Új Szó, 2012. augusztus (65. évfolyam, 177-202. szám)

2012-08-15 / 189. szám, szerda

6 Kultúra ÚJ SZÓ 2012. AUGUSZTUS 15. www.ujszo.com Az Iron Sky és finn rendezője Szlovákiában Támadás a holdról Tudatosítottam, hogy a kilencvenes évek elején egy zenei forradalomnak voltam tanúja Koncertek és trendek a Szigeten Utcazenészekből lettek világsztárok - Che Sudaka (A szerző felvétele) TALLÓS1 BÉLA Szlovákia történetében elő­ször fordul el, hogy úgy kezdik egy külföldi film moziforgal­mazását, hogy annak a rendező­je is jelen van a díszbemutatón. Az Iron Sky című finn-német-a- usztrál sci-fi akciófilm 32 éves finn rendezője, Timo Vuorenso- la a Film Europe Media Com­pany meghívására pár napot tölt Szlovákiában, hogy alkotá­sát népszerűsítse. Hat évig ké­szült a film, mesélte tegnap a sajtóvetítést követően. Az ötle­tet, hogy egy parodisztikus tör­ténetet kerekítsenek a második világháború után a holdra me­nekült nácikról - mint mondta -, egy kiadós szaunázás közben izzadták ki barátaival, s az egy­éves előkészületek után öt év kellett a gyártáshoz. Az áprilisi finn és német premier után be­mutatták már Ausztráliában, most éppen Új-Zélandon fut, és nálunk kezdik vetíteni. Feszti­válokon is járt már a film: a Ber­linale és Karlovy Vary filmmust­rájának közönsége is láthatta. Egy újfajta mecenatúrával is élenjáró az Iron Sky, a különféle támogatások mellett (köztük: Eurimages) az internetes fanok közössége is hozzájárult a költ­ségekhez, vagyis az Interneten közzétett filmprojektre reagál­va a potenciális nézők is gyűj­töttek rá. A történetbe azonban nem szólhattak bele, a filmké­szítés nem demokrácia, abban a rendező az irányító - mondta viccesen Timo Vuorensola. Ám keze alatt a stábban kb. tizenöt országból voltak szakemberek. Forgattak egyebek közt német és főleg ausztrál terepen, mivel a finn tájakon kívül Ausztráliá­ban találtak „holdbéli” helyszí­neket - a holdról makett ké­szült, de úgy próbálták trük­kökkel megoldani a nácik titkos terv alapján kiépített holdbázi­sát, hogy élő atmoszférát sugá­rozzon a vászonról. A témáról ezek után talán elég annyit el­árulni, hogy a nácik a holdbázi­son a föld elfoglalására készül­nek, ami a jövőben (a film ide­jében) mégis kezdődik... Timo Vuorensola sci-fije a náci táma­dás hátterében a világpolitika eseményeit is tükrözted, (tébé) Vannak zenekarok és előadók, akiket a dalai­kért szeretünk, másokat hangszeres virtuozitá­sukért, megint másokat azért, mert egyedi hang­zást kísérleteztek ki, és vannak a csupaszív fesz­tiválkedvencek, akik élőben sokkal jobbak, mint lemezen. JUHÁSZ KATALIN A Szigeten valamennyi kate­góriára akadtak jó példák. Az ütős dallamok terén nagy ked­vencem a Two Doors Cinema Club, a The XX vagy a Fink né­ven futó énekes-gitáros truba­dúr. De említhetném a Placebo zenekart is, dalaikat lehetetlen­ség kimosni a fülből, annyira be­lemásznak. Kellemes meglepe­tést okozott Caro Emerland koncertje, akit nyilvánvalóan a holland közönség számára hív­tak meg, hiszen legalább tíz éve bevett szokás a nagy számban jelen lévő nációk kegyeit keres­ni a Szigeten. Ezért járt vissza például a Die Toten Hosen vagy a Die Ärzte (idén a Sportfreun­de Stillert kapták a szervezőktől ajándékba a német fesztiválo- zók), és ezért jön újabban annyi brit gitárpop-zenekar. A ma­gyar hallgatóság idén rájöhetett arra, hogy ez utóbbiak szinte mind a The Stone Roses köpö­nyege alól bújtak ki. Ha a banda agytröszlje, John Squire nem találja fel a nyolcvanas évek vé­gén azt a bizonyos forradalmi hangzást és technikát, akkor ma sem Kasabian, sem Klaxoons nem lenne, de talán még Oasis se lett volna. A trendek egyéb­ként is azt mutatják, hogy va­lami régit új köntösbe öltöztetni nagyon menő. Hiszen sláger abból lesz, ami valahonnét már ismerős, bevált panelekből építkezik, de újragondolja a ha­gyományt. A Stone Roses leg­rosszabb időszakában, két