Új Szó, 2012. május (65. évfolyam, 101-125. szám)

2012-05-29 / 123. szám, kedd

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. MÁJUS 29. Keddi faggató 17 Bauer Győző: Életem alapvető értékei a becsületesség, a természet titkai iránti kíváncsiság és a szlovákiai magyarság jövőjéért érzett felelősség „Engem kötnek a rögök...” (Somogyi Tibor felvétele A professzor több állami és államfői díjként ka­pott medália, számos szakmai elismerést iga­zoló plakett birtokosa. Ám hogy a dramaturgiai kör is teljes legyen: mind a legelső, mind a leg­utóbbi kitüntetését a tu­dományos akadémia fa­lai között kapta. MIKLÓSI PÉTER Az elsőt még 1968-ban, ak­kor 26 évesen, a legutóbbit mi­nap, kerek születésnapja kü­szöbén. Életjubüeuma tisztele­tére nemzetközi tudományos konferenciát tart a Szlovák Tu­dományos Akadémia Gyógy­szerkutató Intézete. 1942-ben Érsekújvárott született, elemi­be Magyarbélen, gimnáziumba Galántán, egyetemre Pozsony­ban járt; orvostanhallgatóként volt vasúti rakodómunkás, ahogy árnyaltabban mondani szokás: hórukkember - és bi­zony ebből a közegből eljutni a nemzetközi tekintélyű tudós rangjáig vagy éppenséggel Szloválda törökországi nagy­követi posztjáig elég kalandos életpályának tűnik. Most so- morjai otthonában beszélge­tünk. Annál az asztalnál, amely kellékként a komáromi Selye Egyetem kitartó, szívós előké­szítői kibontakoztatásának szi­lárd lábú tanúja. S néma bi­zonyságtevője. Hiszen ha be­szélni tudna, nyilván elsőként berzenkedne amiatt, hogy a hazai magyar politika és annak akkori vezéralakjai, az ő gazdá­ja nevét „feledve”, végül kisajá­tították maguknak az egyetem- alapítás tényét - amit öntöm- jénező márványtábla is hirdet! Szerencsére a professzor - ko­rához méltó bölcsességgel - nem az az ember, aki mások szerepzavarai miatt érdes ke­déllyel utánlövéshez folya­modna, hanem farmakológusi kutatószenvedélyének él. Bau­er Győző május 31-én lesz het­venéves. Professzor úr, a tudós pá­lyájának mérföldköveiként fontosnak tartja a kitünteté­seket? Pusztán a visszajelzések ér­telmében. Hogy nemcsak én le­lem élvezetemet abban, amit csinálok, hanem mások is ész­revették: az ember tett, elért va­lamit. Persze, a szakma kitünte­tései a tudományos ranglétra egyre komolyabb fokozatainak elérését is segíthetik. Feltéve, ha az elvégzett munkája alapján kapja az illető, és nem mert poli­tikailag szimpatikus vagy vala­kinek a valakije. Számomra a szlovák kitüntetések értékét fo­kozza, hogy vállaltan magyar létemre kaptam őket, és hogy a szlovákiai farmakológiai kuta­tások élvonalába soroltak. So­hasem éreztem, hogy a hátam mögött azt mondják: az ostoba magyar; vagy leszorítottak vol­na a „futottak még” kategóriá­ba. Mindig komolyan vették, amit mondtam, s ez máig sincs másképpen. Viszont 1945 után ma­gyarnak lenni, ráadásul né­met hangzású névvel, nem lehetett különösebben jó ajánlólevél. Utánanézett, honnan a Bauer név? A Bauer elődök pozsonyi származásúak, ahogyan a Mo­narchiában mondani ülett: iga­zi pressburgerek voltak. A nagyapám tanító lett, elkerült Magyarbélre tanítani, ott egy Vígh nevű magyar lányt vett fe­leségül. Amikor a második vi­lágháborúban Érsekújvárott az én szülői házamat bombatá­madások érték, apám fogta a családját és átköltöztünk az ő szüleihez. A háború után aztán itt is piszkáltak bennünket jócskán. Fölvételem a galántai gimnáziumba, anyám több mint egy évig tartó súlyos szív- belhártya-gyulladása, az én be­jutásom az egyetemre, 1964-ig húzódó pereskedésünk saját érsekújvári házunk visszaszer­zéséért egy kész odisszea, talán egy regény is kikerekedne mindebből... Az orvosegyete­met befejezve 1965-ben lép­tem ki a nagybetűs életbe. A kémiát, a biológiát min­dig is szerette? A kémiát eleve imádtam, a biológiát megtanultam. Ami­kor egyetemistaként egy ideig a vasúton is melós voltam, az épp aktuális politikai igét hir­dető sajtótízpercek alatt is azt magoltam. Nyilván megérte, hiszen az egyetemet a jeles hallgatók­nak kijáró vörös diplomával zárta. De mert azóta évtize­dek suhantak el, a hetvene­dik születésnapján már bizo­nyára rákérdezhetek: Szlo­vákiában sok gond nehezíti a tudományos kutatást? Ó, rengeteg a bajlódás. Az EU-tagországok között, sajnos, Szlovákia fordítja a legkeve­sebb pénzt erre a célra. Azokon a szakterületeken pedig, ahol műszerekre, vegyi anyagokra van szükség, pláne sok a ve- sződség. Néha csak állunk ta­nácstalanul a pénzhiány okoz­ta gondok sűrűjében, mint szamár a hegyen. így balgaság azt tudakol­nom - lévén, szerintem, a tu­domány nem a tudósok ma­gánügye -, hogy nálunk a ku­tatást stratégiai ügynek te­kinti-e a társadalom? Én a rendszerváltás óta nem emlékszem olyan kormányra, amelyik a programjában nem szögezte le: a tudomány ismere­tein alapuló társadalmat kíván építeni. Aztán maradt minden az ígéretteljes szavak szintjén. Számomra a legmegdöbben­tőbb, és most nem akarok neve­ket említeni a miniszterek, ál­lamtitkárok, miniszterelnök-he­lyettesek sorából, hogy amikor módom adódott beszélni velük, hiába emlékeztettem őket for­rásbővítő fogadkozásaikra. No­ha szintén a tudományosság vi­lágából vagy annak közeli körei­ből kerültek a bársonyszékekbe, a végeredmény rendre az anya­giak redukálása lett. Ezért amíg nálunk például a gyógyszerku­tató egy tudományos munkát ezer dollárból kénytelen össze­hozni, addig egy hasonló súlyú feladatot, mondjuk, a finn kollé­ga 15-20 ezer dollárból végezhet el. Összehasonlítani ezt lehan­golóan elszomorító. Ennek fényében sem saj­nálja, hogy friss diplomával a zsebében nem folytatta or­vosként? Pedig pályája leges­legelején kórházi doktorként gyógyított. Nem sajnálkozom, bár a gya­korló orvos és a pácienseinek kapcsolata akkoriban még soká­ig hiányzott. De most egy újabb regényt kellene elmesélnem, hogy az érsekújvári kórházban töltött, néhány praktizáló hó­nap után milyen cselek meg bo­nyodalmak árán kerültem el Prágába, a Csehszlovák Tudo­mányos Akadémia Gyógyszer- kutató Intézetébe, majd pár év múltán annak pozsonyi részle­gébe. Szakmai előrejutásom meghatározó alapjait ellenben Prágában kaptam. És egy életre szóló tanulságot is. Hogy a be­osztott kutatónak is napraké­szen tudnia kell mindannak zömét, amit a főnöke tud. Ez a gyakorlatban az állandó to­vábbképzés fontosságát követe­li meg. Jóval később Pozsony­ban, már intézetigazgatóként, viszont arra döbbentem rá, hogy az ilyen poszton legyen az ember rendre fölkészültebb, mint a beosztottjai! De nem ki­vagyiságból, hanem mert aki föladja a permanens tovább­képzés íratlan követelményét, az gyakorta a kollégái szakmai előrelépését is megpróbálja meggátolni. Az efféle kicsinyes­ség, sajnos, manapság bizony nagyon jellemző társadal­munkra. A rendszerváltásig erősen zárt világ volt a miénk. A tu­dományosságban is? Többnyire igen. A külföldi tudósok viszont akkoriban is el­jöhettek már az akadémia prá­gai gyógyszerkutató intézeté­be. Ott így a hatvanas évek má­sodik felében alkalmam nyüt a szakmai kapcsolatteremtésre, és Nobel-díjasokkal szintén ta­lálkozhattam. Ennek köszön­hetően 1969-ben ösztöndíjas­ként kijuthattam volna Ameri­kába. Már megvolt a repülője­gyem is, ám mert nem sokkal korábban emigrált a főnököm, társalogni kívántak velem az akadémiára telepített állam­biztonságiak. Amikor nem bi­zonyultam megfelelően koope­ratívnak és „rugalmasnak”, másnap lefújták az utamat. így aztán Amerika helyett Kijevbe utazhattam negyedéves ösz­töndíjra, de azt is csak 1974-ben, már Pozsonyból. Addig legföljebb pár napra szó­ló meghívásokkal két-három kongresszuson vehettem részt. A világ részemre csupán a nyolcvanas, kilencvenes évek­ben nyüt meg, amikor a Japán­ból és Angliából kapott ösztön­díjaknak köszönhetően több ízben és huzamosabb ideig ku­tathattam odakünn. Vendéglátói sohasem ma­rasztalták? Mert Kijevből nyilván könnyű volt haza­jönni, de a világ boldogabb tájain egyszerűbb lett volna kísértésbe esni. Mert ahogy a Villa Negra nem apácazárda, úgy Szlovákia sem volt soha a világ közepe! Nézze, engem kötnek a rö­gök. A táj, ahol születtem. Én itt vagyok otthon. Pedig kap­tam csábító ajánlatokat is. Igaz, megszívlelendő tanácsot nem­különben. Egy Amerikába disszidált magyar kutató ma­gyar felesége figyelmeztetett, hogy mindenkinek még otthon kell eldöntenie önmagában, hazát vált-e? Odakünn legföl­jebb vacillál az illető, és esetleg rosszul dönt. Ezért ha módom nyüt rá, ösztöndíjasként kész­séggel elmentem akár fél évre, egy évre, de azzal, hogy hivata­losan visszajövök. A tudományban fontos az együttműködés? Föltétlenül. Sőt, nincs igazi előrehaladás, ha különböző szemszögből nem vitatjuk meg az eredményeinket. Nem szól­va arról, hogy manapság nincs kutató, aki pusztán magánzó­ként tudna sikert felmutatni. Ha már a sikerről esett szó: önt mi motiválja igazán? Megismerni, megérteni va­lamit, megtalálni az összefüg­géseit, az kitűnő dolog. Jó ér­zés megérteni, hogyan működik valami az emberi szervezetben. Egy-egy kutatott probléma megoldása egyben az örömnek is forrása. A kutatónak is van múzsá­ja? Átvitt értelemben. Példaké­pe van. És ha szerencséje is akad, akkor a kiegyensúlyozott háttér annyi, mint költőnek a múzsa. Ön, professzor úr, bő más­fél évtizede élet-halál között lebegett. Szabadjon hát rá­kérdeznem: az orvos és far­makológus miként viselte a saját kritikus állapotát? Beszélgetésünk során ez a történet akár egy harmadik re­gény tárgya lehetne, hiszen a szőlőmetszéstől a küátástalan- ságon át az utolsónak gondolt gyónásig minden feüelhető benne. De maradjunk csak sze­rényen az „utószónál”. Két utolsó pillanatban vállalt műtéttel megmenekültem. Az első beavatkozásnál hat és fél liter vizet csapoltak le a mell­kasomból, egy újabb műtét után pedig - amikor még csö­vek vezettek ki a tüdőmből - a műtőajtóban vüágoskék kór­házi köpenyben „lebegő angyalként” megjelent Edit, a feleségem. Kábulatomban az villant át az agyamon, hogy Győzikém, te már a mennyor­szágban vagy!... Ezt az emléket sohasem fogom elfelejteni. Honnan az erő, amely a túlvüágra „kacsintás” dacára és nem éppen makulátlanul működő szívének ellenében, mégis sugárzik önből? Ebben biztosan szerepe van annak, hogy az ember müyen egyéniségnek született. Aho­gyan annak is, hogy hetven évem lényeges tapasztalata: az életben nincs olyan akadály, amit ne lehetne legyűrni. Gondolom, így viszont duplán elkedvetlenítő az ön számára, hogy a szlovákiai magyar tudományosság, összefogáson alapuló tekin­tély híján, mára aiig-alig van jelen a hétköznapjainkban. Hiányzik mindaz a jelenlét, aminek ön 2003-ig motorja, ihletője volt. Amikor 2003-ban kineveztek Szlovákia törökországi nagykö­vetévé, átadtam a Professzorok Klubjának vezetését. Addig job­bára kéthavi rendszerességgel találkoztunk, azóta viszont ér­demben nem működik. Hason­lóképpen megszűnt a korábban eredményes Selye Kollégium. Amíg fennállt, mintegy másfél­száz fiatalt segített a tudomá­nyos pálya figyelemre méltó el­indításában. Régi aranyszabály, hogy bármi csakis akkor működik, ha valaki vállalja és a hátára veszi a dolgokat. A „fog­juk meg oszt vigyétek” merő zsákutca! Vagy, ha bárki mosta­nában tüzetesebben rápillant például a Csemadokra, no, hadd ne kommentáljam. Amikor or­szágos elnök voltam, nem akadt hétvége, hogy ne lettem volna ott egy-egy alapszervezet ren­dezvényén. Most viszont, hogy a minap elvetődtem Szúnőre, a 2012-es Jedlik-díjak rangos át­adására, bizony hiába kerestem a Csemadok-központ képviselő­jét... Folytassam, vagy az elkönnyelműsködéseink láttán csak rákérdezzek: hát nem raj­tunk múlik, hogy szlovákiai ma­gyarokként ötven év múlva is itt leszünk-e még?! Ön, professzor úr, eddig nyilván tapintatból kerülte a témát, én ellenben szóba ho­zom: esztendőkkel ezelőtt oroszlánrészt vállalt a komá­romi Selye János Egyetem létrehozásának hosszas, csa­tározásoktól sem mentes előkészületeiben. Mára minderről elvétve sem halla­ni. Nem bántja ez? Én azt tartom szomorúnak, hogy amikor annak értelme volt, nem akarták nyilvános­ságra hozni: ki vagy kik készítik elő az egyetemalapításhoz szükséges szakmai anyagot. Akkor általában azt mondták, hogy szlovákiai magyar szak­emberek. Az voltam én. Bár engem nem is ez bánt. Inkább az, hogy akik magukénak tart­ják ezt az érdemet, és úgy vi­selkednek, mint akik a legtöb­bet tették - azok nem igazán törődnek az egyetem színvona­la, tekintélye folyamatos eme­lésének elősegítésével. Félti a komáromi egyetem jövőjét? Igen. Komolyan féltem a Se­lye jövőjét.

Next

/
Oldalképek
Tartalom