Új Szó, 2012. június (65. évfolyam, 126-151. szám)

2012-06-07 / 131. szám, csütörtök

Láttak már valaha mezítlábas purdékat Messi, Cristiano Ronaldo meg Zidane feliratú mezekben téblábolni? Biztosan láttak. S elképzelték már, hogy ezek a szétforgácsolt családban felnövő, jövőkép nélküli gyerekek hogyan nézik a meccseket?

Nagyjából így: már a himnuszok alatt ott kuporognak a hokedlin, és magukat vélik látni a tévében; arra a kilencven percre ugyanis belőlük lesz Messi és belőlük lesz Cristiano Ronaldo. S néha előfordul, hogy ezek a mezítlábas gyerekek egyetlen este öt gólt lőnek - ott, a hokedlin ülve! - a Leverkusennek, vagy hármat az Atlético Madridnak.

Mert a futball mindenkinek (még nekünk, nímandoknak is) felkínálja az azonosulás - s ezáltal a győzelem - lehetőségét. Ez volna a lényeg, azt hiszem. Nem a gól, nem a meccs, s nem is a konkrét eredmény, hanem

az a delíriumos érzés, hogy ezek ott akár mi is lehetnénk (lehettünk volna).

Gyerekkoromban ilyenkor már visszaszámoltam a napokat.- Mennyit kell még aludni? - kérdeztem apámtól.- Már csak egyet, fiam.

Közben berregett a varrógép, anyám a hálószoba sarkában 10-es mezt varrt nekem, mert Piatini voltam, Altobelli voltam, Lineker voltam.

így vártuk az Eb-t.

Azóta sok minden megváltozott. Más lett a játék, más lett a körítés. Mások lettünk mi is.

Már nem nyirkáljuk szét az összes létező sportújságot, hogy saját albumot

készítsünk a nagy világversenyekről; már nem zokogunk elkeseredetten, ha csapatunk egv igazságtalan 11-es miatt kiesik; s már azon sem lepődünk meg, ha a bundaügyben nyomozó rendőrök sztárfutballistákat visznek el az olasz válogatott edzőtáborából, néhány nappal az Eb előtt.

Szinte minden megváltozott a foci körül.

Csak egyvalami állandó: a remény.

A remény abban, hogy létezik még tiszta és őszinte futball; s hogy talán éppen ezen az Eb-n látunk majd néhány klasszikus, nagy meccset.

Ma már ennyivel is bőven beérnénk.

Gazdag József

FOCITIPP EB-KALAUZ 5