Új Szó, 2012. június (65. évfolyam, 126-151. szám)
2012-06-16 / 139. szám, szombat
20 Szalon ÚJ SZÓ 2012. JÚNIUS 16. www.ujszo.com Ágh Erzsébet életműdíjához A mi Böbe nénink GAZDAG NAGY ANIKÓ Azt mondják, a jó tanító nemcsak tanít, hanem az életével mutat példát a tanítványainak. Nemcsak a tudást adja át, hanem megtanít arra is, hogyan kell élni. Hogyan kell meglátni a szépet az életben. Emlékszem arra a pillanatra gyermekkoromból, amikor anyám kézen fogott, és elvitt az akkor alakuló pozsonyeperjesi bábcsoport egyik próbájára, és otthagyott. Meg voltam szeppenve. Nem tudtam, hogy miért vagyok itt, mit fogok csinálni. Ijedelmem feloldódott, mikor Böbe néni, a bábkör vezetője előszedte a kis zöld békákat, amiket az akkori előadásához készített. Rögtön kiderült számomra, hogy ez nem valami kötelező délutáni foglalkozás, hanem egy külön bejáratú, elvarázsolt világ, saját szereplőkkel. Olyan bábokkal, amelyek szinte megszólaltak, annyira finoman, gondosan, precízen voltak elkészítve. A mi Böbe nénink volt az, aki ezeket a csodaszép bábokat megálmodta, és kitartóan var- rogatta, csinosítgatta. Böbe néni volt az, aki a meséket élettel telivé varázsolta. Böbe néni volt az, aki az eperjesi bábos gyerekek előtt, képletesen szólva, kitárta a világ kapuit - hiszen rengeteg versenyre, fesztiválra, külföldi előadásra elvitte az Ugri-bugri bábcsoportot. . És Böbe néni volt az is, aki sokunkban felébresztette a bábművészet (és egyáltalán: a művészet) iránti fogékonyságot. Ezért is nagy megtiszteltetés számomra, hogy itt, most, ezen a színpadon állva bejelenthetem, hogy a 37. Duna Menti Tavasz életműdíját Ágh Erzsébet, a mi Böbe nénink kapja. Az előbb múlt időben beszéltem, amikor azt mondtam, hogy „Böbe néni volt az, aki.. Helyesbítenék, és mondandómat jelen időbe, de még inkább jövő időbe tenném, mert azt szeretném, mint ahogy mindenki azt szeretné a jelenlévők közül, hogy Böbe néni még sokáig ragyogja be jelenlétével a Duna Menti Tavaszt, s még sokáig legyen itt közöttünk - ha nem is csoportvezetőként, akkor olyan mentorként, akihez bármikor fordulhatunk ötletekért, tanácsokért. Végezetül engedtessék meg nekem, hogy - bár négyszemközt már többször megköszöntem neki az ő tanácsait és segítségét - itt most én legyek az, aki a közönség nevében, és visszamenőlegesen a Duna Menti Tavasz mindenkori közönsége nevében megköszönjem a munkáját. Ezt a méltató beszédet egyetlen szóval foglalnám össze, és az a szó: a köszönet. Köszönjük, hogy van nekünk egy Böbe nénink. (Elhangzott a 37. Duna Menti Tavasz zárónapján) Ágh Erzsébet (Képarchívum IRODALOM A SZALONBAN Tehetségvizsga SZALAY ZOLTÁN Zsolt tíz perccel a vizsga kezdete előtt kopogott a vizsgáztató professzor ajtaján. Valami baj van, szólalt meg rémülten, mikor a ráncos, kiélt arcú professzor ajtót nyitott. Mit beszél, kérdezte szemét kimeresztve a professzor. Mikor Zsolt nem szólt semmit, majdnem rázárta az ajtót, de végül megenyhült. Váljon, emlékszem magára, mondta. Maga az a szörnyrajzoló. Magának ügyes munkái voltak. Nemsokára kezdünk, bírja ki. De... valami baj van, mondta Zsolt majdnem suttogva. Nem tudok... Jöjjön, mondta a professzor, és megragadta Zsolt karját. Csaknem úgy citálta be az irodájába. Furcsa enyvszag fogadta odabent, önkéntelen grimaszba torzult az arca. Lecövekelt az ajtónál, és kétségbeesetten leske- dett körbe. Nem tudok rajzolni, nyögte ki végül, széttárva a karját. Nem megy. Csak ezt akartam. Nyugodjon meg, van ez így, mindenki stresszel, felejtse el, hogy vizsgáról van szó, magyarázta a professzor az asztala mellől. Azt hiszem, elvesztettem a képzelőerőmet, mondta Zsolt. Amijét? A fantáziámat, mondta, és oldalra fordult, lesütve a szemét. Miket hord itt össze, emelte fel a hangját a professzor, majd kényszeredetten elnevette magát. Az ugyan szép lenne. Eljön tehetségvizsgára, több hónapos felkészítés után, és elveszíti... a képzelőerejét!... Zsolt némán, mozdulatlanul állt, mint egy kivágásra ítélt, de ottfelejtett fa. Jöjjön ide, intette őt a professzor az asztalhoz, mire Zsolt nehézkesen odaoldalgott. Papírt tett elé és ceruzákat, kihúzta neki a forgószékét, és rámutatott, üljön le. Zsolt leült, de csak bambán bámult a papírra meg a ceruzákra. Rajzoljon egy sárkányt. Vagy bármit. Ami az eszébe jut. Egy perc után Zsolt bocsá- natkérően nézett fel rá, és megrázta a fejét. Ebben az időben ült el a reggeli forgatag az utcán, mindenki megtalálta valahol a helyét. Zsolt kókadtan csatangolt a félig üres utcákon, kétszer is rádudáltak, mikor csak úgy átvágott az úttesten. Egyszer majdnem nekiütközött egy lámpaoszlopnak, de mivel csigatempóban haladt, végül csak összeölelkeztek, mint két jóságos részeg. Megállt a kirakatok előtt, és nézte őket üres szemekkel. Tévéképernyők villogtak, teniszlabda pattogott rajtuk, Zsolt követte a szemével a labdát, és kissé hunyorított, amikor az ütőnek csapódott. Lassan tovabotorkált, zöldséges mellett haladt el, megbámulta az árut, majdnem megérintette az egyik ütött-kopott padlizsánt, de végül visszahúzta a kezét. A zöldséges gyanakvóan méregette, és soká nézett utána. Az egyik zebránál megállt, s azon kapta magát, hogy csaknem jókedve lett. Piros volt a lámpa, összegyűltek néhányan az úttest szélén. A következő pillanatban azt vette észre, hogy a jobb keze egy harmincas, napszemüveges barna nő farzsebében van. Fogta a nő feszes tomporát, de nem történt semmi. Mikor zöldre váltott a lámpa, kihúzta a kezét, a nő sebes léptekkel átvágott az úttesten, Zsolt pedig megfordult, és elindult a másik irányba. Az egyik saroknál megállt egy nagykabátos hajléktalan mellett, aki műanyag palackból bort vedelt. A lába mellett további műanyag palackok sorakoztak, jobbára már üresek, de volt még teli is. Meleg volt a délelőtt, harsány napsütéssel, a borivó férfi arca csillogott az izzadságtól és a bortól, amelynek cseppjei becsurogtak a kabátja gallérjába. Miközben ivott, farkasszemet nézett Zsolttal. Féltékenyen tette le az üveget, majd kissé hátrébb húzódott, a kapubenyílás felé, ahol szállását rendezte be magának. Valamit kérdezett Zsolttól, de nem lehetett érteni az épp arra eltóduló forgalom zajától. Zsolt vállat vont, és azt mondta, nem tudom. Ekkor hirtelen néma csend lett, mintha a város Zsolt kijelentésére várva halkult volna el. Erre ő sandán körbetekintett, majd azt mondta, elvesztettem a fantáziámat. Azt nem csodálom, mondta a hajléktalan, és még hátrébb húzódott. Na de miért, kérdezte Zsolt, csak úgy a semmitől, miközben már vitte tovább a lába. Egy borkimérésben találta magát, kopott öltönyös, műbőr aktatáskás férfiak ültek körülötte, nem néztek senkire, csak az órájukat lesték idegesen, és gyorsan gurítgatták le egymás után a feleseiket. Zsolt nem tudta, hány óra lehet, csak néhányszor elismételte, éhes vagyok. Hamarosan megint az utcán kódorgott, leült egy pádra, ahol egy nyugdíjasforma férfi épp két papírzacskót vett elő egy elnyűtt textiltáskából. Az egyiket maga mellé helyezte a padra, a másikat kibontotta. Kenyér volt benne, valamivel megkenve. Zsolt beleszagolt a levegőbe, biztos vaj, motyogta félhangosan. Egyszerű mozdulattal a másik papírzacskó felé nyűit, kibontotta, és beleharapott a kenyérbe. A férfi elkerekedett szemekkel nézett rá, tele szájjal kezdett porolni, köpködve kifelé a kenyérdarabokat. Lassan mozgott, de még így is fájdalmas ütéseket mért Zsolt vállára. Zsolt kénytelen volt felállni a pádról, és elslisszolni. A kenyeret azonban magával vitte, és elmajszolgatta. Egy lakásban találta magát, egy széken ülve. Voltak körülötte valakik, de alig ismerte fel őket, rémlett az arcuk, s ha kicsit megerőltette magát, tudta, hogy ez Ákos, Szilvia és persze Barna, az meg ott Juli. Mit kerestek itt, kérdezte, de ők más dolgokról beszélgettek. Juli mintha meg lett volna sértődve rá, utálatosan pillantgatott feléje. Végül Szilvia megszólította, mondd már, mi volt a vizsgán. Hát semmi, válaszolta Zsolt. Hogyhogy semmi, csak nem blokkoltál le. Nem, csak elvesztettem a fantáziámat. Erre mind elnémultak. A társalgás végleg abbamaradt, Ákos, Szilvia és Barna nemsokára elmentek. Juli leült vele szemben, és mosolyogni próbált rá. Ne szívd mellre, mondta, megpróbálod legközelebb. Zsolt bólintott, nem nagyon értette, miről beszél Juli. Megéhezett, a konyhapulthoz lépett, megkent magának egy vajas kenyeret, és álltában megette. Megyek aludni, mondta, és így is tett. Az ágyban soká bámulta az üres mennyezetet, és jól látta, hogy odafent nem rőtsörényű sárkányok cikáznak, hanem csak egy pókháló szálai hullámoznak a lusta huzatban. KÖNYV A SZALONBAN Szisztematikus káosz - médiaszövegek egy életmű rétegzettségében HEGEDŰS ORSOLYA H. Nagy Péter médiaszövegeket tartalmazó könyvecskéje igazi meglepetés; a szerző 18 év alatt (1994-től 2012-ig) írt publicisztikájából és kommentárjaiból nyújt sokszínű válogatást. Felvonultatja a zsurnalisztikái műfajok többségét, kiegészítve azokat olyan írásokkal is, melyek a technokultúra részét képezik (pl. internetes közlések, virtuális beszélgetések). Ez az eklektika - ebben az esetben - a kötet előnyére válik, mivel egy olyan életmű rétegzettségébe nyújt betekintést, amelynek egyik legfontosabb ismérve éppen a megközelítési és értelmezési módok sokoldalúságában rejlik. A kötet minden egyes darabja élvezetes olvasmány, ami bizonyítja, hogy H. Nagy a rövid műfajok világában ugyanúgy otthon van, mint a professzionális értekező műfajok területén. Megfigyelhető ugyanakkor, hogy a szerző a kisebb terjedelmű szövegekbe is képes belesűríteni annyi információt, "ENNEK A HELYES KIS könyvecskének «ÉGVILÁGON SEMMI JELENTŐSÉGE SINCS." ami akár tanulmányméretű írásokban lenne kifejthető. Másfelől, ezek a rövid szövegek retorikailag is annyira bonyolultak tudnak lenni, mintha hosszú argumentációk lennének. Ez is bizonyítja (és erre a Szisztematikus káosz remek példa), hogy a retorikai komplexitásnak nincsenek terjedelmi feltételei. Végül, de nem utolsó sorban H. Nagy médiaszövegei helyenként annyira szórakoz- tatóak, hogy fel sem merül velük kapcsolatban, hogy bizonyos összefüggéseket elzárnának a szélesebb olvasó- közönség elől. Ez a nyitottság azt eredményezi, hogy a kötetet bárhol is ütjük fel, olyan kérdésekkel szembesülünk, melyek nem csak a professzionális kultúraértelmezőket foglalkoztatják. Ugyanakkor az írások szakmailag is magas színvonalúak, ezért bátran ajánlhatók azoknak is, akik el szeretnék sajátítani az újságírás, a recenzióírás vagy a kommentárirodalom technikáit. SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor. Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com
