Új Szó, 2012. május (65. évfolyam, 101-125. szám)
2012-05-26 / 121. szám, szombat
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. MÁJUS 26. Szalon 25 Roman Ondák kiállítása Düsseldorfban, Észak-Rajna-Vesztfália tartományi múzeumában - exkurzió dombmászással A leigázó erejű tekintet emlékműve Ha az ember Düsseldorfban jár, félóránként érik a meglepetések. A patinás K 21 -ben éppen a világszerte jegyzett művész, a Pozsonyban élő Roman Ondák kiállításába botlottam. CSANDA MÁTÉ Nulla perc alatt jegyet is váltottam, s még mielőtt a múzeum párját ritkító állandó gyűjteményére vetettem volna magamat, gyermetegen közöltem a pénztáros nénivel, hogy én is pozsonyi vagyok, sőt tudtommal ugyanabban a városnegyedben lakom, mint Ondák úr. Ennyit az objektív, higgadt, szakmai megközelítésről. Egy kis kamaratárlatról van szó, három munka három teremben. Most csakis a középső helyiségben tapasztaltakra összpontosítok, szerintem ez annyira nagyszerű, hogy a másik két projekt (Across That Place, Eclipse) hozzá képest szinte nem is érdekes. A fehérre meszelt parkettából a terem közepén egy mohából összehordott, élethű és ember nagyságú domb robban ki. Csúcsán, szemmagasságban egy bonszaifa. Tárgyi voltában ennyi lenne a mű. Nevén nevezve: The Hill Seen from Afar - vagyis A domb távolról nézve. Néhány percnyi zavarba ejtettség után kezdtek jönni a gondolatok. Észleléselméleti feladványként, gondolatstimuláló játékként kezdek hozzá közelíteni. Mintha az lenne Roman Ondák témája, hogy tudatunk azonnal objektív tárgyakra bontja le a dolgokat. Hogy rés extensa, kívülálló dolog válik mindenből, ami átfut tekintetünk szkennerén. Formából és tartalomból is fétis lesz (miután szépen darabokra hámozzuk a látványt, formára, és tartalomra). Mi pedig ideális, dolgokon kívüli szemlélőként, anyagtalan szemként tekintünk mindenre, ami körülölel bennünket - elfeledkezünk, hogy a szubjektumnak teste is van, vagyis mintegy kicsippentjük őt önmaga valóságából. Ez a hatalmi pozíció, ez a kategoriális gondolkozási séma az, ami által végül is hatalmunkba tudtuk keríteni a földet. Felmérni, belakni, parcellákra osztani, saját elemeiből újraépíteni. Nem az izomerővel, nem is a memóriahalmozással kezdődik a leigázás, érik be a hatalmi pozíció, hanem a tekintetváltással, az objektumként kezelt valóság felmérésével. Mi is kitüremkedései vagyunk a világnak, ugyanabból a szövetből jöttünk létre, mint az a valami, amit az egziszten- ciáliákra rárétegződött gondolkozásunk világként (környezetként) tart számon. A felegyenesedés, a járás egyenletessége gazdaságosabb észlelésmódot eredményez. A rációval szövetkezve testünk, rálátásunk, észlelésünk lehet minden expanzió forrása: képesek vagyunk elvonatkoztatni, izolálni, távolságot tartani. Fent és lent között azonnal hierarchikus viszonyt kialakítani. A fa, ha egy csápos kis rovar mássza meg, ágról ágra, gö- csörtről göcsörtre, nem objektum, hanem végeláthatatlan terep, szagok, irányok, zugok, horpadások - állapotok - sokasága. Én pedig, ha szemtől szembe rálátok, gyakorlatilag testként kezelem, modell, ábra (leigázható, de legalábbis megjelölhető), tárgy, vagyis végső soron nyersanyag lesz belőle. A ráció kialakulásához távolságtartás kell. A tekintet rendszerez, rangsorol és értékel. Közben hajlamos azt hinni, hogy önmaga testetlen, kívülálló valami (sőt eleve eljut odáig, hogy önmagát leválasztja a