Új Szó, 2012. július (65. évfolyam, 152-176. szám)

2012-07-14 / 162. szám, szombat

SZALON 2012. július 14., szombat 6. évfolyam, 28. szám FOLYTATÁSOS REGINY Egy háborús bűnös története - Non testatum, 18/2. SAMUEL BABBEL Szeptember 18-át írtunk az­nap. Csak akkor reggel, amikor elindultam a Védelmi Minisz­tériumba, tudatosítottam, hogy a teret, ahol a minisztéri­um épülete állt, nemrégiben átnevezték. Korábban Felsza­badulás térnek hívták, ami per­sze meglehetősen elavultnak hatott, de a főpolgármester öt­lete, hogy Thomas Pommer, a nemrég elhunyt osztrák szélső- jobboldali politikus nevét kapja meg a tér, sokaknál kiverte a biztosítékot. A főpolgármester azok közé az ügyesek közé tar­tozott, akik pompás pálfordu- lást hajtottak végre: Wagnerek választási győzelme épp az ő második ciklusának közepére esett, s az együttműködés jel­szava alatt gyorsan faképnél hagyta korábbi szociáldemok­rata mentorait, hogy a keresz­ténydemokraták odaadó hívé­vé váljon. A közvélemény tu­lajdonképpen figyelmen kívül hagyta a főpolgármester átállá­sát, hiszen azokban a hetek- ben-hónapokban, ahogy mon­dani szokták, különösen nagy volt a forgalom a damaszkuszi úton. Akkor azonban, amikor előrukkolt ezzel az - állítólag saját kútfőből származó - ötlet­tel, a sajtó is felkapta a fejét. Emlékszem a főpolgármester beszédére, amit az átnevezés alkalmából a közszolgálati csa­torna közvetített, arról szólt, hogy ezzel is hozzájárulhatunk Pommer nevének tisztára mo­sásához. Az európai politika ál­lóvizét alaposan felkavaró Pommer halála után kiszivár­gott hír, miszerint titokban a melegek általa korábban szen­vedélyesen ostorozott táborát gyarapította, csak az írországi pedofil papok botrányaihoz fogható traumát idézett elő ke­reszténydemokrata körökben. Arra azonban aligha számított bárki is, hogy a b.-i főpolgár­mesteréhez hasonló ötlet meg­foganhat felelős vezető fejé­ben; az osztrák vezetés sem nagyon jutott szóhoz, külügy­miniszteri szinten ugyan volt némi eszmecsere, de mivel Wagner áldását adta a döntés­re, senki nem akadályozhatta meg, hogy a Védelmi Miniszté­riumnak és még néhány más középületnek helyet adó teret Thomas Pommer térnek ne­vezzék el. Egy tizennyolcadik századi barokk palotában rendezke­dett be a minisztérium. Készsé­gesen fogadtak, tudtak az ér­kezésemről, s egy visszafogott mosolyú barna hölgy egyene­sen az irodámba kísért. A térre nyílt a kilátás, a túloldalon egy felújított szecessziós épület, amelyben egy magánegyetem műépítészeti kara működött, tele volt fiatal egyetemistákkal a tér, most iratkozhattak be az új szemeszterre. Kísérőm magamra hagyott a tágas irodában; a berendezés nem volt vadiúj, de megkímélt, s mindenütt katonás rend ural­kodott. Székem mögött a falon ott függött az elmaradhatatlan Wagner-arckép: nemes arcéi, bozontos szemöldök, szigorú tekintet, sugárzó kék szem. Ez a Wagner a hatalma csúcsán lévő Wagner volt, akihez sosem ke­rültem igazán közel. Ma már szinte mindenhol a kegyeit ke­resték, nem csak az Új Társada­lom hasábjain és a közszolgála­ti médiában, a piac legnagyobb részét lefedő magánmédiákban szintúgy. A sajtónak nem oko­zott gondot villámgyorsan al­kalmazkodni az új rendhez. Wagner néhány hónap alatt összerakatott egy kompakt ja­vaslatcsomagot, amellyel tu­lajdonképpen reformálták a közjogi rendszert, az alkot­mányra a javaslatcsomag ha­tályba lépése után rá sem lehe­tett ismerni. A sajtó pozitívan állt az új retorikához - mi mást is tehetett volna -, s egy-kettő a hatalom