Új Szó, 2012. június (65. évfolyam, 126-151. szám)
2012-06-26 / 147. szám, kedd
o N on EB-TIPPJÁTÉK Az élmezőny állása huszonnégy meccs után EUR02012 ___________________14. oldal POLAND-UKRAINE 2012. június 26., kedd, VIII. évfolyam, 24. szám W1' 9 JÉK jft •1 % 1 Az angol válogatott játékosai Oskar Schindler egykori zománcgyárában Krakkóban, balról: Alex Oxlade-Chamberlain, Jordan Henderson, Phil Jones, Scott Parker, Glen Johnson, Stewart Downing, Joleon Lescott, Ashley Cole, Ashley Young, John Terry és Steven Gerrard. Schindler a második világháború alatt úgy mentett meg 1200 zsidót a haláltáboroktól, hogy listát állított össze a gyár dolgozóiról, akik az ő indoklása szerint „a náci hadsereg számára nélkülözhetetlen munkát végeztek". Schindler 1974-ben halt meg Németországban, a világ előtt ismeretlenül. Az ő történetét dolgozta föl Steven Spielberg a Schindler listája című filmben, amelyet hét Oscar-díjjal jutalmaztak. (Fotó: srrA/AP, Scott Heavey) Hogyan beszéljünk azokról a meccsekről, amelyeket nem láttunk? Korosodó férfiak találkoznak a piaci italbolt előtt, kezükben füles nejlonszatyor. Mindegyik ugyanazt kérdezi. „Láttad a meccset?” Ez persze ....... nem valódi kérdés, csupán arra szolgál, hogy köntörfalazás nélkül, azonnal a téma közepébe vágjanak (ahogy az irodalmárok mondanák: in médiás rés), elkerülve a fölösleges felvezető köröket, hiszen a közfelfogás szerint ilyenkor, Európa- és világbajnokságok idején az újszülöttektől kezdve a százesztendős aggastyánokig mindenki focimeccset néz. Aki pedig nem... Nos, az kínos helyzetben van. A társalgások ugyanis mindenütt (a munkahelyen, a presszóban, a buszmegállóban, a kórházi váróteremben...) a futballmeccseket tematizálják, s aki nem tud hozzászólni, az saját presztízsét kockáztatja: némasága elárulja tájékozatlanságát. Ezért aztán - a lelepleződéstől tartva - mindenki úgy tesz, mint aki „képben van”. Tulajdonképpen nem nehéz dolog ez, tájékozottnak lenni ugyanis annyit jelent, mint gyorsan eligazodni az információáradatban, összerakni az innen- onnan elkapott hírmorzsákat. Tegyük föl, hogy P. nem látta a meccset, így indul munkába. Előtte még betér a sarki boltba (kefir, kifli, kenősajt), ahol sorban állás közben, fél füllel meghallja, hogy az előző esti meccs „siralmas”, szinte már „nézhetetlenül gyönge” volt. Aztán autóba ül, s ahogy egy kereszteződésben várakozik, a rádióból megtudja az eredményt is (0-0). A munkába érve Géza bá, a beszédes portás azzal fogadja, hogy mit szól a bíró „bicskanyitogatóan botrányos” ténykedéséhez. Tényleg, mit is szól? „Ez van, Géza bácsi, a bírók már csak ilyenek” - válaszolja találóan, Géza bá bosszankodik, hogy hát igen, a bírók sajnos tényleg ilyenek; ő pedig örül, hogy viszonylag könnyen kicselezte ezt a váratlan keresztkérdést: az első vizsgán átment. Csakhogy odabent óvatosabbnak és meg- fontoltabbnak kell lennie. A kollégái jobban ismerik őt, a gesztusait, a hangsúlyait, az arcjátékát; s így hamarabb átlátnak a szitán. Ahogy benyit az irodába („ebbe a rettenetes vallatószobába”) és köszönésképpen biccent a többieknek, már látja, hogy hosszú napja lesz. Hosszú, kemény nap, amikor helyt kell állnia a sok fütballmániás között. Leveszi a zakóját, telefonon szól a titkárnőnek, hogy kér egy „méregerős feketét”, aztán matatni kezd a fiókjában, időhúzó jelleggel, de hiába, mert egyszer csak ott a kérdés előtte: „Láttad a meccset?” Nocsak, gondolja, milyen tapintadan nyitás. Milyen nyers, durva behatolás a magánéletébe. Hát mi közük hozzá? Titkon azt remélte, mire beér, az ilyen felvezető kérdések már régen lecsengtek, s neki csak a sokadik részletkérdést kell tisztáznia a meccs kapcsán, például hogy jogos volt-e a tizenegyes, amire ő magabiztosan azt felelné, hogy „nézőpont kérdése”, s azzal csókolom. De nem, ezek itt azzal jönnek, hogy látta-e a meccset. Hazudjon? Nem, hazudni nem fog. Inkább előveszi a zsebkendőjét, és válasz helyett tüsszent egyet. Haaap-ci! Értsék, ahogy akarják. Aztán megismétli a portás szavait. ,A bíró ténykedése... hogy is mondjam... bicskanyitogatóan botrányos volt.” De ő is érzi, hogy ez így kevés. Lázasan kutat emlékei között, hogy milyen sportriporteri klisét társíthatna a rádióból hallott 0-0-s eredményhez. Megvan! Torkát köszörüli, megvárja, míg csönd lesz, s akkor jelenw Aki nem tud hozzászólni a meccsekhez, az saját presztízsét kockáztatja, ezért inkább úgy tesz, mintha képben lenne. tőségteljesen megjegyzi: „Egy gól jót tett volna a meccsnek.” Erre aztán zsibongani kezd az egész iroda: „ha az elején a kapufáról bepattan a labda, vagy ha két lépésről nem rúgja fölé az a kétbaüábas gyerek.. A kollégái újrajátsszák a tegnapi meccs eseményeit, ő pedig már reménykedni kezd, hogy hátha megúszta ennyivel. De nem. „És a kapust láttad a végén?” Gondterhelten lapozza a jegyzetfüzetét, megpróbál kifarolni a válaszadás elől, megpróbálja eljátszani, hogy ő elfoglalt ember, egy lelkiismeretes diszpécser, akit nem illik zavarni munka közben, de a kérdés nyomán fellépő baljós csönd is jelzi, hogy ezt bizony nem mástól, hanem határozottan tőle kérdezték. Kapus? Erről semmit sem hallott, sem a boltban, sem a rádióból, sem a portástól. Mit művelhetett a kapus a végén? Passz. Megpróbálkozik egy semleges válasszal, azzal nem ronthat el semmit: „Na ne, azt inkább nem is kommentálom...” A kollégák helyeselnek: kiderül, hogy a kapus az utolsó percben kis híján benézett egy hazaadást. S ez így megy tovább egész nap, kisebb- nagyobb megszakításokkal. O meg csak bólint, hümmög, olykor a fejét csóválja. Ügy tesz, mintha. Délutánra mindent tud a meccsről. Többet, mintha megnézte volna. Az összes fontos játékszituáció előtte van, kielemezve, kommentálva, lábjegyzetekkel ellátva. S ahogy hazafelé menet megáll a gyerekért az oviban, az öltözőknél várakozva már ő fordul oda egy másik apukához: „Hát, hallja, amit az a kapus művelt tegnap az utolsó percben, az tényleg hajmeresztő volt, nem igaz?” Gazdag József
