Új Szó, 2012. július (65. évfolyam, 152-176. szám)

2012-07-28 / 174. szám, szombat

20 Szalon ÚJ SZÓ 2012. JÚLIUS 28. www.ujszo.com KUNKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT SZIJJ FERENC verse 681 VÖRÖS ISTVÁN versei 685 KERESZTESI JÓZSEF verse 691 DARVASI LÁSZLÓ. Fejezrtrk ej»y vándorkazmetikus életéből (regényrészlet) 693 GRECSÓ KRISZTIÁN: Bovary úr (nove!la)' 70y JÁNOSSY I A JÓS: Egy őszi kék Mhrv/lés) 712 TÓIM MARCSI: Foton (novella) 727 TÁBOR ÁDÁM verse 733 SCHEIN GÁBOR versei 734 DÉKÁNY DÁVID verse 736 CSORDÁS GÁBOR: Válságban ILengyel napló, 1983 - 1. rész) 737 MARTA FilLÓPOVÁ- Mikszáth Kálmán, a tót atyafi (tanulmány) 756 SÁNDOR IVÁN: (Megérintések (4.) (esszé) 768 DĽKCZY I’Ll EK; Történet és történelem (Sándor Iván regényeiről) 775 jCéher István 1940 20121 SZ A BÔ T. A NN A: R ítus és rutin 780 G. ISTVÁN LÁSZLÓ versei 786 GETTO KATALIN: A szemlélődés tea* (A Zsvlmy Kulturális Negyedről) 789 MÁRTA ISTVÁN PATARTICS ZORÁN-S7.ALAY TAMÁS: Elmozdulás (Ágoston Zoltán fauélgttése) 802 * SZÉNÁSI ZOLTÁN: A megformált idő (Schein Qibur; Éjszaka, ultizik) 810 KELEVÉZ ÁGNES: „Mily nehéz, a kftnnyfi" (Kosztolányi Édes Annájának kritikai kiadáséiról) 814 2012 JCiius-AUGusmis FOLYÓIRAT A SZALONBAN Jelenkor, 2012 július-augusztus LAPAJÁNLÓ Nem olvasunk-e akkor is Mikszáthot, amikor kortárs irodalmat olvasunk? Mikszáth korai A lírarovat Szijj Ferenc, Vörös István, Keresztesi József, Tábor Ádám, Schein Gábor és Dékány Dávid verseit közli. A prózarovatban Darvasi László regényrészlete, Grecsó Krisztián, Jánossy Lajos és Tóth Marcsi elbeszélése olvasható. Csordás Gábor 1983-as len­gyelországi útinaplóját adja közre. Marta Fülöpová tanul­mánya Mikszáth Kálmán szlo­vákságképével foglalkozik. Sándor Iván esszéjét követően Dérczy Péter értekezik Sándor Iván regényeiről. Elhunyt Géher István. A jú­niusban elhunyt költőről, mű­fordítóról, irodalomtörténész­ről Szabó T. Anna emlékezik meg. A nekrológ mellett G. István László apaversei olvas­hatók. Getto Katalin a Zsolnay Kul­turális Negyedről közöl építé­szeti kritikát. Márta Istvánnal, Patarti.cs Zoránnal, Szalay Ta­mással Ágoston Zoltán beszél­get a pécsi kultúra EKF utáni helyzetéről. A kritikarovatban Szénási Zoltán Schein Gábor verseskö­tetét méltatja. Kelevéz Ágnes az Édes Anna kritikai kiadásáról értekezik. Kisantal Tamás La­katos István Dobozvárosáról ír. Fedeles Tamás Nagy Imre A Magyar Athén. Pécs irodalmi műveltsége 1009-től 1780-ig cí­mű kötetét recenzeálja. Már harmadszor törté­nik meg velem, hogy Mikszáth utánam szól. BENYOVSZKY KRISZTIÁN Nem a villamoson (az csak igazán nagy írók szereplőinek kiváltsága, s Érsekújvárod: kü­lönben is felettébb ritka az ilyen irodalmi járgány), hanem földi közvetítőkön keresztül üzen. Hogy foglalkozzam vele. Újra és újra. Pedig nem is az én korsza­kom, nem is az én emberem. A 2007-es nagykürtösi konfe­rencia volt az első alkalom, ami­kor valamivel közelebb férkőz- heriem hozzá, igaz, ehhez akkor én is egy közvetítő segítségét veriem igénybe: Móricz Zsig- mondot. Az érdekelt, hogyan ol­vasod Móricz Mikszáthot, és hogy miként ládada a két életmű és két alkotói személyi­ség kapcsolatát az irodalomtör­ténet. Alapvetően tehát a „mikszáthos” Móricz-művek fe­lől érkeztem meg, pontosabban vissza