kiszolgálójává vált, az olyan utolsó mohikánokat le­számítva, mint a Cogito, amely viszont erőteljes minőségi ha­nyatláson ment át. Eleinte vol­tak ugyan érődén tiltakozások a sajtó részéről, kisebb meg­mozdulások, pár ezer ember­rel, meg néhány üres címlap, voltak szocdem felszólalások az Európai Parlamentben, de a sajtó hamarabb belefáradt a csatározásba, mint a kormány­zat. Túl nagy volt az egymásra­utaltság, s megköttettek a kény­szerszövetségek. Wagner ha­marosan jól működő szimbió­zist alakított ki a sajtóval: en­gedte például, hogy cikkezze­nek magánéleti zűrjeiről, állító­lagos szeretőjéről, egy német grófnőről, és a feleségétől való elhidegüléséről. Talán hízeleg­hetett is neki, ha a sajtó a ma­gánélete iránt érdeklődött, hi­szen mit sem szeretett annál jobban, mint amikor körül­zsongták, amikor bálványoz­ták. Amíg a sajtó megmaradt a bulvár szintjén, nem számított veszedelmesnek. Az olyan el­szórtan próbálkozó maradi hír­lapírók meg, mint jómagam, inkább csak a szórakozás ked­véért, álnéven, komolytalanul tettük, amittettünkideig-óráig. Nem töprenghettem soká az irodában, hamarosan megszó­lalt a telefon, óvatosan felvet­tem a kagylót, s egy bársonyos női hang közölte, Varga úr az irodájában vár. Varga úr,, kér­deztem vissza.- Poldauf miniszter úr kabi­netfőnöke. Az irodáját kettővel az öné után találja. Ez a Varga nevű rendesen megvárakoztatott. Egy apró előszobába tereltek be, ahol hamarosan Miro Stemnel fu­tottam össze, akit még a Cogi- tóból ismertem.- Sebastian - vigyorgott rám Miro Stein, kissé álnok vigyor- ral. - Hallottam, hogy állítólag csatlakozol hozzánk, de nem akartam elhinni. Miro azok közé tartozott, akik mindig nagyon pontosan előre kiszámolták, mikor mit kell meglépniük. A Cogitónál kezdte, de még Wagnerek győ­zelme előtt átvándorolt az Új Társadalomhoz, ahol a főszer­kesztő-helyettesi rangig vitte. Ezzel bebiztosított magának egy pompás kis helyet, pompás kis fizetéssel az államigazgatás exkluzív berkein belül.- Egy bizonyos Vargához so­rakozom, talán te is?- Egy bizonyos Varga? Netán nem ismered? - kérdezte várat­lan bizalmassággal.- Sárkány hívatott be ide.- Azt sejtettem, de Sárkány itt most nem fontos. Ha már Varga kezébe kerülsz, Sárkány nem pátyolgathat tovább. Leg­feljebb Poldaufnál, de Poldauf elveszett ember Varga nélkül.- Lehet itt beszélni? - lestem körbe a szűk kis helyiségben.- Itt igen - ült le mellém a pamlagra Miro. - Ne ijedj meg Vargától. Rettenetes egy figu­ra. Európai diktátorok életraj­zait bújja, a kedvenc énekesnő­je Kylie Minogue, és hajlamos kiválasztottnak tartani magát.- Remekül hangzik.- De senkit nem fogad, ha akár egy szemernyi esély is van rá, hogy nem tetszene neki. Mindig alaposan felkészül mindenkiből. Ezért mondom, hogy ne ijedj meg tőle. Más­részt csodálom, hogy miután megírtad azt a tanulmányt az állampolgársági törvényről, épp téged hívtak. Bele kellett nyugodnom, hogy a publikálatlan elemzé­semet az állampolgársági tör­vényről itt mindenki töviről hegyire ismeri.- Az egy tök tárgyilagos elemzés volt - válaszoltam, nem minden meggyőződés nél­kül. Valóban szakmailag meg­alapozottnak tartottam azt a munkát - Fröhlich azonban, aki nemrég alapított új hetila­pot a nem túl fantáziadús Hét Nap címmel, túlságosan kor­mányellenesnek találta, és nem volt hajlandó közölni.- Itt jól olvasnak a sorok kö­zött - mondta Miro. - Szinte már csak a sorok között olvasnak.- Poldauf irodája merre van? - kérdeztem, de nyűt közben az ajtó, s nyomban Varga előtt ta­láltam magam.