg arra volt jó, hogy megtanultam becsülni a kétkezi munkát; fotóriporter csak a krisztusi éveimben lettem „Az élet (fő)iskolája az enyém” (Somogyi Tibor felvétele' Pályafutása során a képei vagy harminc egyéni és csoportos tárlaton szerepeltek. Fotóit például a Duna Menti Államok Nemzetközi Fotópályázatán 2. díjjal, a kassai Cassovia Foto kiállításon bronzplakettel, Berlinben oklevéllel, Ki- jevben tárgyi elismeréssel jutalmazták. MIKLÓSI PÉTER Pár hónap híján hetven éve Rárósmúlyadon született. Kamaszként, 1957-ben, épületla- katos-tanoncnak áll Losoncon, ahol belép a helyi kollégium fotószakkörébe. A tanoncévek után sokáig hegesztőként dolgozik, de közben már szenvedélyesen fényképez. Képeit, egyelőre váltakozó sikerrel, magyar és szlovák szerkesztőségekbe küldi. A hetvenes évek derekán megromlott egészségi állapota pályamódosításra ösztönzi: a Nagykürtösön megjelenő Pokrok-Haladás című kétnyelvű járási lap munkatársa. Innen kerül ’75 tavaszán az egykori Nő című hetilaphoz fotóriporternek. Napi munkája mellett leérettségizik, majd Olmützben, a prágai Művészeti Akadémia kihelyezett karán hároméves (mai szóhasználattal baccalaureatusi fokozattal bíró) művészfotó-tanfolyamot végez. Diplomamunkájában a szociofotó és a valóság elemeivel, szülőfaluja múltját szembesíti a jelennel. A nyolcvanas évek végén a sport vonzáskörébe kerülve az akkori Štart, a kilencvenes évek végétől a Šport fotóriportere, de életének egy szakaszában egyéni vállalkozóként műtermet is nyit. 2003 óta nyugdíjas, s azóta már nem pozsonyi lakos, hanem Helembán, a Szögvégben él. A ház udvarában szőlőlugas, annak hűvösében beszélgetünk. A porta nyolc macskája közül Picur a legkíváncsibb, az asztal sarkára kuporodva hallgatódzik. Talán ő is tudja, amit M. Nagy László elárul önmagáról: hogy a fényképezés mellett újabban nem idegen tőle a festegetés, a tek- nővájás, sőt, kamatoztatja az évtizedek élettapasztalatait, és a humorral összekacsintva - szerinte humorinasként - hébe-hóba a közönség nyütszíni megnevettetésére is vállalkozik! Elmenőben meglep kézfogásának keménysége. Azt még, a tovasuhant évtizedek dacára, akár hegesztőként sem kellene szégyellnie. Amikor telefonon bejelentkeztünk hozzád, azt mondtad, ha idejövet a Szögvéget keresve eltévednénk, akkor Helembán ne a fotóművészt, hanem csak a fényképészt keressük. Miért? Mert én fotóriporter voltam. Nem is tartottam magam sohasem fotóművésznek, meg hát nem az én dolgom választ keresni arra, mitől válik a fotográfus koszorús fotóművésszé... Pályafutásom első tizenhét-tizennyolc évében megszállottságból, azután már hivatásszerűen fotografáltam. Munkálkodásom izgalmas időszakra esik, hiszen annak idején még a síkfilmeket magam hívtam elő és készítettem, vagy nagyítottam róluk a képeket; de alkalmazásban voltam még, amikor már megjelentek a digitális fényképezőgépek. Ha ehhez hozzágondolom, hogy 1957-58-ban, losonci szakipari-tanulóként, az otthon megspórolt ötven koronámhoz nyolcvan hiányzott a legolcsóbb fényképezőgép megvásárlásához, akkor bizony azóta nagyot fordult körülöttem a világ. Őszintén vállalható hát, ha azt mondom: az élet (főiskolája az enyém. Hogy érzed magad Helembán? Kitűnően. A szülőfaludat nem te választod, ahogyan a családodat sem, amelybe beleszületsz. De a feleségedet már igen, és a halóhelyedet is már megválaszthatod. Helembában ötvöződik minden, ami engem érdekel: nagyon szép hely, a táj egyszerűen pazar, nyolcvan méterre van az Ipoly, karnyújtásnyira a Duna, a Dunakanyar maga a varázslat, közel a Pilis, a Börzsöny, a mi oldalunkon a Burda. Van kertünk is, megkapó a csönd, ide a Szögvégbe csak azok jönnek, akik eltévednek, vagy a Magyarországra vezető, de ma már nem létező hidat keresik. Sokáig kerested ezt a házat? És mit tudsz róla? Keresni eléggé hosszasan kerestem. Egyszer már le is mondtam róla, mert borzasztóan sokat kértek érte. Csak amikor lejjebb szálltak az árral, lett a miénk. Földszintes, 1915-ben épült ház ez, ma is még megvan az eredeti tetőzete. A hatvanas évek derekán hozzáépítettek egy újabb részt, azt átalakítottuk, hogy besüthessen a nap. Kettőnknek talán kissé túlméretezett, bár ha körülnéztél, így is eléggé zsúfolt, és ha eljönnek a gyerekek, szűk is... Elmennél innen? Soha ne mondd, hogy soha, de az élet remélhetőleg nem fog ilyesmire kényszeríteni. Én meg rövidesen hetven leszek, ilyen korban már se feleséget, se házat nemigen cserél az ember. Suhanckorodtól fényképezel, viszont főállású fotóriporter jóval később lettél. Nem hiányoznak a közbeeső évek, kis híján két évtized? Két dolgot sohasem titkoltam: azt, hogy az eredeti szakmám épületlakatos, és később hegesztőként dolgoztam; másrészt pedig, hogy egy olyan parasztcsaládból származom, ahol kisgyerek koromban egyetlen könyv sem akadt a portán. Meg hát az inasiskola sem Shakespeare-ről vagy Madáchtól szólt. így én nem úgy szoktam meg az olvasást, ahogyan azok, akiket otthon könyvespolcok vesznek körül. Sokáig ezért nem is élt bennem az olvasás természetes igénye. Bár meglehet, hogy pont ennek köszönhetően hamarabb alakult ki a saját világlátásom, hiszen különböző könyvek helyett az egyéni benyomásaim szabtak sok tekintetben mércét az életemnek. Mai napig a természet nem manipulált gyermekének, emberileg, divatos zsargonban, nem génkezelt teremtésének tartom magam. És mindenki a példaképem, aki valami igazán értékeset tudott felmutatni az életben. Eszedbe jutnak még a „csak” szakmunkásként eltöltött esztendők? Noha akkoriban már bele voltál sze- relmesedve a fotografálásba. Az az időszak arra volt jó, hogy megtanultam megélni a kétkezi munkából, megbecsülni a nehéz melót, hiszen egy hegesztő a műszak kezdetétől annak végéig nyeli az izzadságot meg a szikrát. Álmaimban máig viszontlátom a szűk, fülledt öltözőket, a párhuzamosan húzódó vasszekrényeket, a helyiség közepén kígyóként elnyúló hosszú padsort, azon szorongtunk mind piszkosan, kormosán... Az öltözők fullasz- tó világát sohasem szerettem, viszont magát a hegesztést igen. Az akkoriban tekintélyes példányszámú Nő szerkesztőségében, egy járási lapból odacsöppent fotóriporterként, miként fogadtak? Barátságosan. És éreztem, hogy a kötelező türelmi idő alatt is megbíztak bennem. Ez sokban hozzásegített, hogy tanuljak, egyben a lap egyik fotó- riportereként is a maximumot hozzam ki magamból. Apropó, mi volt az, ami még srácként a fényképezés felé fordította a figyelmedet? A fénykép, jelenségként, az elemi iskola második osztályában ejtett ámulatba először. A tanító úr egy nap lefényképezett bennünket, és emlékül mindenki kapott tőle egy-egy fényképet. Percekig bámultam magamat azon a képen, számomra ez volt a földre szállt csoda! Abban az időben még villany sem volt a falunkban, de ez lehetett az első szikra ahhoz, hogy kinyíljon előttem a világ. Később, már Losoncon tudatosan jelentkeztem a diákotthon fotós szakkörébe. Amikor szakmai sorsod vargabetűi után végül is révbe értél, mi több, nyeregben érezhetted magad, miért lettél hűtlen a Nőhöz? Kujonkodó élű kérdésre hadd válaszoljak kópémód: életszerű okból. Tizenhárom évig ugyanis már-már álomvilágban éreztem magam; szív- vel-lélekkel, könnyedén fotóztam, noha egy-egy jó felvételért mindig meg kell küzdeni. Rengeteget utaztam, megfordultam Szlovákia szinte valamennyi magyarlakta településén. Émbereket, tájat, iskolákat, divatot, számtalan portrét fényképeztem. Többnyire „csupán” oda kellett figyelni, kivárni, és szinte magától jött a megfelelő pillanat, hiszen az élet bárminő fotósnál ezerszer jobb rendező. Igyekeztem a háttérben maradva „láthatatlanná” válni, s talán épp ezzel sikerült a hétköznapok fotográfusának maradnom. Ez így éveken át egy harmonikus és termékeny állapot volt, mígnem egy olyan időszak jött, amikor a fotósnak - legalábbis az én környezetemben - már nem volt ildomos Gombaszögre, Zselízre, máshová utazni. Úgy tűnt, rám nincs tovább szükség. Felötlött hát bennem a fiatalkori, saját aktív sportolói múltam, és sportláphoz szegődtem. Vannak a sportfotónak sajátosságai? Vagy egyre megy, fotó mint fotó? Előny, ha valaki nemcsak ráosztott feladatként fényképezi a sportot, hanem sejti annak lélektanát, ráérez a ritka mozzanatok pillanataira, vagy például egy focimeccsen biztos meglátással veszi észre a játék háromdimenziós mozgáshelyzeteit. Mert az nem jó sportfotó, ha a fejelő játékostól már négy méterre elpattant a labda! Bő húsz éve az pedig külön kihívásnak számított, hogy akkoriban nálunk még sehol sem voltak a digitális fényképezőgépek. Hagyományos gépekkel síkfilmekre dolgoztunk, és ha egyetlen mérkőzésen mind a 36 kockát kifényképeztük, az már pazarlásnak számított. Ráadásul sokszor a mérkőzés első harmadában muszáj volt otthagyni a meccset, hogy lapzártáig elkészüljünk a tördelőszerkesztő sürgette fényképpel. Az ország összes stadionjának mosdóit ismertem, mert egyedül ott tudtuk sötétben kivenni a filmet a gépből, azon rettegve közben, nehogy berontson valaki és fölkattintsa a villanyt... Jelenleg is él még - és nem csupán a sportfotó tekintetében - a szép emlékű fotó- zsumalisztika, vagy immár pusztán a piac az úr? A szakma nagyjai szerint a míves fotót, beleértve az igazán sikerült riportfotót, ma is még jobbára síkfilmre lehet/lehetne csinálni. Viszont hihetetlenül fölgyorsult a világ, a digitális technika rohamléptekkel fejlődik. Azt pedig már nem is részletezem különösebben, hogy ez a jelen világ nem a tökéletességről szól. Napjainkban az újságok tényleg csak úgy hemzsegnek a kibic „fotósok” filléres reklámgépekkel, maroktelefonokkal készített képeitől. Bántja ez a klasszikus iskolán nevelkedett, hagyománytisztelő spártai fotóst? Tapasztalja meg mindenki a fényképezés örömét, ez rendjén van. A gond inkább az, hogy ezeknek a fölkészületlen „majsztereknek” gőzük sincs a kompozícióról, a fényviszonyok törvényszerűségeiről, jóformán semmiről, ami a fényképezés mesterségbeli alapja. Sokszor csak ész nélkül kattogtatnak, akár félezerszer is. Az efféle eluralkodott igénytelenségben aztán a Csallóköz lejt, a templomtorony ferdén áll, viszont dárdaegyenesen ágaskodik az ég felé a pisai ferde torony. Sajnos, a fénykép és a fényképezés is ezzel veszíti el tényleges értékét, néhai rangját. Ugyanakkor a jó fotó, gondolom, az alkotójáról is beszél. Tetten érhető rajta készítőjének kézjegye, az akkor és ott benne áramló érzések? Az érzelmeket nem kilóra mérik, azoknak valóban belülről kell fakadniuk. A fényképész is úgy van ezzel, mint a figura lelkét kereső színész. Ha a színpadon nem találják meg egymást, az egész igyekezet üres szövegfölmondássá seké- lyesedik. Hiába játssza Ádámot vagy akár Rómeót az illető. Ez vagy benned van, vagy nincs! És a fénykép sem hazudik. Első blikkre elárulja, hogy aki lencsevégre kapta, az valóban lát- e, vagy csak nézni képes; ész- revesz-e dolgokat és hozzáad-e azokhoz magából is valamit. Hogy abban, aki majd megnézi azt a képet, szintén megmoccanjanak a gondolatok. A fotóval lehet véleményt is mondani? Lényegében erről szól a szociofotó. De az is vélemény, ha egy fényképen egy idős asszony a 21. században a vállán két vödör vizet cipel, miközben az ember a Marsot kutatja, és megjárta már a Holdat. Az a szegény teremtés pedig, miután néhány gyereket is fölnevelt, dombnak fölfelé ott küszködik vállán a vízzel, az élet legfontosabb kellékével... A hetvenedik életévedben is zavar még, hogy a társadalom elzárkózik az elesetteb- bek, a kiszolgáltatottabbak megsegítése elől? Zavar, de sajnos mégis ezt kell elfogadni, mert azoknak az embereknek, akik tehetnének valami érdemlegeset, többnyire eszük ágában sincs segíteni. De folytathatom: milyen szülő az, aki így-úgy ügyeskedve évtizedekre megteremti gyerekének a jólétet, csak dolgozni nem tanítja meg őt. Milyen ember lesz az ilyenből? Milyen embereket nevel ez a kor? Nosztalgiát, már-már lemondást érzek a hangodban. Van is egy sorozatom, Nosz- talgiafotókacíme. Vannak helyek, ahová fotósként vissza-visszatérsz? Persze. Például egy templom akkor szólít meg engem, ha a tornyából harangszó hallik. Vagy ha délelőtt járok valahol, és úgy látom, hogy a jobb fénykép a délutáni napot igényli. Minden esztendőnek van néhány olyan napja, amikor az ember reggeltől estig le sem teszi a fényképezőgépet.
