Új Szó, 2012. július (65. évfolyam, 152-176. szám)
2012-07-17 / 164. szám, kedd
SZINFOLK 2012. július 17., kedd 5. évfolyam, 2. szám A török hódoltság után, a kiüresedett Alföldön, az újraéledő települések határában létrejöttek az időszakosan lakott szállások. SZENTI TIBOR A 18. század első felében a pusztákat és a szántóföldeket elkülönözték, a második felében megindult a kitelepülés. Bár a feudalista termelési rendszer — különösen a meg nem váltott földesúri birtokokon - erősen megkötötte a jobbágyság költözési, termelési lehetőségeit, a 19. század fordulójára, elsősorban a Tiszántúlon már kialakult a néprajzi szempontból előbb szállás-tanyának, majd tanyának nevezhető külterületi településrendszer. Az itteni életforma kettős kötődést eredményezett. Az otthon a munkából kiöregedett nagyszülők és az iskolába járó unokák számára a belterületi házat jelentette, míg a tanyán kikelettől természetnyugvásig a paraszt gazdálkodó gyermekei éltek, akik télire többnyire szintén a falusi, városi házba húzódtak. E „szabályszerű történelmi fejlődés” mellett- ahogy Erdei Ferenc nevezte -, már a 18. század végén megjelentek azok a szállás-tanyák, amelyek farmjellegűek voltak: vagyis lakóinak nem volt belterületi házuk, egész évben kint laktak, és terményeiket mind szabadabban értékesítették. Ezek a termelők a II. József-kori összeíráskor már olyan tömegesen éltek Hódmezővásárhely mezőváros határában is, hogy - a megmaradt városi hirdetőkönyvek tanúsága szerint - fölhívásban könyörögtek nekik: jelenjenek meg a városházán a számláló bizottság előtt. A levéltári becsüjegyzőkönyvek azt is tanúsították, hogy a vagyon ádagban egyharmad-kéthar- mad arányban a beltelki házból a tanyákba tevődött át, jelezve a termelőhely jelentőségét. A tanyarendszer a nálunk késve jelentkező ipari forradalom hatására, a félrideg állattartás visszaszorulásával, a gabonakonjunktúra kialakulásával, a 19. század utolsó harmadában egész világgá: „tanyavilággá” fejlődött. Az 1880-as évektől megindult a Duna-Tisza közi homokhátság benépesedése. Az elszegényedett nagyszámú családot a magántulajdonban levő földterületek már nem tudták ellátni. Embertelen kézi munkával dolgozó, parlagtörő, homokmegkötő emberek özönlöttek a néptelen, művelésből kimaradt területekre. A szegedi, félegyházi, kecskeméti kirajzások Bálint Sándor, Juhász Antal és Für Lajos kutatásai alapján közismertek. Elindult a tanyai művelődés: az oktatás bázisát jelentő iskolák, a lelki összetartozást segítő imaházak és a szórakozva, „alulról”, saját kultúrát kifejlesztő olvasókörök létesülése. A 19-20. század fordulóján több alföldi mezőváros tanya- vüágában az anyaváros lakosságának harmadrésze kint élt. A lakás és a termelőhely egybeesett. A két világháború között, a Klebersberg-féle tanyai iskolarendszer kiépítése után Vásárhely határában például a térképre minden egymás mellé rajzolt másfél km sugarú körben iskola volt, és Hajdú Géza nyugalmazott megyei könyvtárigazgató kutatásából ismert, hogy több mint 60 tanyai olvasókör működött. A mezővárosok évente öt alkalommal országos kirakodó vásárokat tartottak, ahol a termények hatalmas választékban cseréltek gazdát. Fejlődött a mezőgazdasági termékekre alapuló kézműipar, és a 19. század végén a haladást a gyári termékeknek a tanyákon való megjelenése is igazolta. A nép ezek jelentős részét elfogadta és kultúrájába olvasztotta. (Gyári mintás terítő, bádogkanta, falmintanyomó sablon stb.) Az a társadalmi fejlődés, amelyet a néprajz kivetkezésnek említ, és amely az iparilag fejlett nyugati országokban évszázaddal korábban már végbement, nálunk is elindult és fölgyorsulva, természetes módon végbement volna, ha történelmünk közbe nem szól. Ezt a folyamatot először az első világháború befolyásolta. Hódmezővásárhelyen mintegy 3000 hősi halottat tartottak számon. Ez azt jelentette, hogy nem volt olyan család, amely valamelyik tagját ne gyászolta volna. Kutatásom szerint a helyzet Orosházán és Szentesen is hasonló volt. A hagyományos, nagycsaládi kötelék pusztulását, amely egyébként is fölbomlóban volt, a háború és következményei megsürgették. A trianoni békediktátum az ország gazdasági helyzetét súlyosan megtépázta és családok váltak földönfutóvá. A vásárhelyi nagyállomáson a Partiumból és Erdélyből menekültek szerelvényét nemcsak metaforikus értelemben állították vakvágányra, az emberek hónapokig éltek marhavagonokban hajlék, munka és elfogadhatójövőkép nélkül. A 19. század végi agrárzendülések után a két világháború közötti aratósztrájkok különösen a Tiszántúlon éreztették, hogy a parasztság mindinkább magára maradt. A társadalmi olló tovább nyílt, és nőtt az elszegényedettek tömege, akikkel jóformán csak a népi írók és falukutató szociográfusok foglalkoztak. Illyés Gyula a Puszták népét mutatta meg. Féja Géza a Viharsarok helyzetét ábrázolta. Darvas József a legnagyobb magyar faluról, Orosházáról út drámai erővel. Kovács Imre, Veres Péter, Szabó Pál, Kárász József, Sinka István és mások hiába kiáltottak, legföljebb mellőzést vagy üldözést kaptak. A fasizálódó rendszer betetőzése a második világháború volt. Csak Vásárhelyen, a még ki sem hevert korábbi véráldozat után újabb 3000 hősi halott és a holokauszt áldozatai csökkentették a lakosságot. A háború után, a földosztás során sok nincstelen reménykedve kezdett el gazdálkodni. Ismét épültek a tanyák, és az addig elnyomott rétegek bizakodtak. 1950 sorsfordulót jelentett nemcsak a nemzet, hanem a tanyavilág életében is. Itt csak két fontos eseményt említünk. Egyik volt az országos terület- rendezés. A nagyhatárú mezővárosok esetében már a 19. század végén természetes társadalmi igények kialakulása során elindultak az úgynevezett elszakadási mozgalmak. Különösen a távoli pusztákon élők arra törekedtek, hogy önálló tanácsi kirendeltségük, temetőjük, postájuk, iskolájuk, templomuk, fölvásároló helyük, vasúti megállójuk legyen, és minden ügyes-bajos dolgukkal ne kelljen napszám kocsizva a városba utazni. Gregus Máténak, ahogy az agrártörténészek őt nevezik: a „20. századi Tessedik Sámuelnek” a harcával és nem hivatalból erőltetve, így alakult ki például Hódmezővásárhely határában Vásárhely-Kutas tanyaközpont, 1950-től Székkutas község. Az 1960-as években „szocialista mintaközséget” kívántak belőle fejlesztem, de a település körülményeit elfelejtették korszerű alapon fölülvizsgálni és rendezni. Máig nincs közművesítve, a csapadék-, illetve a talajvíz megnyugtatóan elvezetve. A Kárpátmedence legmélyebb pontján fekszik, és minden hóolvadás után belefullad a rázúduló belvízbe, majd ami a vetésből megmarad, azt az aszály égeti ki. Ez történt 2000 tavaszán és nyarán is. A területrendezés elszakította a várost a történelmileg kialakult határának nagy részétől. Közigazgatásilag családok váltak külön, és a járások létrehozásával egyik része például Vásárhelyre, a másik Szentesre, a harmadik Orosházára járt ügyeit intézni. A város területe és vele az adófizető lakosság csökkent A település önerőből mind képtelenebb volt fejlesztem, csupán a központilag leszóródott morzsákból tengődhetett. A másik gond a vendég energiára és alapanyagokra települő, hagyomány nélküli, erőltetett iparosítás, illetve a szövetkezeti mozgalom erőszakos elindítása volt, amely a második, az 1960- ban lezajló birtokelvételekkel tetőzött, és minden parasztból egyforma nincstelen agrármunkást faragott. Az egykori várost támogató, parasztkultúrájukat legjobban őrző gazdaréteget mint a nép ellenségét kulákká nyüvánították. Gazdasági bűnperekkel, koholt vádakkal gyakran a határ fele börtönökben és rabgazdaságokban sínylődött. Meg kellett őket semmisíteni, mert a parasztság rájuk figyelt; ők voltak egy-egy határrész mintagazdái, akik nem a közös, hanem a belterjes gazdálkodást sürgették. Ifjú Gregus Mátét - a Németh László Égető Eszter című regényében szereplő Fiamátét - a börtönben agyonverték. Székkutason a rendőrőrsön öreg parasztokat szembe állítottak, és egymás arcát kellett köpködni. Egyikük utána megté- bolyodott, a másik fölakasztotta magát. A cél az volt, hogy az alakuló szövetkezetek a „kulák” minden vagyonát készen megkapják, amelyből az új szocialista mezőgazdaság létrejöhet.