dolgok, tárgyak szövetéről). Persze messze nem csak a fákról van szó: Ugyanígy működik a családhoz, városhoz, államhoz, másik nemhez vagy kultúrához, az ún. romaproblémához való viszonyulásunk is. Kívül helyezkedünk valamin, változik a perspektíva, változik az értékrend, az ítéletszabás medrei, pályái, magától értetődőnek elkönyvelt mechanizmusai. Az ember az egyedüli, aki modelleket, grafikonokat, térképeket gyárt, elkészíti az őt meghatározó világ abbreviatú- ráit. Az igazi forradalom nem ott alakult ki, hogy lett faszerszám helyett fémből készült kapafej és ekevas - hanem miután az ember rájött, hogy magvait, palántáit megéri (ez a megéri azóta is az emberiség mozgatórugója) egyenlően széthelyezve, sorközökkel elválasztva elültetni. Tehát nem csak szétszórni meg begyűjteni. Az is meddig eltartott, míg az ember megtanult háromszögeim, pontos, megbízható térképeket készíteni. A világ gyarmatosítása kéz a kézben ment végbe a térképkészítéssel (saját látása, rálátása rendbe szedésével, oda-vissza finomítgatásával, objektivizá- lásával). Hogy a fa kivágható, az csak akkor olyan nyilvánvaló, ha távolról tudunk rátekinteni - meglátjuk benne a tengelyt, a testet, a pontot, a megjelöl- hetőt. Ha az egész földkerekség egy kusza, sűrű dzsungel volna, mezők, sík vidékek, folyamok nélkül, és az ember-állatot csakis ez venné körül - szerintem nemhogy a fákat nem vágnánk ki, hanem talán nem is lenne külön fogalmunk az egyes számban létező fára. Nem építenénk utakat, nem lenne fogalomrendszerünk irányokról, égtájakról, tengelyekről (vagy alapvetően más lenne). Ha egy óriási szuperbozótban szocializálódtunk volna, távlati rálátás nélkül, összefonódva a természettel, észlelésünk alapjaiban térne el a mostanitól. És a fa talán sose válhatott volna erőforrássá, szimbólummá, irányjelző ponttá. Eleve meddig eltartott az embernek, míg rájött: a hosszú távú boldogulás érdekében érdemesebb (megéri) utcát, házsorokat, tereket építeni. Ez a arisztotelészi-karteziánus logika, amely az észlelésből kategorikus gondolkodást teremt, ez vezette el az embert oda, hogy most múzeumokba járva (is) olyanok felett hüm- mögünk, hogy mit fejez ki egy mű vagy mi a mű mondanivalója. Rosszabb esetben kompozícióról, színvilágról stb. kezdünk spekulálni. Nem ott kezdődik a dolog, hogy van a külvilág és vágjunk mi (az Én, ez a rés cogitans) - hanem hogy eredendően nyitottak vagyunk a világra. Ismét a német nyelvet hívom segítségül: ebben van egy olyan fogalom, hogy Aufgeschlossenheit, azaz nyitottság. De más ez, több ez, mint valami aktív, kezdeményezésekre, változásokra hajló állapot (Offenheit). Egy alapvető(bb), az úgynevezett külvilágra irányuló nyitva-le- vőséget jelöl, olyasmit, ami eleve lehetővé teszi, hogy most azt írhassam, külvilág. Közben egy tőről fakad a zártság szóval is (Geschlossenheit), ugyanakkor van benne valami az „erschließen” igéből is (az „er- schließen”-t alig lehet magyarítani: feltárni, láthatóvá, érthetővé, használhatóvá tenni, de közölni is, mint allúzió, benne van a kolonizál is - vagyis gondolatilag megmunkálni). A múzeumi tér problémás közeg: ösztönösen is megfigyelői pozícióba helyezkedem, automatikusan elsikkadnak az észlelés bizonyos tartományai. Folyton értelmet keresek, kapcsolódási pontok után kutatok, objektíve, normatívan megfogható tartalmakba kapaszkodom. Önkéntelenül is ajelölő, a befogadó, az értelmező szerepét veszem fel. Ahelyett, hogy mondjuk megszagolnám ezt a modelldombot. Vagy megugatnám, mint kutya a holdat. Az ember, ez a kiegyenesedett állat, önmagában is egy tengely, a szimmetria (és nemszimmetria) által diktált fundamentális viszonyrendszer alapján méri fel a világot, ez alapján rendezi be saját maga valóságát. Teste által kiterjedése is van, ha nem volna kiterjedése, alighanem az ún. teret sem tudná érzékelni. Nem lenne nyitva előtte a látvány (itt sokkal inkább azelőtt járunk, hogy berendeztük volna magunknak a kategóriák birodalmát). Már ott is megmutatkozik ez a bazális elfogultságunk, hogy nem tehetünk róla, de minden vertikalitásba - elemi szinten - valami antro- pomorf lényeget vetítünk bele (vagy mondjuk egy monokróm vásznon egy vízszintes vonalra egy-két pillanatig horizontként tekintünk). Roman Ondák egy találós képet kínál fel látványként, tapasztalatként. Az észlelés objektuma (igen, első lépésként, főleg ha írok róla, nem tudok másként közelíteni hozzá, mint'objektumhoz) egyszerre közeli és távoli - tekintetem, észlelésem két modus között oszcillál (részben a gaze és a glance, az aktív, agresszív nézés, valamint a befogadó pü- lantás közti episztemológiai különbségről van szó). A bon- szai tökéletes kulisszául szolgál: hiszen olyan, mint egy liliputi méretekre zsugorított fa, miközben tudom, hogy csak egy szemmagasságba installált dísznövény. Egyszer mintha karnyújtásnyira volna, egy másik pillanatban meg már nagyon távolinak tűnik - egyfajta illúzióromboló feladványként belerondít a steril múzeumi tér rendszerébe. Ez az ellentmondás magamra tereli a figyelmemet, észlelésem korlátáira. A pozícióváltás által eredményezett optikai, sőt értelembeli változásra is. Amelyet megint csak újfajta kategóriákkal kéne megragadnom. Úgy is hívhatjuk, hogy parallaxis - a helyzetváltoztatással a látvány maga is (és valahogy a lényegnek tekintett dolog is) megváltozik. A megzavart, kibillentett észlelés produktivitásáról van itt szó: hoppá, csődöt mondanak a jól bejáratott kategóriák, gondolkodásom szerszámosládái - az igazi, elemi látás kezd felsejleni, az észlelés mint létképző, világteremtő, jelentésgeneráló (tehát hatalmi) folyamat. Nem véletlenül élt és él az Isten az ember képzeletében mint olyan valaki, aki mindent lát (mégpedig felülről, horizont, távlat, perspektíva nélkül, gömbszerűen, totálisan lát). El kell jutni a Ráció előtti (vagy alatti) szint megértéséhez - ahol az észlelés még nem feltétlenül kapcsolatteremtés, információbeszerzés (és rendszerezés) eszköze volt. Persze, rendben, ez is, csakhogy az ilyesmit már utólag, a logikus gondolkozás talaján állva ítéljük annak. Kifelé sétálva eszembe jut a szólás, hogy Nem látja áfától az erdőt. Olyan emberre szokás mondani, aki elvész a részletekben. Gyanítom, hogy ezúttal nagyon is belegabalyodtam a magam gyártotta gondolatfonalakba, miközben alapvetően csakis az észlelésre akartam fókuszálni. Pedig semmi más feladat nincs itt, csakis úgy látni, mintha most látnék (és néznék) először. Egyszerre elfelejteni magamat mint látót, és tudatosítani látásom, látásra való nyitottságom testi voltát. Roman Ondák: The Hill Seen from Afar, 2011. © Roman Ondák & Kunstsammlung NRW (Kép: Achim Kukulies, Düsseldorf SZALON Szerkeszti: Csanda Gábor. Levélcím: Szalon, Új Szó, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1. Telefon: 02/592 33 447. E-mail: szalon@ujszo.com