hó­nappal a feloszlás előtt járt a Szigeten, és sajnos jól emléke­szem arra a 1996-os koncertre. Ian Brown földbe gyökerezve állt a színpadon, flegmán dünnyögött a mikrofonba, John Squire pedig akkorra már ott­hagyta a többieket, egy jellegte­len session-zenész jött el helyet­te. Idén pedig végre az eredeti négyes járja Európa nagyobb fesztiváljait, hogy felelevenít­sék a dicső múltat. Olyasmit éreztem, mint tavaly az újból összeállt Pulp szigetes koncert­jén: tudatosítottam, hogy a ki­lencvenes évek elején egy zenei forradalomnak voltam tanúja, amikor a Blur, a Primal Scream, a Suede (fénykorukban szintén felléptek a Szigeten) dalait ját­szották a jobb rádiók. Akkori­ban még nem volt internet, így azok a zenekarok lassabban szi­várogtak csak be hozzánk, nem lehetett megosztani klipjeiket a facebook-on a YouTube-ról, csak a Music Television-t be­kapcsolva lehetett várni rájuk türelmesen. A mostani bandák híre már vírusszerű sebességgel terjed, ami azért is jó, mert tája­inkon a kereskedelmi rádiók egyeduralma miatt nehéz lenne őket az éterben elkapni. De vissza a Stone Roses-hoz. Öregesen, megfontoltan, ám szimpatikus profizmussal és nagy tudással hozták a retrót. A húszéves dalok ma is mű­ködnek, a brit szigetlakok kó­rusban ordították a szövegeket, a magyarok pedig elismerően hümmögtek a Byrds-ös vokálok és akkordmenetek hallatán (olyat is ritkán látni, hogy a két gitáros némán penget, a dobos pedig vokálozik, méghozzá pontosan, szépen, ahogy a csil­lag megy az égen). Mindent összevetve azonban a világzenei színpadon izgalma­sabb dolgok zajlottak, mint a fő helyszínen. A Barcelonában működő, ám Dél-Amerika több országából odatelepült tagok­ból álló Che Sudaka például harmadszor is úgy magával ra­gadott, hogy végig kellett néz­nem őket. Latin ritmusok ska­punk hangszereléssel és akkora lelkesedéssel, mintha a szerve­zők egy gimnazista zenekart ju­talmul felengedtek volna a nagyszínpadra. Fontos infor­máció, hogy utcazenészekként kezdték, a Ramblán táncoltat­ták a turistákat. Ugyancsak lehengerlő volt (sokadszorra is) a Leningrad, akiknek néhány szövegét már kívülről fújom, Orosz népzene rockos alapokon, punkos be­ütéssel, fúvós szekcióval - tizen­négy zenész állt a színpadon! - és egy karizmatikus frontember­rel. Egyértelműen Szergej Snu- rov a góré, de nem rá épül az egész show, mindenki kiveszi a részét a munkából. Olyan sodró lendületű kocsmazenét produ­kálnak, hogy a falábúakat is megmozgatják, ráadásul folya­matosan kommunikálnak a kö­zönséggel, amely minden or­szágban hálás ezért. Es ha már folk-punk, akkor ne hagyjuk ki a műfaj egyik klasszi­kusát. A Pogues az ír népzenét modernizálta a nyolcvanas évek elején, kisebb fajta forradamat szítva a szigetországban, a Szi­getről viszont egy kicsit elkés­tek, mert megöregedtek. Ráadá­sul ma már sokan csinálnak ilyesmit, sokkal nagyobb vehe­menciával, például a Flogging Molly vagy a Dropkick Murphys. A Pogues viszont a frontember, Shane MacGowan miatt imádni való. Ennek a fickónak orvosi szemmel nézve már rég meg kel­lett volna halnia. Alkohol és dro­gok, legalább harminc éve. Most is alig tudott magáról és ijesztő­en nézett ki. A szöveget viszont egyszer sem tévesztette el, leg­feljebb rosszkor szállt be. Az ilyesmit viszont zenésztársai flottul tudták kezelni, és kedves betegápolókként figyelték, mi­kor kell menteni a helyzetet egy kisvokállal. Hát, kevés lett a fontosabb- koncertekre és a trendek elem­zésére szánt hely. Zenéről írni amúgy is veszett fejsze nyele, úgyhogy inkább hallgassák a felsoroltakat, és nézzék vissza a Sziget YouTube-csatomáján a legjobb koncertrészleteket. Timo Vuorensola (SITA-felvétel) Diákműsor Varga Miklóssal Kassa. A Csemadok kassai szervezete Szent István király ün­nepének alkalmából holnap 17 órai kezdettel ünnepi műsort rendez Őrizd a lángot... címmel. Az eseményt a Fő utcai Pálffy-Dessewfy-palota (Panta Rhei Könyvesház) udvarán tartaják meg. A műsorban a sárospataki Árpád Vezér Gimná­zium diákjai lépnek fel saját összeállításukkal, amelynek ér­dekessége, hogy néhány dallal Varga Miklós előadóművész is részt vesz benne. A belépés díjtalan, (k) Stílusosan az olimpia zárónapján vetítették a Fehér tenyér című fontos magyar filmet, amelynek rendezője szívesen sztorizott, de nem szaltózott Hogyan borult fel egy széksor a cannes-i filmbemutatón HAVRAN KATALIN Selmecbánya. Igényes prog­rammal várta a 14. alkalommal megrendezett 4 živly című film­szeminárium mindazokat, akik múlt hétvégén Selmecbányára látogattak. Ä filmkínálat, amely idén a Határok tematikája köré épült, nemcsak valódi földrajzi határokat vizsgált. A szemle egyik legsikeresebb vetítése a Fehér tenyér volt. Haj­dú Szabolcs filmjét, amely 2006-os bemutatója óta számos hazai és külföldi elismerésben részesült, nem véletlenül az olimpia zárónapján mutatták be. Ä filmvetítést, mely kétség­kívül a legtöbb nézőt csábította a moziba, egy laza hangvételű be­szélgetés követte a rendezővel. Hajdú Szabolcs elmesélte, hogy annak idején mennyire tartott a film bemutatójától, hiszen félő volt, hogy a gyerekkorát megha­tározó személyek magukra is­mernek majd a filmben. A ren­dező nem csak saját tornász- múltjáról és élményeiről meselt, hanem fivére sportkarrierjéről is, akiről a főszerepet mintázta. Megtudtuk azt is, hogyan borult fel egy széksor a cannes-i film- bemutatón, mikor testvére meg­próbált kézen állni egy szék kar­fáján. Hajdú Szabolcs a közön­ség unszolása ellenére nem ug­rott hátraszaltót, kijelentette, hogy filmbemutatókon többé nem tesz ilyet. Az ötnapos rendezvényen ve­tített rengeteg filmből csak ízelí­tőt lehet adni. Az idei tematiká­ból kiindulva kézenfekvő meg­oldásnak bizonyult az elmúlt évek legnagyobb visszhangot kiváltó szlovák dokumentum­filmjével, a Határral (Hranica) indítani. A 2009-es film Szel- menc község történetét dolgoz­za fel, amelyet 1946-ban, a cseh­szlovák-szovjet határ meghúzá­sával nyisszantottak ketté. A dokumentumfilm-kínálat szlovák, cseh és román filmren­dezők utóbbi években készített legjobb munkáiból állt. A Hár­mashatár című filmblokk a Csehország, Szlovákia és Len­gyelország csücskeit egybefogó térséget szemrevételezte. Akik végignézték a válogatást, meg­tudhatták, mire adták a fejüket a határőrök Schengen után, ha megnézték Jan Gogola két évvel ezelőtti Po našimu, valamint a szintén cseh Klára Rezníčková Trojmedzí című dokumentum­filmjét. Szombat délután egy romániai filmblokkot mutattak be, amelyben Dán Curean és az erdélyi filmrendező, Lakatos Róbert cigány tematikájú do­kumentumfilmjeit vetítették le. Kizárólag filmínyenceknek volt érdemes beülniük arra a filmblokkra, amely az experi­mentális film határait kutatta. Len Lye-t, aki a múlt század harmincas éveiben forgatta al­kotásait, a „kézileg készített film” kitalálójának tekintik, hi­szen ő volt az, aki elsőként kí­sérletezett a nyersanyaggal úgy, hogy festéket vitt fel rá. Az új-zélandi filmrendező művei a 30-as években váltak ismertté, annak köszönhetően, hogy technikáját reklámfilmek készítéséhez kezdték el hasz­nálni. A három filmtörténeti kuriózum, amelyeket egyéb­ként Szlovákiában először vetí­tettek, az idei trencsénteplici ArtFilmFest handmade techni­kával készült alkotásaival és élőzenei kísérettel egészült ki. A rendezvény kevésbé kívá­natos tényezője a hirtelen ér­kezett hidegfront volt, amely az egyébként mindig nagy sikerű, esti szabadtéri vetítések közönségét tette foghíjassá. A rendezők így a vasárnapi vetí­téseket beköltöztették a városi moziterembe. Az amfiteátrum idén egyéb­ként a filmtörténeti érdekessé­gek helyszíne volt, ahol többek között a legendás Casablancát, a magyar származású Michael Curtiz klasszikus alkotását is bemutatatták.

Next

/
Oldalképek
Tartalom