Új Szó, 2012. június (65. évfolyam, 126-151. szám)
2012-06-05 / 129. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. JÚNIUS 5. Keddi faggató 13 Miklós Viktória: Tíz emberből ha kettő számára természetes feladat a környezetvédelem, a többiek közömbösen inkább nem is beszélnek róla... Hogy mi lesz száz év múlva, kit érdekel? (Somogyi Tibor felvétele Június ötödiké a környezetvédelmi világnap! S mert éppen ma időszerű, elővehetem hát a zsurnaliszta közhelyet: a téma az utcán hever, csak le kell hajolni érte. MIKLÓSI PÉTER Precízebben szólva, nem is muszáj érte lehajolni, elég csupán nyitott szemmel járni a szállóporral, szeméttel teli utcákon, belehallgatni azok bántó zajába, beleszippantani a felsőlégúti megbetegedéseket, gyulladásos folyamatokat okozó égéstermék-illatú levegőbe, hogy egy-egy felelősségteljesebb pillanatunkban rádöbbenjünk: bár a technikában elért eredményeink alapján az EMBER igazán nagynak gondolja magát, napi tevékenységével az EMBERISÉG természeti katasztrófát gerjeszt, már-már saját öngyilkosságát készíti elő. Látszólag észrevétlenül, és a többség nem is rosszindulatból rombolja életkömyezetünket, szennyezi saját tájékát, hanem természetrajzi és környezetvédelmi „analfabetizmusból”. Nem tudatosítja, hogy a folyópartra, a gyepre csurgatott motorolajjal, a konyhában összegyűlt fáradt étolaj kilöttyinté- sével a víz köbmétereinek százezreit teheti ihatatlanná. Hogy esténként József Attila „altatója” neki már nem elég, hiszen évek óta tablettázott álmokhoz szokott. És ha végre mégis „szendereg a robogás”, s hétvégenként övé „az erdő, a kirándulás”, akkor hulladékot hátrahagyva ötszavas turistaként (fű, fa, féldeci, farkasétvágy, falatozó) süketnémán jár a természetben. Nemigen jut eszébe, hogy a nemtörődömsége okozta környezeti ártalom nem látványos tömegkatasztrófa, hanem áldozatait alattomosan szedő folyamat. Végső soron: egy-egy korty halál. Ezért az életkörnyezet jövőjéért aggódni távolról sem csak a zöldmozgalmak, hanem egyéni felelősség dolga. így hát Miklós Viktória környezetvédővel, a környezeti hatástanulmányok szakértőjével sem a tudományok magaslatairól, hanem „csupán” civilekként, a tudatos állampolgári vállalás szemszögéből feszegetjük a témát. Egy környezetvédő számára nyilván fontos, hogy az emberiség jövője nyerésre álljon. Gondolom, lelldekben talán segíti, hogy a bölcsőben a győzelem istennőjének latin nevét kapta! Valóban igyekszem kerülni a vereségeket, noha győzedelmeskedni sem győzedelmeskedem a szó eredeti értelmében. Az élethez való hozzáállásomban azonban a pozitív szemléletmód van túlsúlyban. Az sem csorbítja optimizmusát, hogy nézzen körül bárhol, úgyszólván mindenütt a kömyezetcsúfítás jeleit látja? Pont fordítva: ez csak még inkább hajt abban a szándékomban, hogy meggyőzzem az embereket. Az én filozófiám, hogy nemcsak riogatni kell, hanem inkább beláttatni az emberekkel az életkörnyezet megmentésének fontosságát. Rávenni őket, hogy megváltoztassák a gondolkodásmódjukat, legyőzzék a közömbösségüket. A környezeti problémák egyik okát ugyanis abban látom, hogy a hétköznapi ember elpártolt a természettől, elfordult nagyszüleinek legtermészetesebb szokásaitól, közben meg csak csörtet valahová, hajszolja az anyagi javakat. Eszébe sem jut annak számbavétele, vajon elegendőt tett-e, pontosabban, egyáltalában tett-e valami érdemlegeset a saját mikrovilágának megóvása érdekében? Mert pusztán locsogni a környezetvédelemről nem több a hámozott lufinál; s közben persze abban reménykedni, hogy az ember majd csettint egyet az ujjával, és az idevágó gondok zöme máris megoldódik. A Földtől egyszerűen agresszívan többet akarnunk, mint amit önszántából is kínálni tud nekünk. Arról már nem is szólva, ha a városi emberek a beton- kaptárszerű lakásaikban, a vidékiek a saját házaikban és telkeiken, ki-ki tehát a saját portáján kíméletlenkedik a környezetével szemben, akkor mit várjunk el a nagyipari testületektől? Nekik tényleg csakis a pénz, a haszon az elsődleges, s talán eszükbe sem jut, hogy saját gyermekeik jövőjét teszik tönkre. Egy igazi környezetvédő folyvást aggodalmaskodik? Mármint a világért. Még ha az illető alapvetően pozitív beállítottságú is, mint ön? Nézze, az éber odafigyelést, a környezet iránti józan féltést én nem mondanám permanens aggályoskodásnak. A zöld- mozgalmak képviselői inkább csak tisztában vannak a sok tekintetben egyre rosszabbodó ökológiai helyzet reális veszélyeivel. Azzal, hogy a világ így a saját vesztébe rohanhat. Álláspontunk szerint ezért fontosnak okvetlenül fontos, de távolról sem kielégítő pusztán az iskolákra bízni az enviromentá- lis nevelést. Különösen akkor nem, ha a gyermek nem otthonról hozza már magával a tudatos környezetkímélés iránti vonzalmat. Ha valakinek manapság akár már óvodás korától nincs a lelkében, a szívében a természettel szembeni tekintély, a természetóvás igénye, akkor nehéz lesz belőle oiyan embert nevelni, aki felnőttként - a környezetével együtt - szem előtt tartja majd a fenntartható fejlődés egyre igényesebb követelményeit. Ugyanis a jövő ebben a tekintetben mindenképpen a ma emberének kezében van. Az emberiség annyira ostoba, hogy csakis a komoly katasztrófák döbbentik rá a valós veszélyre? Igen. Amíg nem a saját bőrünkön érezzük a bajt, addig, sajnos, többnyire pusztán rále- gyintünk a dolgokra, mondván: eddig is volt valahogy, ezután is lesz valahogy... Ön eltűnődött már azon, hogy a sűrű vészjelzések dacára miért ez a nemtörődöm könnyelműség? Mert a pénz dominál! Sokkal nagyobb úr a józan észnél meg az etikai értékeknél. Hányszor megtörtént már, hogy a felelősök egy vállrándítással elintézték, ha a tankerhajóból tonnaszám olaj ömlött az óceánba. Az ilyen malőrök esetén az olajszállító társaságok inkább készséggel kifizetik a bírságot, mintsem megjavíttatnák tengeri flottájuk hibás hajóit. De ne csak róluk beszéljünk! Szerte a világban - beleértve természetesen Szlovákiát is - számtalanszor előfordult már, hogy piszlicsáré dolgokra hivatkozva elodáztuk, elodázzuk a kellemetlen és költséges feladatokat, amelyeket előbb-utóbb úgyis el kell végezni. Javarészt jóval drágábban, mintha idejében megkerestük volna az ésszerű és akkor talán még az esetleges korrupciótól is mentes megoldást. De nemcsak a korrupció undorító, hanem az átgondolatlanságtól, a szakágazati prioritások összevisszaságától, a fejetlenségtől szintén könnyen kavaroghat a kisember gyomra. Kormányzati szinten ezzel volna jó komolyabban foglalkozni. „Zöldszemmel” nézve miként lehetne a politikusoktól kikövetelni a racionálisabb cselekvést? Lévén ők is csak földi halandók, őket bizonyára szintén bántja a zajszennyezés, a fokozódó környezeti ártalmakból adódó veszélyek. Nekik is vannak gyermekeik, unokáik, és mindenki, akinek van gyermeke meg unokája, azt fogja mondani: nem közömbös számára, hogy mi lesz itt száz év múlva, így hát szeretne egy olyan világot itt hagyni, ahol az utódok is élni tudnak. Ezért a politika elsődleges felelőssége a környezetvédelem kiemelt támogatásában, pénzügyi lehetőségeinek bővítésében, a meglévő források igazságos elosztásában rejlik. Egyszerűbben okoskodva a politika ne csupán üres szólamokkal és kampánytémaként akarjon segíteni. Beleértve azt is, hogy ez az egyre sürgetőbbé váló kérdéskör a stratégiailag kiemelt területek közé kerüljön. Ahogy Szlovákia uniós csatlakozásának idején erre volt már precedens. Akár a bakancsos turisták, váltsunk mi is tempót, és lépjünk el a politika ingoványos mezejéről. Mert magán(y)- beszélgetésünk további tárgya lehetne akár egy önvizsgálat is, hogy nálunk vajon mennyire vannak helyzetük magaslatán a köznapi ökológia civil szerveződései? Jó kérdés! Mert még a legnagyobb tekintélyű Green- peace-nek sincs olyan átütő ereje, hogy azt mondja, állj, elég volt. Ráadásul bevett szokás, hogy erdőt menteni, élővizet tisztítani, szemétkupacokat eltüntetni nem hangoskodva kell. De része a hazai igazságnak az is, hogy a civilek környezetvédelmi aktivitása bizony nem a régi. Rögtön a rendszerváltás után volt egy látványos nekibuzdulás, ám ahogy múltak az évek, elcsön- desedett az akkori buzgalom. Ez ugyan nem jelenti a civil szerveződések serénykedésének ellaposodását, de a zöld- mozgalmak körében mára valahogy más minőséget kaptak az emberi kapcsolatok, fellazult a kölcsönös odafigyelés. Ez pedig csorbítja a hazai zöldmozgalmak társadalmi