a nagy palóc szövegvilá­gába (magam is az lévén, igaz, sokkal kisebb). A 2010-ben megrendezett tudományos tanácskozás volt a második alkalom, amikor Mik­száth üzent: újra dolgom volna vele. Ezen, egyéb elfoglaltsága­im miad, sajnos nem tudtam részt venni. De, miként jelenlé­tem bizonyítja, Mikszáthot nem lehet megúszni. Itt állok, másként nem tehetek, s az ügyeletes közvetítő, Sipos Szil­via megtisztelő felkérésének eleget téve a konferenciakötet­ről beszélek. Rögtön rá is térek, de előtte még a harmadik túlvi- lági szóváltásról. 2011-ben Hajdú Péter kéd tő­lem írást a Tiszatájba, egy általa szerkesztett Mikszáth-összeállí- tás számára. Mikszáth-szövegek lehetséges gaszdonómiai olva­satáról szerettem volna írni, de végül más led belőle, med szer­zőnk első regényében, A várme­gye rókájában számomra is meglepő módon felütöde a fejét Móricz. Én legalábbis meges­küdtem volna rá. Ezt próbáltam kifejteni és bizonyítani az esszémben. Evés, konyha elha­lasztva - de nem feledve. Hogy is lehetne feledni, amikor Cserna- Szabó András és Fehér Béla gasztroesszéket tartalmazó kö­zös kötetének (Ede a levesben, 2011) előszavát Mikszáth jegyzi CA. magyar konyha), róla szól a könyv utolsó, véleményem sze­rint egyik legjobb fejezete is (Mikszáth hasáról), s a hátsó borítón a szerzőpáros moso­lyogva feszít a nagy palóc horpá- csi ülőszobra melled?! Miként már említedem, nem vagyok 19. százados, s Mik- száth-szakédő még annyira sem. Mikszáth-olvasó azonban igen, még ha a huszadik századi irodalommal, populáris kultú­rával és irodalmi gasztronómiá­val való foglalkozás mellett rit- kábbanjutok is hozzá műveihez. De ha mégis alkalom adódik rá (a fenti példák mutatják, hogy azéd adódik), sosem csalódom. S a bemutatásra kerülő kötet ta­nulmányai is arról győztek meg, hogy érdemes újra és újra vissza­térni hozzá. De tényleg 19. századi író-e Mikszáth? Nem olvasunk-e ak­kor is Mikszáthot, amikor kor­társ irodalmat olvasunk, olyan műveket, melyek valamilyen szinten adósai, folytatói vagy épp parodikus kiforgatói írás­művészetének? A kérdés per­sze szónoki, nyilvánvaló az igenlő válasz, ha tekintetbe vesszük, hogy a mindenkori utódok munkái visszamenőle­gesen módosítják az elődök szövegeihez való olvasói-ér- telmezői hozzáférés módját. Ami annak a jele, hogy az illető élő, azaz párbeszédképes ha­gyományletéteményese. Képes tehát nemcsak hatni a kortár- sakra, hanem ezen keresztül kortársnak hatni, led légyen bármilyen „koros” is. Mikszáth kétségkívül ilyen írónak számít. Németh Zoltán meggyőzően bizonyítja, hogy Esterházy Péter és Grendel Lajos művein kívül (Termelési regény, Nálunk, New Montban) a fiata­labb írógeneráció képviselői (Kiss Odó, Kiss László és Grecsó Krisztián) számára sem közöm­bös tradíciót képvisel. Erről az „anekdotikus prózaalakítás és regionális kötődés” (21.) árul­kodik leginkább, de annak te­kinthető az élőbeszédszerű stili- záció és a visszatérő szereplők alkalmazása is. A kötet egyik erénye a közép­európai kitekintés hangsúlyos megléte, az, hogy a Mikszáth- prózát nemcsak a magyar, ha­nem a szlovák, a cseh és a len­gyel irodalom kontextusában is vizsgálja. Egyrészt tipológiai szempontokat érvényesítő ösz- szehasonlító elemzések kereté­ben, másrészt a fordítás és re­cepciótörténet tanulságait