- Nocsak, Sebastian, Isten hozta! - üdvözölt Varga. Az irodája olyan hatalmas volt, mint egy székesegyház oldal­hajója, kissé megületődtem, ahogy beljebb léptem. Egy ir­datlan tölgyfa íróasztal elfog­lalta az iroda teljes hátsó trak­tusát, előtte egy hosszú ovális tárgyalóasztal, gyümölcstálak­kal és kissé giccsesnek ható, sokkarú gyertyatartókkal. Két eltúlzott méretű kristálycsillár függött a mennyezetről, vakító fénnyel árasztva el az iroda kö­zepét; a sarkaiban azonban, ahol pompás bőrfotelek álltak, rejtelmes félhomály uralko­dott. Az egyik fal mentén szek­rényes könyvespolc, alaposan telezsúfolva, csak néhány, a hadviselés tudományáról érte­kező kötet címét tudtam ki­venni, úgy saccoltam, a husza­dik század elejéről. Mikor Var­ga egész közel hívott magához, láthattam, hogy íróasztalán Ludendorff tábornok, az első világháború német hadurának emlékiratai hevernek: szinte rongyosra olvasta már a köny­vet, s legalább öt-hat rojtos könyvjelző meredt ki a lapok közül. Varga előadásából, amely nagyrészt azt a meglehetősen üresen kongó tételt járta körbe újra és újra, müyen komoly fel­adatok várnak ránk ebben a hi­vatalban, müyen nemes, de embert próbáló munkákat kell majd elvégeznünk, sikerült ki­vennem, hogy mérhetetlen tisztelettel és odaadással be­szél egy bizonyos Oskarról. Varga a legfőbb szerencséjének nevezte, hogy Oskar a segítsé­gére van, az eddigiekben felbe­csülhetetlen értékű munkát végzett, s neki köszönhetően sikerült a minisztériumban úgy-ahogy rendet tenni a hará­csoló és mindent fenekestül fel­forgató szocdem előd távozása után. Végül, egy váratlan püla- natban elakadt a szava, egé­szen hirtelen, de ekkor sem pil­lantott rám.- Megmutatta már magának valaki az irodáját? - kérdezte kissé lekezelően, majd azt is megkérdezte, találkoztam-e márOskarral. Újdonsült kollégámat Oskar Brehmnek hívták; amikor be­mutatkoztunk egymásnak, ka­tonás vigyázzban állt, ám a kö­vetkező pillanatban mintha tel­jesen elvesztette volna a tartá­sát, olyan nyeglén roggyant össze, mint egy elsőéves böl­csészhallgató vizsga előtt. Be­esett, kifejezéstelen, lárvaszerű arca volt, és soha nem nézett a szemembe a hideg tekinteté­vel. Az első pillanattól fogva tudtam, hogy igazi porosz jellemű fickó, aki a vüág min­den jelenségét a Sachsenspie­gel és a Bürgerliches Gesetz­buch kontextusában értelmezi. Mintajogász, aki kimondhatat­lanul büszke gyökereire, rég­múlt idők vesztes hadseregeire és a történelem színpadáról dicstelenül levonult vaskancel­lárokra, vastábornokokra, vas­akárkikre.- Ha a könyvtáramat óhajta­ná igénybe venni, állok rendel­kezésére - mondta hűvösen, mire én biccentettem, s mene­kültem az irodából. Ahogy átléptem Oskar irodá­jának küszöbét, egy pillanatra felém fordult egy férfi, aki ugyanekkor lépett ki Vargától. Villámlátogatáson lehetett ná­la, valószínűleg fontosabb ügyben, mint pár perccel ko­rábban jómagam. Öltözéke alapján jobb sorú újságírónak tűnt, sötétkék zakót és alatta fekete garbót viselt, kezében karcsú iratmappa. Biccentet­tem felé, de elkapta a fejét, s va­lódi huzatot hagyva maga után viharzott el. Miro Stein tűnt fel a nyomában, kényszeredetten vigyorgott, ahogy rám nézett.- Na, megvolt a pofavizit?- Ki volt ez a jólfésült fickó? - kérdeztem rögtön.- Azt akarod, mindjárt első nap minden poént lőjek le? - kacagott fel szárazon Miro. - Menj inkább, dobj be valahol egy sört. Varga majd hív, ha szüksége lesz rád. (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom