Új Szó, 2012. június (65. évfolyam, 126-151. szám)
2012-06-19 / 141. szám, kedd
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. JÚNIUS 19. _________ Keddi faggató 15 Haraszti-Mészáros Erzsébet: A Dolgozó Nő az akkor legalacsonyabb tudásszintű réteghez, a magyar nemzetiségű lakosság feléhez - a nőkhöz jutott el „Megtanultam önmagamat vállalni” Félszázada, pontosabban annál is régebben ismerjük egymást. Még anno, az ötvenes évek derekán, a szép emlékű hajdani komáromi országos magyar szavalóversenyeken gyakran találkoztunk. MIKLÓSI PÉTER Én a pozsonyi elemi gyerek- szavalója voltam Havas Mária növendékeként; ő már nagylány, és Tomaschek Mária diákjaként a pozsonyi közgazdasági iskolát képviselte. E két iskola versenyzőinek tíz-tizenkét fős csapata együtt indult, együtt érkezett az akkoriban csöndes, meghitt hangulaté Komáromba, ahol még állt a Magyar Területi Színház eredeti épülete. A vasútállomás és a patinás emlékű Centrál-szálló, később az Európa Szálloda előtt is még fiákerek várakoztak fuvarra... Az élet aztán úgy hozta, hogy nemcsak egykori „szavalótársak”, hanem pályatársak is lettünk. Igaz, más-más utakon, más-más hazai magyar lapoknál. De mindebből annyi nyilvánvaló: nem fiatal már, nem is akaija elhitetni magáról, hogy az. Viszont egyik hetüapunk jóvoltából mindmáig aktív. Sőt! A véletlen szemtanú biztonságával állíthatom, hogy akad gáláns hazai magyar zsurnaliszta, aki újságírásunk egyik bárdjaként tiszteli. Kérésemet mégis alig leplezett meglepetéssel fogadja; már-már félszegséggel tiltakozik. Amikor mégis találkozunk, örömmel tapasztalom: arcán máig több a fény, mint az árnyék. Amiért pedig a randevút kértem tőle, az egy virtuális jubileum - az 1952-ben alapított Dolgozó Nő (1966 januárjától csak sikkesebben Nő) című képes hetilap meg nem élt 60. évfordulója. De túl ezen, természetesen, az ő hosszú pályája az, ami személye révén érdeklődést érdemel. Haraszti-Mészáros Erzsébettel nem az otthonában, nem egy presszóban, hanem - sportnyelven szólva - semleges pályán társalgók. Nem szeretnék hivatalos interjút kapni! Én sem adni. Próbáljuk meg magánbeszélgetésként. Rendben. Emlékszel még, hogy hol és mikor került a kezedbe először a Dolgozó Nő? Egyidejűleg az első lapszámok megjelenésével. Tizenhárom évesen, még otthon a szülőfalumban. Akkorra már nálunk is megnyílt a magyar iskola, annak tanulója voltam, ahoVá, a kusza idők viszonyaira jellemzően, rögtön a negyedik osztályba vettek be. Ceruzával, papíron szorozni viszont csak ötödikes koromban tudtam. De ugyanekkor megkaptam Petőfi összes költeményét, és már a vakáció alatt megtanultam őket. Amikor 1954-ben Pozsonyba, a kereskedelmibe kerültem, ott az iskolakönyvtár magyar köteteit kezeltem. Egy nap jött az ukáz, hogy az indexre tett magyar könyveket ki kell selejtezni és zúzdába küldeni. Ekkor boldogult tanárnőm, Tomaschek Mariska megnyugtatott: amíg arra a sorsra jutnának, a diákszállóba vihetem őket. Szatyorszámra cipeltem hát mindent a lexikonoktól kezdve Zilahyig, és éjjel-nappal olvastam. írogattam is, az meg különösen tetszett, hogy kultúrműsorokat szervezve a környék falvait jártuk. Még Lévára is eljutottunk, ahonnan hazafelé vonatozva a véletlen révén megismerkedtem Túri Máriával, a Dolgozó Nő főszerkesztőjével. Nagyon kellemesen tudott elbeszélgetni a fiatalokkal, s velem is megígértette, hogy a lap levelezője leszek. Cserébe fölajánlotta, ha eljön az ideje, gondja lesz rá, hogy bekerüljek a lapjához. Végül valóban így történt, igaz, csak később, mert első szerkesztőségi munkahelyem a Szabad Földműves volt. Évtizedek múltán is érdekel, hogy miről és mit írt egykoron a Dolgozó Nő? Ez a legeslegelején 16 oldalon és kétezer példányban megjelenő képes hetilap? Később 20 oldalon, ám csak havonta kétszer adták ki, majd nagyobb nyomdai formátumban 16 oldalon lett ismét hetilap; és még sorolhatnánk az átalakulásait az egyik formából a másikba... Az otthon őrzött példányokba bele-belelapozgatok. Mindannyiszor csak azt látom, hogy a rovatok struktúráinak megfelelően a mindenkori társadalmi igényeket s elvárásokat tükrözik a lap különböző évfolyamai. Beleértve a későbbi korszakokat is. Amikor például a hetvenes évek első felében már főszerkesztő voltam, egy időszakban nem „illett” mákot termeszteni. Mi viszont két olyan receptet ajánlottunk olvasóinknak, amelyekben mák is volt bőven. Lett ám belőle haddelhadd... Tartósan nyomon követhető törekvése volt a Dolgozó Nőnek, hogy tudatosan kötődött a csehszlovákiai magyar irodalomhoz. Odafigyelve erre kiemelt rovatai voltak: a Tájoló vagy akár az Egy hónap - egy könyv! Nézd, az ötvenes években, bár még jóval később is, ha faluhelyen napközben egy nő könyvet vett volna a kezébe, hát kibeszélik a falu lustájának. Ezért azt kellett elérni, legalább az újságot az asztalra tehesse, hogy később könyvet akarhasson olvasni. A lap eleinte azokat is igyekezett megszólítani, akik talán alig tudtak írni és olvasni, akik könyvet és újságot addig nemigen vettek a kezükbe. Természetesen, az is tagadhatatlan, hogy a kor szellemének megfelelően az egykori Dolgozó Nő is az akkori társadalom alapvetőnek mondott értékeivel ismertette elsősorban az olvasóit. De azért fokozatosan, ahogyan évről évre gyarapodott az olvasók tábora, lapunk oldalaira a család, a gyermeknevelés, a divat vagy a háztartásvezetés szintén odakerült. Mennyiben változott, változhatott a lap szellemisége, tartalmi jellege azáltal, hogy a hatvanas évek második felének legelején eltűnt címéből a „Dolgozó”, és csak a „Nő” maradt? Amennyire és honnan hová mozgatták a társadalmi korlátokat. Bizonyos fokú elmozdulás azért már észrevehető volt. Igaz, hogy az akkori Szovjetunióban lejátszódó folyamatok uszályában, de mégiscsak végeztek nálunk is például szociológiai fölméréseket a családok helyzetéről, karakteréről, így a Nő 1966-os évfolyamában már találni tényeket arról, hogy mely járásban hány nő milyen munkaterületen dolgozik, milyen a korosztályok összetétele, hol és hány óvoda meg bölcsőde működik, illetve hasonló és korábban inkább elhallgatott adatokat. A hatvanas évek második felének egyre nyitottabb légköre, elsősorban azonban a Prágai Tavasz ösztönözte nyitás bizonyosan hozzájárult ahhoz, hogy megugrott a Nő példányszáma, mígnem a legkeresettebb szlovákiai magyar hetilap lett. Ez az olvasottság önbizalmat adhatott! Igen, bár az élet sokkal árnyaltabb annál, mint hogy a dolgok pusztán feketék vagy fehérek legyenek. Tény, hogy fokozatosan valóban megnyíltak bizonyos társadalmi szelepek, 1968 januárja után pedig mindez szinte elemi erővel tört a felszínre. Én viszont, aki már sokkal korábban megtanultam önmagamat vállalni, 1968-69- ben sem titkoltam, hogy azokban az időkben is fanatikus kommunista voltam - a szónak abban az értelmében, hogy komolyan vettem, amit Leni- nék például a nemzetiségi politikáról mondtak. Ezért azt a maga akkori igazságosságában akartam is. Egyszerűen nem bírtam elviselni, hogy az újszerű törekvések síeppjében föltört a „Maďari za Dunaj!”. Történt például, hogy testvérlapunkból a kolléganőnk, Jana Šimulčíková jóindulatúan elvitt magával egy riportútra azon az útvonalon, amelyen a Matica szervezkedett. Én nem nyitottam ki a számat, nehogy kiderüljön, hogy nem a Slo- venkából vagyok, ő viszont bátran kérdezett, és a riportalanyai zokszó nélkül sorra feltárták előtte a precízen kidolgozott, konkrét feladatokra lebontott asszimüációs térképüket. Ilyen meg ehhez hasonló élményeim bőven akadtak ’68-ban, úgyhogy, őszintén szólva, Dubček nem tartozott a kedvenceim közé. Ahogy sok mindenki más sem. A Prágai Tavaszt a konszolidáció korszaka követte. Téged a normalizációs időszak sűrűjében, 1971-ben bíztak meg a Nő szerkesztőségének vezetésével... Te hol voltál hetvenegyben? Az utcán. Többedmagam- mal akkor penderítettek ki - mint később kiderült, húsz évre - az Új Szóból... Az valóban egy bonyolult időköz volt. Eleinte azt kellett bizonyítanunk, hogy méltók vagyunk a fennmaradásra, és a lap teljes tartalmával támogatjuk az akkori konszolidáció törekvéseit. Mégis az történt, hogy 1971 januárjában párthatározat született a Hét, a Nő és a Sport-Világ, tehát az országos magyar hetilapok összevonásáról Kínunkban már ironikus kényszemevet is adtunk a