tekintélyét. Szemben, mondjuk, Németországgal, Ausztriával, a skandináv államokkal, ahol a zöldek szavának súlya van! Igen, de ott a zöldpártiságnak nem húszéves, hanem több évtizedes, jól bevált hagyománya van, és a lakosság igényli is az efféle gondolkodásmódot. Mind az említett, mind több más országban régen gyökeret vert az életkömyezet szigorúbb tisztelete, így az emberek együttélése a természettel szintén sokkal intenzívebb. Nálunk ez az életstílus, illetve ennek határozottabb igénye talán a következő egy-két nemzedékben fog kialakulni. Háttérbe szorítva az egyelőre túlsúlyban lévő „ahogy esik, úgy puffan” szemléletet. Bár az objektivitás kedvéért azt is látni kell, hogy Szlovákiában a lakosság zöme komoly pénzügyi gondokkal küszködik, rengetegen élnek egyik napról a másikra havi párszáz euróból. Ilyen helyzetben, érthetően, nem a környezetvédelem fontossága köti le elsőrendűen a gondolataikat. Viszont mind a szociális, mind a környezetvédelmi problémák egymással több tekintetben összefüggő, sőt, egymásra épülő veszélyeinek halmozódása később jóvátehetetlen károkat okozhat az országnak. Nyilván ez helytálló érvelés, mégis az a benyomásom, hogy Szlovákiában nem vagyunk eléggé nyitottak a környezetvédelmi szempontok befogadására. Rendben, de a válaszérveket keresve újra csak oda fogunk kilyukadni, hogy a zöldgondolat jelképe lehet ugyan a bakancs, a flaneling, a hátizsák, de manapság ez már tényleg csak szimbólum. Itt a globális világ a probléma, a csakis a saját profitját néző, nagy monopolérdekeltségű tőke a gond. Ót nemigen érdekli semmi más, csak a ma. A kisember szava könnyen elvész, hiába akaija a jobbat. Arról már nem is beszélve, hogy a zöldek, nézeteik révén, szinte törvényszerűen szembekerülnek az események fő sodrával. Még ha mindez a jó ügy érdekében történik is, ezzel a dolgok természetéből adódó örökös harciassággal nehéz beépülni a társadalomba, nehéz a támogatók széles köreit megnyerni. Mégsem érzi szélmalomharcnak a zöldpártiak és a velük rokonszenvezők buzgalmát? Nem kilátástalan küzdelem ez? Szerintem nem sopánkodni kell, hanem cselekedni. Persze, ugyanakkor a világot sem akarhatom azonnal megváltani. Első, talán legfontosabb lépésnek elég, ha a saját családomban és a szűkebb pátriámban a logikus okszerűség elveivel összhangban élek, hiszen akkor máris megtettem az elemi kötelességemet a tágabb világgal szemben is. Napi munkámban ennek a célnak szem előtt tartásával készítem a leendő épületek környezeti hatástanulmányait. Vagy ha a gyerekeimmel az erdőt járjuk, igyekszem rávezetni őket arra, amihez majd a jövőben igazodni tudnak. Minden gyermek nagyon fogékony, egy földre hullott gallyról is sok érdekeset lehet elmondani nekik, ezzel kialakítani bennük a természettel szembeni egyéni erkölcsi értékrendjüket. De felnőttként a magam számára is életfilozófiámmá tettem, hogy nem a múlt reminiszcenciáinak, nem is a jövő ábrándjainak, hanem a jelen teendőinek élek - a fenntartható környezeti jövőt segítve ezzel. Egy dologban a kíváncsiság még mindenképpen furdalja az oldalamat: mi a véleménye az újabban fölkapott bioágazatról? Jómagam ha nem is tartom humbugnak, de azért látva látom, hogy a fejlett ipar sok gyárat, sok kéményt, sok savas esőt jelent, olyan savas esőt meg savasodó földet, amelyből mindez belekerül az azt fölszívó növénybe, tehát ott van a tejben, az állat húsában, a vegetáriánusok kosztjában, bárki konyhakertjében. Hol itt a bio? Mondani mondhatja akár humbugnak is, de azért illendő hozzátenni, hogy az így termelt áru jóval egészségesebb, mint a kémiailag preparált, útközben ládákban érlelt paradicsom, gyümölcs vagy a tápszerekkel „hizlalt” primőr. Úgyhogy van benne valami, csak nem az igazi? A bio is egy márka, amit meg kell fizetni. Az igazi bio a becsületes őstermelőnél kapható a főszezonban, esetleg az olyan forgalmazónál, akinek erről hiteles tanúsítványa van. Például az igazi bio tejtermék mindig rövid szavatosságú. Életkörnyezetünk tekintetében megmenthető a remény? Nem cinizmusnak szánom, ha azt mondom: az hal meg utoljára. Remény nélkül kár is élni. És én bízom abban, hogy valami jó történik, de ehhez föl kell rázni az embereket.
