Új Szó, 2012. augusztus (65. évfolyam, 177-202. szám)
2012-08-10 / 185. szám, péntek
www.ujszo.com UJSZO 2012. AUGUSZTUS 10. Vélemény És háttér 5 Szőgyénben a tűréshatárt elérték, az indulatok - verbálisán - elszabadultak Lincshangulat és türelem Összeférhetetlen emberekből mindannyiunknak van egy kisebb gyűjteménye. Iskolai, munkahelyi közösségekben, társasházakban, de még társadalmi vagy politikai szervezetekben is akadnak kútmérge- zők, kiállhatatlan, betegesen önmegvalósító, mások idegeire menő egyének. LOVÁSZ ATTILA Annak idején egy okos tánc- és illemtanár azt mondta: illem- szabályok azért vannak, hogyne készítsük ki egymást. Ha mindig és mindenki a másikra való tekintettel cselekedne és viselkedne, a civilizált társadalom egyik legnagyobb ismérve - a törvény-válna fölöslegessé. Szőgyénben lincshangulat van -jelentette a média. Az okokat kutató emberek különböző válaszokat kaptak. E válaszok jobbára vélemények voltak, az igazán beavatottak talán többet mondhatnának el. Például arról, miként kerülhet olyan helyzetbe a közösség, amikor más kiutat nem lát, mint az önbíráskodást. Bármennyire hasonlóak és bármennyire eltérőek az önbíráskodásra emlékeztető ügyek (legutóbb Ógyalla), van egy közös vonásuk: a húr olyankor pattan el, amikor a köz, esetünkben az állam, az ő erőszakmonopóliumával nem tud mit kezdeni. Amikor nemcsak a jó erkölcsök, hanem a törvények megsértői ellen sem lép fel. Amikor azt látják az emberek, betartják a törvényt, hajtanak, dolgoznak, boldogulnak, ki hogyan tud, és a munkájuk eredményét vagy mindennapi szent békességüket valaki valamiért naponta veszélyezteti. Érezheti a kedves Olvasó, kerülöm a roma-nem roma vonalat, mert bár tudom, Szőgyénben ezt a mezsgyét lerajzolták, nem erről van szó. A gyalogpolgár hajt, gürizik és törvényt tisztel, a helyi zsebmaffiózó meg fütyül az egészre, limuzinján száguldozik és vállalkozókat lop meg, vagy csak megfélemlít - ez ugyanaz a helyzet, csak ott még nem jött el a tűréshatár. Esetleg majd akkor, ha a helyi zsebmaffiózó részeg gyereke halálra gázol néhány iskolást, akkor elpattan a húr, jöhet a vendetta. A helyi, bizonyára hangos és sok panaszra okot adó roma családnál a tűréshatár kisebb, nincs akkora félelem, kisebb ügyekért is nyílik a bicska. De az alaphelyzet ugyanaz. S míg a hatalom negatív üzeneteivel (pl. rám jöhet végrehajtó, állam bácsira nem, engem megbüntetnek tízeurós adóhátralékért, mások százmilliókat lopnak) a kisember megbékél, igyekszik boldogulni, addig a falujában, utcájában történő dolgok, a „mellérendelő viszonyban” levő egyének büntetlen normaszegései miatt csúnyán kiakad. Joggal. De nem biztos, hogy ez így rendben van. Üdvözöljük Szőgyénben, írhatnám, ha cinikus lennék. Cinizmus helyett fontosabb kérdéseket föltenni. Mióta zajlik az, ami miatt a szőgyénieknek elegük lett? Tud-e róla a falu választott vezetése és mit tett? Tud-e róla az állam rendfenntartó testületé? Ha tud, mit tett? Milyen helyzetben van a család, amely miatt annyira kiakadtak a falubeliek? Hogyan jutott ide? Ha mélyszegénységben él és képtelen küépni belőle, netán bűnözéssel csillapítja gyermeke éhségét, arról tud-e valaki? Ha nem, csak szimplán kikészíti polgártársai idegeit, az miért van? Szőgyénben a tűréshatárt elérték, az indulatok-verbálisan- elszabadultak. Itt már nem lehet konferenciázni, itt már rendőr, szociális munkás, mediátor kell, egyébként megtörténik az első tragédia. Itt már szigorral ellenőrzött közmegegyezés kell, mert baj lesz. Itt józan ész kell, és külső segítség, önerőből a helyzet nem javul meg. Kodebáék segítsége nem segítség, hanem a pokolba vezető út. Ók azok, akik nem adnak egy tányér levest az éhezőnek, nem óvják meg senki vagyonkáját. Ók menetelnek, erőt demonstrálnak, s ha megértésre találnak, a következő kérdésük a helyi magyarság lesz. Ennél már az is jobb, ha a rendet megerősített járőrök tartják fenn, amíg a helyi vagy regionális képviselet nem talál megoldást. Amihez a magunk közvetítő szerepét ellátva józan türelmet kívánhatunk. Mert vannak a szőgyéniek olyan okos emberek, hogy akár példaértékű megoldásokat is találjanak.