tervezett lapnak, azt mondtuk, legyen „Hét Nő Sportja”... Közben pár sorban közöltük olvasóinkkal, hogy a lapunk Bizalom vonalának címzett tanácskérő leveleiket legkésőbb a megadott dátumig küldjék szerkesztőségünkbe, mert a Nő utoljára március 25-én jelenik meg. Erre megindult a levéláradat, egy váratlanul erős tiltakozási hullám. Egy-két kolléganőmmel ezzel, ezzel is érvelve küincseltünk a pártközpont illetékes osztályának buzgól- kodóinál. Egyben azt is a tud- tukra adtuk, ha bárkivel személyes elszámolni valójuk van, azt tegyék meg ővele, de ne a lapot büntessék! Végül felfüggesztették az összevonást, és a Nő megmaradt. Utánanéztem: tizenhárom esztendeig irányítottad a lapot, bár közben akadt néhány mosolyszünet a felettes szervek és közied... Persze, a lapmentést követően is történt sok minden. Például Mács József: Magasság és mélység című regényének közlése mint botránykő 1972-ben. Vagy három évvel később a nyomdatűz Kassán, ami jelentősen visszavetette az addig magas példányszámot. Vagy akár 1984-ben egyik munkatársunk jegyzete, amelyben „idegen nyelvnek” nevezte a szlovákot. Ez lehetett az utolsó csepp a pohárban, mert a véleményem megkérdezése nélkül a tudtomra adták, hogy elvesztettem a laptulajdonos Nőszövetség belém helyezett bizalmát. így kerültem újra legelső munkahelyem szerkesztőségébe, sorszerkesztőként a Szabad Földművesbe. Amikor pályakezdő voltál - de még a hetvenes-nyolcvanas évek mezsgyéjén is a hazai magyar szerkesztőségek berkeiben a kávéházi újságírás dívott. Jeles lapszerkesztőink írták ott a cikkeiket... ... két olyan receptet ajánlottunk olvasóinknak, amelyekben mák is volt bőven. Lett ám belőle haddelhadd... Igen, a szerkesztőségeknek megvoltak a törzskávéházaik. Például az „újszósok” a Grand kávéházban találkozgattak, a Szabad Földműves a Kriváň- ban, a Hét a Luxorban, hogy az „újifjúságosok” hol, arra már nem emlékszem... Mondjuk, ha Krúdyról akartunk elmélkedni, odaültünk Ozsihoz, azaz Ozs- vald Árpádhoz, az ő közelében a hajdani nyugatos újságírás szelleme lebegett. Az ilyen cse- vej szinte felüdülést jelentett az olyan tudósításokkal szemben, hogy mit mond Tóth Piroska elvtársnő a békeharcról. Például. Hát mit mondott volna szegény... Ugorva az időben: hogyan látod ma az újságírás tekintélyét? Attól függ, mit értünk újságírás alatt. Kérdezhetem úgy is: van-e kellő számú egyéniség, vagy sok a tehetséges napszámos? Ha őszintén válaszolok, nem hallgathatom el, hogy az én időmben még nem úgy született a riport, hogy az „újságíró” ül kezében a telefonkagylóval, mellette a rákapcsolt magnó, bő félórás hívás után befejezi, aztán két-három nap múlva megjelenik az asztal mellett készült több hasábos „riport”. Akkor azt már ne is kérdezzem, hogy mi minden múlik a riporter felkészültségén? Visszakérdezek: van még manapság riporter? És ha igen, hány?! Saját, tehát a hazai magyar újságírás portája előtt söprö- getve: mivel vagyunk adósai a szlovákiai magyar olvasótábornak, a hazai magyar valóságnak? Elsősorban a pontosabb helyzetelemzésekkel, a mindennapi élet mélyebb ábrázolásával. Most inkább a felszín fecseg és hallgat a mély. Ez tűnik föl nekem. Pedig szükséges volna felmutatni a mikro- régiókat, feltárni az azokban élő emberek jellemét, etikaiérzelmi különbözőségeit. Elfogadod a szellemi függetlenséget? Elfogadni elfogadnám. De ritkán tapasztalom. Ha egyáltalában. Szerinted milyen legyen az újságíró és a politikus kapcsolata? Semmilyen. Ne legyen kapcsolata. Hacsak nem akar rossz helyzetbe kerülni önmaga előtt. Vagy legyen annyira korrekt, hogy állandóan szembesíthesse a politikust a hibáival. Vagy a társadalom elvárásaival. Mert ha az újságíró csak egy picit is szervilis, azt megette a fene. Akkor ott vagyunk, ahol voltunk anno...! Ha évtizedek távolából nézed: mit adott neked a napi munkád? Talán azt az érzést, hogy szükség van rám. Hogy segítettem, ahol lehetett. Az olvasóknak, az embereknek. Az újságírói pályát elkezdeni, vagy befejezni könnyebb? Nem tudom. Még nem fejeztembe. A nevedet nem találtam a hazai magyar életrajzi lexikonokban... Aki kíváncsi rám, megtalál. Neked is sikerült.
