Új Szó, 2012. július (65. évfolyam, 152-176. szám)
2012-07-07 / 156. szám, szombat
20 Szalon ÚJ SZÓ 2012. JÚLIUS 7. www.ujszo.com 1 KORONG - 1 KÖNYV A celluloid mítosz újra él? H. NAGY PÉTER Filmes körökben az egyik legtöbbre tartott könyv Robert McKee Story című munkája, amelyben úgy kb. minden benne van, amit a forgató- könyvről tudni érdemes. „Amit alkotunk a világnak - írja a szerző - és amit a világ elvár tőlünk, az nem más, mint a történet. Most és mindörökké. [...] A forgatókönyv elkészítésére fordított összenergiának háromnegyedét a történet kitalálása kell kitegye. Kik a szereplők? Mit akarnak? Miért akarják? Mit tesznek azért, hogy ezt el is érjék? Mi akadályozza őket? Mik a következmények? Találd meg a válaszokat ezekre a nagy jelentőségű kérdésekre, hiszen ezeknek a válaszoknak a történetté alakítása adja alkotómunkánk legnagyobb részét.” (15.) Nézzük ebből a szempontból a Rángó című animációs mesterművet (rendezte Gore Verbinski). A történet szereplői sivataglakó állatok (meg egy kaméleon), akik vízhez szeretnének jutni, mert már igen szomjasak; ennek érdekében összefognak, ám a gonosz polgármester és bandája - némi haszon reményében - átveri őket. Végül Rángó (a hangját Johnny Depp kölcsönzi) megmenti a települést, ami kényelmes fürdőhellyé alakul át. Ennyi. Nem tűnik valami bonyolultnak, ugye? Bizony-bizony, a történet alapötlete - mint általában a jó történetek jelentős hányadáé - nagyon egyszerű. De persze van itt más is. Méghozzá egy több mint százéves filmzsáner. Ha azt mondom, Billy, a Kölyök, Buffalo Bill, Bronco Billy, Jesse James, Calamity Jane, Wild Bill Hickok, Wyatt Earp, akkor ezekről a nevekről (egyébként valós alakokról) azonnal beugrik, hogy melyik ez a zsáner. Igen, a western. A Film- és médiafogalmak kisszó- tárában - sok egyéb mellett - a következőt olvashatjuk erről a műfajról: „Bár a ’80-as évek teljes mélypontja után Kevin Costner Farkasokkal táncoló c. Os- car-díjjal jutalmazott westernje mintha a műfaj újjáéledése mellett tanúskodna, műiden bizonnyal azoknak van igazuk, akik szerint a westerntematika közel 100 év elteltével kiürült, eredményei a film egyéb műfajaiban (kalandfilm, sci-fi stb.) felszívódva élnek tovább.” Mielőtt korrigálnám ezt az állítást, tegyünk egy kis kitérőt. A western a celluloid mítoszteremtés egyik legevidensebb példája. A filmtörténészek szerint ez egyszerűen azt jelenti, hogy az ide tartozó alkotások többsége nem úgy ábrázolja a 19. század végi vadnyugatot, ahogyan az kinézett és működött, hanem úgy, ahogy azt Hollywood látni vagy láttatni szeretné (ami ugyanaz). Ez azért alakulhatott így, mert a mozi születésekor burjánzó westernirodalom azonnal hatást gyakorolt az amerikai nemzeti identitás alapmintáira. E történeteknek tehát ha volt is valamilyen valóságmagvuk, az látványosan megszépült, s a nézői igényeknek megfelelően került bemutatásra. Ennek köszönhetően a vásznon egy olyan vadromantikus világ elevenedett meg, melyben a jók és a rosszak vívják örökös háborúikat a távoli Nyugaton (szűkebben: a kocsmában, a hotelben, a kuplerájban, a börtönben stb.). Arra itt nincs mód, hogy áttekintsük a westernfilm történetét (bár megérné), egy érdekességgel azonban érdemes szembesülnünk. A fentebb idézett lexikonszócikkel egybehangzóan a filmtörténészek ugyanis váltig állítják - hozzá kell tennem: megalapozottan -, hogy ez a műfaj kb. az 1980-as évek elején kimúlt, vagy betagozódott más zsánerekbe. (Pár újabb példa erre. Vadiúj vadnyugat: western + steampunk, Cowboyok és űrlények: western + sci-fi, Sukiyaki Western Django: western + csambara [= szamurájfilm], Börtönvonat Yua forgatókönyv anyaga, szerkezete, stílusa és alapelvei Fümtett gat Szellemének köszönhetően. Ez többszörösen is ironikus és rétegzett gesztus, ugyanis Rángó tényleg találkozik egy taggal a végső fordulat előtt, aki a narratív identitásával szembesíti („senki sem léphet ki a saját történetéből”), és azzal, hogy „nem rólad van szó, hanem róluk” (mármint a poriakról). A Nyugat Szelleme inkább egy olyan mítoszként lepleződik le a Rangóban, ami valójában nincs is jelen, de mégis működik, azaz olyannak tűnik, mint egy wes- temklisé. Ahogyan-a történet is eltávolodik, de újra meg újra visszacsatolódik a western műfajához (van itt minden: messziről jött idegen, kocsmajelenet, bankrablás, lovas üldözés, pisztolypárbaj stb.). Ezt viszont reflektáltan teszi. Két példa gyorsan. Vegyük a következő párbeszédet a film végéről: Mi történik itt? - Nos, hogy kielégítse a közösség igényeit, a hős lemond saját magáról, és megszilárdítja azt az ikonikus képet, melyre mindig emlékeznek majd. - Szóval, jön a naplementés rész.” Yes. Olyanok ezek a kedves kis rágcsálók, hüllőcsmába: western + dráma, Az eltűntek: western + thriller.) S ha készültek is azóta westernek - folytatják a kutatók -, akkor ezek - állítják teljes joggal - a műfaj formai kimerüléséről tanúskodnak. Itt azonban álljunk meg egy-két szóra... Szegény Rángó, még mindig nem róla lesz szó, hanem gyorsan egy remekművet említenék. Merthogy itt vannak nekünk a Coen tesók. Bár a Nem vénnek való vidék kapcsolódása a wes- ternhagyományhoz sokszor felmerült a filmkritikában, A félszemű aztán meg tarolt. Ez a mestermű több westernsémát egyesítve (bosszútörténet, profi csapat küldetése) és azokat részben ironizálva, mintha kivitelezését tekintve arra utalt volna 2010-ben, hogyatetszha- lott megmozdult. Ennek a „mozgolódásnak” talán az lehet az első számú oka, hogy a western mintha mégis alkalmas volna arra (remake-ről van szó!), hogy kortalanná váljon. Azaz elemelkedjen a konkrét nemzeti identitás kérdéskörétől (ha eddig nem tette volna meg). Coenék ugyanis profi módon mutatják meg, hogy nem a vadnyugat támadt fel, hanem az a kisebbségi filmes diszkurzus fordul hozzá és folytatódik, amely a sztereotípiákon túllépve (McKee könyvében is fontos szempont!) a westemkarakte- rek küzdelmét is képes eredeti vizuális megoldásokkal tálalni. Ennek a látásmódnak - véleményem szerint - az tehát a megkerülhetetlen hozadéka, hogy nem a hagyomány újraértelmezésében érdekelt pusztán, hanem annak felhasználásán keresztül mutat rá a filmnyelv megváltozott funkciójára, a sekélyességgel szemben az igényességre (hiszen itt minden kocka a helyén van, Jeff Bridges pedig óriási, amikor részegen lövöldöz); és arra, hogy a jó westerntörténet túlmutat Amerikán (pláne a 19. századon). Persze-persze, szegény Rángó... De hát az ő története, önkeresése („ki is vagyok én?”) ebben az igen tág kontextusban lesz igazán beszédes. Gyorsan tegyük a helyére. A szenzációs képi világú animációs filmben ezerféle poén van; csak azt a párat említem meg, amely a legszükségesebb. Por Citynek, ennek a szerencsétlenül járt vízhiányos városkának szüksége van egy hősre, akiben hinni tud a korrupció közepette, s erre Rángó nem igazán alkalmas, mert különféle szerepeket játszik (kaméleon a drága). Aztán mégis megoldja a dolgot a Nyukék meg társaik, mintha ismernék a westernfílmek gépezetét. Aztán a pátosz itt is megtörik: amikor végszóként Rángó a Nyugat Szellemére hivatkozna, leesik a lóról (sorry: a madárról, mert kisállatok, ugye). Ám a végszó első fele így is érthető lesz: „Mindannyiunkban ott lakozik a Nyugat...” (Figyeljünk: a kaméleonban is!) Oké, lépjünk vissza. Van a film közepe táján egy üldözésjelenet, amelyben a - természetesen - szekérrel menekülő csapatot denevéreken lovagló földikutyák támadják. Tudom, ez így alapból rosszul hangzik. Ám a jelenet - immár a produkción belül sokadszorra - a zene funkciójára irányítja a figyelmet. Hiszen az ütközet a zseniális Apokalipszis Most című Coppola- filmre hajaz, melyben a híres Wagner-zenére (A walküröklovaglása) „érkeznek” a helikopterek (Vietnamban). Itt viszont a Wagner-toposz átcsúszik egy remek mexikói ötvözetbe (tiszta Robert Rodriguez; tökös), aztán a szintén ismerős Strauss- keringőbe (a la Kubrick). De hagyjuk a direkt allúziókat (hiszen a teljes westemha- gyományt említhetnénk, meg persze a Star Warst), maradjunk inkább a zenénél; Hanz Zimmer, a Los Lobos és mások „állati” teljesítményénél. (A zenészek mint mexikói bagolycsapat a narrátor funkcióját töltik be a filmben, remek módon, ám mindig a főhős korai halálát jövendölik...) Illetve ne maradjunk, mert ez is visszautal a westernfilmek egy fontos korszakára, a spagettiwestemek vagy italowestemek időszakára. Volt egyszer egy vadnyugat: Sergio Leone és csapata zenei dramaturgiának vetette alá a westerntematikát, de ez nem vált a hátrányára. Sőt! Csak emlékeztetőül: Claudia Cardinale, Charles Bronson, Henry Fonda stb. szerepei zenei szólamokra bomlanak. Tehát, ha felcsendül egy dallam (mondjuk egy száj- harmonika), mindig tudjuk, ki következik (Bronson)... A helyzet és a Morricone-zene ott egyaránt drámai... Egy újabb keményvágással élve, leszögezhetjük, hogy McKee-nek valószínűleg igaza van, amikor azzal érvel, hogy minden a sztorin múlik. Ha viszont ez tényleg így van, akkor meg kell tudnunk fogalmazni a szóban forgó film ún. vezérelvét. „Egy befejezett történet vezérelvét - írja a szerző - ki kell tudnunk fejezni egyetlen mondatban. [...] Ez persze nem azt jelenti, hogy a történet egyetlen sorrá redukálható. Egy történet hálójában sokkal több minden rejtőzik, mint ami szavakban kifejezhető - finom árnyalatok, szub- textusok, félrevezetések, kettős jelentések, és mindenféle egyéb gazdagságok. [...] A vezérelvet [azonban] meg kell tudnunk fogalmazni egyetlen mondatban, amely elmondja, hogy hogyan és miért változik az élet a film eleji létállapottól a filmvégi létállapotig.” (91.) A Rángó esetében tehát van itt egy probléma: a víz. Mert ha az nincs (sok helyütt nincs elég), akkor meg vagyunk lőve. De nem (csak) egy marcona bandita által... A vezérelv ezért így szól: Rángó western- hőssé válik, megtalálja a maga szerepét, és azáltal magasztosul fel, hogy másokon segít (megtalálja a vizet, a porból sár lesz, közben pedig bebizonyítja, hogy revolverhősökre mégiscsak szükség van). Nagy távot futottunk be, kérdés, hogy mivel lehetne befejezni. Nem erőltetnék ide semmilyen ideológiát (bár a Rángó arról is szól, hogy a hit és a hagyomány eltakarja a valóságot), mert szerintem a metafora így is világos: a western egy rendkívül sokszínű kaméleon. SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor. Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com