ösz- szegező és továbbgondoló fej­tegetésekben. Ennek köszönhe­tően egyes Mikszáth-szövegek Ladislav Nádaši-Jégé és Janko Jesenský (Dana Hučková), Ka­réi Klostermann (Simona Kol- manová) és Boleslaw Prus (Elžbieta Sawerdo) műveivel kerülnekegy sorba. A tanulmányok elsősorban tematikai megfelelések, közös társadalmi referenciák kimuta­tásában érdekeltek, pedig ese­tenként komparatisztikai szem­pontból produktívabbnak tűnik bizonyos műfaji és stilisztikai párhuzamok feltárása Mikszáth közép-európai kortársainak műveiben. Erre történik ugyan utalás két írásban is, de egyik szerző sem „üti le a labdát”. Da­na Hučková írja LadislavNádaši- Jégé Társadalmi élet előnyei című alkotásáról: „Jégé novellá­ja azonban nem felel meg telje­sen az elbeszélés műfajának: a központi történetnél (...) lénye­gesebbek az önálló epizódok, amelyek feltárják a kisvárosi földhözragadt gondolkodásmó­dot. Nem szabad elfeledkez­nünk Jégé humoráról, vicces történeteiről és anekdotáiról sem, amelyek összességében egyfajta burleszk hatást kelte­nek és hűen ábrázolj ák a korabe­li szlovák kisvárosi élet seké­lyességét.” (106.) Aszlovákpró- zaíró munkáinak tipikus jegyei ugyanúgy ráillenek Mikszáth műveire is. Simona Kolmanová ekképpen jellemzi a cseh Karel Klostermann stílusát: „Kloster­mann elbeszélői hangja általá­ban közvetlen és személyes. Érezteti az olvasóval, hogy be­lülről ismeri az ábrázolt világot, bár az ábrázolásmódjában a kí­vülálló nézőpontjából is van va­lami. Meg tudja teremteni a be­szélgetés, a szóbeliség illúzióját, gyakori a lírai hangnem és a hu­moros rálátás együttes megjele­nése. Néha ironikusan »közbe­szól«, amikor például az olvasói elvárásokra reagál (...)” (160.) Az idézett sorok az összeté­veszthetetlen mikszáthi elbeszé­lői szólam jellemzéseként is megállják a helyüket. A szlovák és a lengyel iroda­lom műveivel való összevetést nem csak földrajzi, areális adott­ságok indokolj ák, hanem maguk a Mikszáth-szövegek irányozzák elő. Azzal, hogy a közép-európai tér- és kultúrafüggő sajátossá­gokat szövegszervező elvvé - közelebbről cselekményképző és identitásteremtő komponen­sekké avatják. így jön létre - a fikcióalkotás természetes vele­járójaként - egy, a tényleges földrajzi, történelmi és néprajzi referenciákat játékba hozó, de azoktól egyúttal el is rugaszkodó nyelvi tájék. Ezekre az eljárások­ra világít rá tanulmányában Ka­rol Wlachovský. Ezzel összefüggésben érde­mes utalni Peter Kása írására, melyben a Mikszáth korabeli többnyelvűség földrajzi és tár­sadalmi vetületeiről esik szó. A szerző a Gavallérok kapcsán idé­zi meg és kommentálja azokat a személyes és hivatalos doku­mentumokat, melyekből körvo­nalazódik Eperjes és környéké­nek nyelvhasználati szokás­rendje a 19. század második fe­lében. Kitér a magyar, a német, a latin és a szlovák nyelv presztí­zsére, valamint a sárosi nyelvjá­rás nemzetiségi és társadalmi különbségeket áthidaló közvetí­tő szerepére is. Ezt a vüágot ra­gadta meg és tette az irodalmi emlékezet részévé Mikszáth Kálmán, aki „mint széles látó­körű és művelt író (...) mindig figyelembe vette a magyar tár­sadalom regionális, etnikai és vallási sajátosságait és sokszí­nűségét, hiszen ő saját maga is szoros kapcsolatban állt ezzel a magyar-szlovák etnikai határ­vonalon húzódó sokszínű világ­gal - itt született és nevel­kedett.” (85.) A kötet szerzői közül többen is foglalkoztak azzal a kérdés­sel, hogy mennyiben hatottak Mikszáthra a nemzeti sztereo­típiák, s mennyiben volt maga is alakítójuk és továbbörökítő- jük. Kiderül, hogy sem a szlo­vák, sem a lengyel szereplők ábrázolása nem tekinthető egyértelmű és változatlan kép­letnek, amit az előbbi esetében a fordítások ambivalens fogad­tatása is visszaigazol. Giziriska Csilla írja: „Míg korábbi művei­ben valódi lengyeleket szere­peltet, akik iránt szimpátiával viszonyult az író, később a len­gyel fogalom egyre inkább me­taforává válik nála. A magyar dzsentri belső ellentmondásait rejti magába - míg korábban a hontalanság, a bujdosás jelké­pe, a századforduló éveire az élősködő, szélhámos vagy élhe­tetlen típus megtestesítőjévé válik.” (125.) A szelíd, alázatos, dolgos, ugyanakkor passzív, be­letörődő, csekély értelmű és az italt sem megvető tót nép képe és a szerzőnek irányukban megnyilvánuló finom, némi fel­sőbbrendűséget sem nélkülöző iróniája nem aratott osztatlan elismerést a szlovák olvasók körében. Dusík Anikó rámutat arra, hogy a szlovák kritikai vá­laszreakciókban egyaránt meg­jelenik a nemzeti elfogultság táplálta elutasítás (S. H. Va- janský) és a nyitottabb, megér­tőbb befogadás (S. Czambel) s a kettő között lavírozó véle­ménynyilvánítás (A. Göllnero- vá) is. Mikszáth szépprózai élet­műve határeset: időbeli kifutá­sát, hatástörténeti pozícióját, földrajzi kötődéseit, nyelvi és műfaji sajátosságait tekintve egyaránt. Mindegyik vonatko­zásról szó esik a tanulmányok­ban, még ha nem is egyforma hangsúllyal. Annak ellenére, hogy a kötet alcíme az irodalom szűkebb térbeli meghatározott­ságát emeli ki ( Regionalizmus a 19. századvégén aközép-európai irodalmak kontextusában), a szerzők nem igazán tesznek kí­sérletet a „regionalizmus”, „re­gionalista irodalom” fogalmá­nak közelebbi meghatározásá­ra. Ha mégis, akkor vagy szkep­tikusan viszonyulnak hozzá (Németh Zoltán), vagy nem iro­dalmi szempontok felől közelí­tik meg (Alabán Ferenc). Né­meth szerint illúzió valamiféle „regionális hatásviszonyt” felté­telezni a „szlovákiai magyar iro­dalomba tartozó alkotások és az 1918 előtt e tájon született művek és szerzők között”, mert „Mikszáth Kálmán hatása a kor­társ irodalomra (...) nem a regi­onalizmus felől értelmezhető”. (20.) A kötet utolsó tanulmá­nyában Milan Žitný Theodor Storm példáján keresztül a régió és kanonizáció kapcsolatára vi­lágít rá. Azt mutatja be, miként sajátította ki magának a német irodalomtörténet-írás - a szerző lányának aktív közreműkö­désével - Storm életművét, még­pedig a dán nyelvi és kulturális hatások elhallgatása, sőt az arra utaló adatok meghamisítása árán is. (Sipos Szilvia összeáll: Mik­száth Kálmán és kortársai. Po­zsony, Hagyományok és Érté­kek, 2011) Kulissza John Steinbeck szülővárosában, Salinasban (USA, Kali­fornia), mely Lee Chong helyi fűszeres boltját ábrázolja. A száztíz évvel ezelőtt született Nobel-dtjas amerikai író a Cannery Row (Kék öböl) című regényében szerepelteti ezt a fűszerest és csemege­boltját (Kép: TASR/AP Photo/Esmeralda Montenegro Owen) SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor. Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom