Új Szó, 2012. augusztus (65. évfolyam, 177-202. szám)
2012-08-25 / 198. szám, szombat
20 Szalon UJSZO 2012. AUGUSZTUS 25. www.ujszo.com NOSZTALGIA KÖNYV A SZALONBAN annyival, amennyit kapott. Bizonyára néhány évig egy kétszobás lakással is, ahol hatan laktak - tulajdonképpen három család, de nemzedékből biztosan ennyi volt, mert egy egyszemélyes nagymamát talán nem is számítottak külön családnak. És nyilván annak is örülhettek, hogy nem volt pluszban társbérlőjük, pedig talán a kádba vagy az előszobába beköltözhetett volna. Az erkélyre csak azért nem, mert nincs az a sovány ember, aki akár „élére fektetve” elférne a francia balkonon. Délutánonként, kora este ott könyökölt az ablakban, gyönyörködött a sé- tálgatókban, szerette nézni az embereket, mint később anyám is, amikor már erre is futotta az idejéből. A negyedik emeletet se kapták ajándékba, ott már négyen voltak két szobára, nagyanyámnak az unokája volt a társbérlője, akinek a legkedvesebb szórakozása az volt, hogy a sámlit az ablak alá állította, föllépett rá, onnan társalgóit ordítozva a lent játszó gyerekekkel - ma is kiráz a hideg, ha erre gondolok, a mai napig csodálkozom azon, hogy nagyanyánk nem kapott szélütést, mert hiába parancsolta vissza a szobába, az a makacs, nagyszájú kisasszony nyelvet öltött, s folytatta a diskurzust, legföljebb annyit jegyzett meg, hogy nem ő tehet róla, hogy itt még egy nyavalyás erkély sincs, rácsokkal, hogy a gyerek ne essen ki. Sok volt az a négy emelet. Még a lépcsőzéshez szokott lábunknak is. Lent, a kapuban kezdtük énekelni M.-mel az Omega bohócos számát, vidáman zendítettünk rá, hogy volt egyszer egy bohóc, arca lisztes, haja kóc, de mire fölértünk a negyedik emeletre, kifulladva nyögtük ki az utolsó sorokat, akkorra már tárult az ajtó, a nagymama ott várt bennünket, az egyiket, akit félig-meddig ő nevelt, a másikat, aki nemzetközi okok miatt ritka vendég volt, pedig még száz kilométerre sem laktak egymástól, lehetőleg nagy adag krumplis tésztával, mert azt imádtuk. Különösen kovászos uborkával. Négy emelet boldogság GRENDEL ÁGOTA Nem tudom, milyen érzés lehet vályogházból kisvárosi bérház első emeletére, onnan egy panelház negyedik emeletére költözni. Nem lehet felemelő, még akkor sem, ha a vályogháznak számos hátránya volt, az előnyeiről meg nem sokat beszéltek. Pedig abból is volt néhány. Nyáron például, amikor az udvaron, a kertben rek- kenő hőség volt, szinte elviselhetetlen - elsősorban azoknak, akik nem nyaraltak, hanem éltek falun -, a nádtetős vályogház hűvösében egy jót szundíthatott az ember - persze, ha nem volt más dolga. Be lehetett menekülni a kapálás elől, ami nekünk, városi pincevirágoknak olyan megterhelő volt anno, mint ma a satnya, izomta- lan pipiknek az első komolyabb 1 megpróbáltatás egy fitnesz- központban. Azzal a különbséggel, hogy a kertben nem volt az az elviselhetetlen izzadság- szag, amit a légkondicionáló készülékkel sem tudnak semlegesíteni. Hiába monda a szomszéd fiatalember, hogy kapálás közben nem szabad felnézni, az ember addig megy, amíg ki nem ér a kukoricatáblából, mi bizony néhány méterenként csak fölpislantottunk, vajon mennyi van még a végéig, és ez így ment sorról sorra. Ebben nőtt föl a nagyanyám is, aki aztán a Duna túlpartján kötött ki - kettő híján - a gyerekeivel, s került a vályogházból a sétálóutca bérházának első emeletére, sokadmagával egy kétszobás lakásba. A részletekről nem faggattam, ő még ahhoz a nemzedékhez tartozott, amelyik megbékélt a sorsával, beérte Nagyanyám soha nem feledkezett meg a születés- és névnapunkról. A képeslapok majdnem egyformák voltak (piros, sárga rózsa, szegfű), de a kitüntető figyelem csak a címzettnek szólt Az Opus * folyóirat idei negyedik számának borítója - kiterítve. A boritó a Juraj Meliš és a szlovák-magyar kapcsolatok című kiállításra készült alkotást (Budapest, Kassák Múzeum, 2012) hasznosítja újra. A lap grafikai és képszerkesztője Juhász R. József Gorilla: alapmű bántó hiányosságokkal MÓZES SZABOLCS Kicsit mást vártam - ez volt az első érzésem, miután letettem Tom Nicholson könyvét. A jogosan az év legjobban várt könyveként beharangozott Gorilla alapvetően nem rossz, segít közelebb jutni a vélt titkos- szolgálati akták (a Gorilla-akták) megértéséhez, ám mégis hiányzik belőle valami. Vagy inkább valamik. A kötetet Nicholson még a Gorilla-botrány kipattanása előtt kezdte írni, leleplező mű lett volna, ám végül az akták nyilvánosságra kerülése megelőzte a könyvet. Ennek ellenére elmondható, hogy a kötet segít eligazodni az iratokban, kézikönyvként viszonylag jól használható. Nem egy irodalmi remekmű, ám nem is ilyen céllal íródott, könnyen fogyasztható, a 190 oldal akár egy nap alatt is elolvasható. A kötet egy személyes élménnyel kezdődik, mellyel Nicholson azt szeretné elmagyarázni, miért is rekedt Szlovákiában s kezdett politikai és bűnügyekkel foglalkozni. Utána kapunk egy tömör összefoglalót a 2002 előtti korszakról (a meciarizmusról, majd az azt követő első Dzurinda-kor- mány időszakáról), megspékelve pár személyes történettel. Ezek érdekes adalékai a korképnek (kórképnek?). Már itt felbukkan - és a továbbiakban többször visszaköszön - az a sokat vitatott értelmezés, amely nem tesz lényegi különbséget a mečiari rendszer, valamint az azt követő két Dzurinda-kormány működési elvei között. Mečiarék brutálisak voltak és bután loptak, Dzurindáék mindezt ügyesebben tették - nagyjából ez a szerintem nagyon is vitatható mondanivalója. A bevezető részek után az aktákra tér, s elmagyarázza az egyes szereplők motivációit, kilétét. Mindazt, amit - ha csak a vélt titkosszolgálati aktákat olvassuk el - nem biztos, hogy egyértelműen látunk. Ezek a könyv legfontosabb és legjobban sikerült fejezetei. Egy idő után viszont elkezd beleveszni a részletekbe. Nicholson újságíróként elsősorban rendőrségi és maffiaügyeket vitt korábban is, így érthető vonzalma ehhez a témához. Több oldalon keresztül foglalkozik azzal, hogy másod-, harmadrangú rendőr- és titkosszolgálati tisztek miről beszélgettek, hogyan próbálták egymást átvágni, miközben mindez az ügy megértésében szinte egyáltalán nem visz előre, csupán egy mellékszál. Egyfajta krimiszösszenet a politikai thrillerben. S ezzel lassan el is jutunk a mű legnagyobb problémájához, mely a szerző fentebb leírt vonzalmával magyarázható leginkább. A tényfeltárás során- merthogy ez a könyv egyik lényegi pozitívuma, nem csak magyarázza, kontextusba helyezi a történteket, de Nicholson invesztigatív munkájának köszönhetően új elemeket is visz bele - ugyanis sokkal nagyobb hangsúlyt fektetett a nyomozati részre, illetve a benne szereplő rendőrségi, titkosszolgálati vonalra, mint a korrupciós háttérre, az oligarchák és politikusok, pártok összefonódására. így ahelyett, hogy azt tárná elénk, mennyire volt mindez bevett gyakorlat a pártoknál, mely csoportok kikre és hogyan gyakorolhattak nyomást - tehát hogyan működik ez a „rendszer” -, inkább azzal foglalkozik, miként próbálta akadályozni az államgépezet egy konkrét ügy nyomozását. A titkosszolgálatot és a rendőrséget hihetetlen meny- nyiségű adatszivárgás és bel- harc jellemzi, mindenki egymás ellen dolgozik, a jó ügyért pedig nagyon kevesen. Közben a Gorillához szinte senki sem mer nyúlni, aki pedig igen, az megégeti magát. A könyvből úgy tűnik, azért, mert az oligarchák csápjai mindenhová elérnek, másrészt mert a bukás nagyon sok embert ránthatna magával - senki sem tudja, kivel kapcsolatban milyen akta forog a „piacon” -, harmadrészt pedig a szokások ilyenek. Óvatosságra intik a szereplőket. Ám él a gyanú, hogy nem is annyira a felső vezetés, mint a bűnüldöző szervek középső és alsó szintjein dolgozók túlságosan óvatos hozzáállása, a régi rossz reflexek miatt nem történik semmi sem. Egy-egy magányos harcos itt is akadt, ám ez kevés. Túl sokan tartanak a rendszer retorzióitól. Pedig sokszor a legerősebbnek és legszigorúbbnak hitt rendszerekről is kiderült - persze főként utólag, összeomlásuk után-, mennyire sérülékenyek is voltak, hogy agyaglábakon álltak. Nicholson rendkívül sötét képet fest elénk, ami tapasztalatai alapján valahol érthető. Azt a tanulságot vonja le, hogy a rendszer romlott, irányítói - a politikusok és az oligarchacsoportok - megtévesztik a jó népet, s ellopják az államot. Szerintem ez a kötet egyik káros üzenete, ezzel ugyanis szinte önfelmentést ad az átlagpolgároknak, minden rosszért a politikusokra kenve a felelősséget. Pedig a demokráciában az elit általában hasonló viselkedés- formákat képvisel, mint a tömeg, amely őt választja. A kötet legvégén ugyanakkor megoszt egy fontos üzenetet: ne csak hébe-hóba, rendszeresen érdeklődjünk a közügyek iránt, s ne csak a nagypolitikát, az önkormányzatok működését és döntéseit is figyeljük. Most akkor meg se vegyem? - kérdezhetné az olvasó. Nem. Hibái ellenére alapvetően fontos mű a Gorilla, a közügyek iránt érdeklődők számára kötelező olvasmány. Akkor miért ez a kritikus írás? Talán túl nagyok voltak az előzetes elvárások. .. (Tom Nicholson: Gorila. Bratislava, Dixit Kiadó, 2012, 192 oldal) SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor. Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12,814 64 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com