- Bácsi, nehogy eltalálja a Mars-járót! (Peter Gossónyi rajza) KOMMENTAR Elhúzódó agónia MAL1NÁK ISTVÁN Senki sem tud a szíriai válságra olyan megoldást, amely megállítaná a vérontást és politikai szempontból is korrekt lenne. Már nem kis lázadó csoportocskák kekeckednek a hatalommal, hanem polgárháború van. Ez azt jelenti, az események túllépték azt a határt, amikor még azt lehetne mondani: üljünk le és egyezzünk meg. A helyzet lényege, hogy kívülről nem lehet békét csinálni, bent meg nem is akarnak. Kofi Annan volt ENSZ-főtitkár lemondása a közvetítői misszióról egyenlő az ENSZ kudarcával. Ha a világszervezetben két, a régi vágású kommunista diktatúrákat idéző autoritativ rezsim - jelesül a kínai és az orosz - meg tudja torpedózni olyan szankciók elfogadását, amelyekkel meg lehetne állítani egy, a saját népét gyilkoló diktátort, akkor az a világszervezet nem ér semmit. Az ENSZ-t alapvetően azért hozták létre, hogy segítsen békét teremteni, békét megőrizni. Erre képtelen. Persze, az ilyen füstölgés miatt még nem fogják holnap feloszlatni a világszervezetet, hiszen azért szükség van rá, de az elavult döntéshozatali mechanizmusát alapjaiban meg kellene változtatni. Patetikusan azt is lehetne mondani, hogy minden csepp Szíriában kiontott vér Putyinra is visszaszáll, gyakorlatiasabban pedig azt, hogy a szíriai válság nemzetközi megoldásának kulcsa az orosz elnök kezében van. Ez az egyik ok, amiért nem lehet kívülről békét csinálni. A másik az, hogy a Nyugat nem hajlandó katonailag beavatkozni, mint Líbiában tette a légtérzárral, légicsapások ezreivel. Persze az sem igaz, hogy jelenleg nincs külső katonai beavatkozás - nevezzük segítségnek -, mert ha a felkelők nem kapnának Törökországtól és a szomszédos szunnita arab rezsimektől pénzt, fegyvert és harcosokat, akkor Aszad a nyomasztó katonai fölényével már régen felmorzsolta volna őket. És maga Aszad is kap katonai segítséget a síita Irántól, azt pedig, hogy Moszkvától mit és mennyit, csak a jóég tudja. Diplomáciai, ha úgy tetszik politikai megoldás a szembenálló felek között már nem lehetséges, mert hiányzik a minimális közös nevező. A felkelők azt mondják, akkor fejezik be a harcot, ha Aszad és a sleppje távozik. Aszad azt mondja, miért tenné, amikor még mindig ő az erősebb, inkább szétveri ezeket az engedetlen „terroristákat”. Patthelyzet. Úgy tűnik, nincs kiút. Pedig van remény, ez pedig a belső erjedés. Az a tény, hogy már kéttucat tábornok - köztük Aszad gyerekkori barátja -, több száz alacsonyabb rangú tiszt és sok-sok katona dezertált, hogy az egyik legszigorúbban őrzött kormányépületben fel tudtak robbantani négy kulcspozícióban lévő tábornokot, hogy már a miniszterelnök is külföldre szökött, jelzi: a hatalom erodálása megkezdődött. Azt, hogy ez az út a rezsim széteséséig meddig tarthat, még csak megbecsülni sem lehet. Hetek, hónapok, netán évek fognak így eltelni? Ez a leglassúbb megoldás a legszömyűbb, mert addig folytatódik a vérontás. Aszad gyakran gondolhat a felkoncolt Kadhafira. A hivatalos formaságokat intéző Belügyminisztériumnak tudnia kellett, ki Csatáry László, aki automatikusan visszakapta állampolgárságát Egy műkereskedő békés öregkora SZÉKY JÁNOS 1985-ben Brian Mulroney kanadai miniszterelnök bizottságot nevezett ki Jules Desche- nes (a québeci Legfelsőbb Bíróságtagja) vezetésével, hogy tisztázza a rémhírt, amely szerint évtizedek óta háborítatlanul él az országban Josef Mengele és még tömérdek náci háborús bűnös. A rémhír nem volt igaz. A háborús vagy emberiesség elleni bűncselekmények gyanújába került nyolcszáz bevándorló közül húszról kerültek elő egyértelmű bizonyítékok. Köztük volt Finta Imre csendőrtiszt, a szegedi gettó parancsnoka, Csatáry László, és Josef Nemsila Hlmka-gárdista. Két nézet ütközött egymással. Az egyik szerint a háborús vagy emberiesség elleni bűnök elkövetőit Kanadában kell bíróság elé állítani az ottani büntető törvénykönyv paragrafusai alapján. A másik irányzat szerint meg kell fosztani őket Kanadában élvezett jogaiktól, és ki kell adni annak az országnak, ahol a bűncselekményeket elkövették (a húsz személy többsége ukrán, belarusz, lett, litván volt, ezek a területek akkor a Szovjetunióhoz tartoztak). Ez ellen az a jogos aggodalom szólt, hogy perük Kelet-Európábán nem a joguralom j egyében folyna le. A kanadaiak az első változat mellett döntöttek. Elsőként Finta Imre ellen emeltek vádat, ám a csendőr százados nácibarát ügyvédei trükközve elérték, hogy az esküdtszéknek ne legyen bizonyítottan náciellenes tagja. A magyar történelemről és az 1944-es Szegedről semmit sem tudó esküdtek az ügyvédek érvelését fogadták el, 1990-ben kimondták: Finta nem bűnös. Az ügy a kanadai Legfelsőbb Bíróságig jutott, ahol 1994-ben egy szavazat különbséggel arra jutottak, hogy Finta parancsokat teljesített, bármekkora gaztetteket követett el, a vádpontokban (emberölés, rablás, emberrablás, szabadságtól való önkényes megfosztás) nem bűnös. 1994 után a másik álláspont kerekedett felül: a vélelmezett háborús bűnösöket - köztük Csatáryt és Nemsilát - meg kell fosztani kanadai állam- polgárságától, menjenek vissza, ahonnan jöttek, vonják őket ott felelősségre. Nemsila 1997 áprilisában Kanadában meghalt, Csatáry 1997 szeptemberében hazatelepült Magyarországra. Az utolsó nem demokratikus parlament utolsó (1990 áprilisi) törvénye szerint automatikusan visszakapta magyar állampolgárságát, amelytől 1945 utáni törvénnyel fosztották meg. A hivatalos formaságokat intéző budapesti Belügyminisztériumnak tudnia kellett, ki Csatáry László. A zsidók kifosztását, gettóba, gyűjtőközpontokba terelését, bevagonírozását irányító csendőrök és rendőrök iratai 1945 után a kommunista fel- ügyeletű állambiztonsági szervezetekhez kerültek, és Magyar- országon az állambiztonság 1953-tól a Belügyminisztériumhoz tartozott. A magyar külképviseleteken nagy arányban voltak a hírszerzés emberei. Külön osztály foglalkozott az emigráns szervezetekben végzett információszerzéssel és bomlasztással. Csatáry lakóhelyén, Montrealban több tízezres magyar kolónia élt,biztosanfoglalkoztakvelük. Ekkor szocialista-liberális koalíció kormányzott Magyarországon, a belügyminiszter is liberális volt. Akormánynakbiztosan nem állt érdekében, hogy ne indítson büntetőeljárást a gettópa- rancsnokellen. A törvények értelmében Csa- tárynak vissza kellett adni régi magyar állampolgárságát, a magyar hatóságoknak nem volt mérlegelési joguk. De arról, hogy repatriálása után 14-15 évig nem indult ellene vizsgálat, valószínűleg olyan emberek döntöttek a kormánytól függetlenül, akik tisztában voltakbűneivel. Az életének 1945 és 1997 közötti szakaszát rekonstruáló kanadai újságcikkekben van néhány érdekesség. Kanadába érkezése után, magát szakmunkásnak kiadva, Csatáry vadászgépeket is gyártó repülőgép- gyárban dolgozott. 1955-ben kapta meg a kanadai állampolgárságot, utána műtárgyakat kezdett importálni és eladni. Vajon ki volt a hirtelen felbukkanó európai partnere, és milyen eredetűek voltak a műtárgyak? (Nem csak a németek és az 1944-es magyar államapparátus korrupt résztvevői vittek magukkal Nyugatra zsidó értéktárgyakat és műkincseket. A háború után ezek a kommunista Államvédelmi Hatóság gazdálkodásában is nélkülöz- hetetlenekvoltak.). A kilencvenes évekre jócskán felhígult az árukészlete. Az ingatlanügynök, akit Csatáry a montreali háza eladásával bízott meg 1995-ben, „elég rémesnek” nevezte a pincében őrzött festményeket. De bármennyire hamar elfogytak is a jól értékesíthető képek, Csatáry még 15 évig nyugodtan élhetett Budapesten a kanadai nyugdíjából vagy ki tudja, miből.
