Új Szó, 2012. május (65. évfolyam, 101-125. szám)
2012-05-22 / 117. szám, kedd
14 TÉMA FOCITIPP ■ 2012. MÁJUS 22. www.ujszo.com A magyar futball „szétglobalizálása ff Napilapok ritkán szoktak hosszabb lélegzetű, szakmai tanulmányt közölni erre ott vannak a különböző tudományos folyóiratok mi most mégis kivételt teszünk. Krausz Tamás történész A magyar futball „szétglobalizálása"című írása ugyanis alapmű; szám kérdést veťfel, amely kérdésekkel az akol melegét élvező, kényelmes és konformista sportsaj Az alábbiakban az eredeti tanulmány részleteit közöljük, a szerző szíves hozzájárulásával, (a s ,A tökének nincsen vallása és nemzetisége, csak érdekei vannak. ” A futball óriási tömegeket megmozgató és eredendően - a neki szánt, társadalmi energiákat lekötő funkciótól függetlenül - abszolút demokratikus játék; ugyanis a szurkolókat a kedvelt csapat olyképpen egyesíti, hogy egyúttal egyenlővé tesz mindenkit mindenkivel, a bankárt a munkással, az egyetemi tanárt a diákkal. A stadionok népe, még az ellenfél szurkolóit is beleértve, közel azonos jogokkal és lehetőségekkel rendelkezik (mindaddig, amíg meg nem sérti az ott érvényes szokásjogot és általános jogrendet). A bankár és a gépkocsivezető, az igazgató és a zöldséges egymás nyakába ugrik kedvenc csapata góljainál. Ám az utóbbi egy-két évtizedben már ez is csak nosztalgia; mindezt a „demokráciát” lényegében már a történelmi múlt részeként kell kezelnünk, hiszen a futballt totálisan ellenőrző tőkerendszer megkezdte és kiterjesztette a futballipart annak „újrakapitalizálása” útján. Ennek részeként végrehajtotta a szurkolók korábban nem ismert hierarchizálását, felbomlasztotta az eredeti szurkolói tömeget, szociálisan és pszichológiailag kicserélődött a tribünök közönsége szerte a világon. Régen a díszpáholyban helyezték el a hatalmi elit képviselőit, a nép pedig körbevette őket. Ma már minden sokkal bonyolultabb, „cizelláltabb”. A stadionok közönsége a pénz, a gazdagság alapján hierarchizálódik. A legszegényebbeket egyszerűen kirekesztik a pályákról (maradjanak a tv képernyői előtt, bár már ott is egyre komolyabb összegeket kell fizetni), a leggazdagabbakat a legjobb helyekre ültetik, elzárva őket a tömegektől, még különböző privilégiumokkal is ellátják a jobb vendégeket (étel, ital, párna, újság stb.). A vendégszurkolókat, az „utazó keménymagot” pedig bezárják - Kelet-Európábán általában a legrosszabb helyekre -, őrzött gettót csinálnak a stadion számukra fenntartott részeiből, hogy a kibontakozott - azóta sokszor elemzett - tömeges erőszakot, a rasszista tébolyt megfékezzék. A futballt (is) apró részletekig piacosították, itt is lejátszódott világméretekben a korábbi államkapitalizmusból kinőtt „multinacionális kapitalizmusra” jellemző specializálódás. Ez a 70-es évektől végbemenő folyamat, amely végső soron a labdarúgásból a szórakoztatóipar éppen olyan ágazatát hozta létre, mint például a revü vagy cirkusz, a kelet-európai régióban a rendszerváltás nyomán érte csak el virágkorát. De hogyan követte ezt a folyamatot Magyarország és Ke- let-Európa általában? Miképpen kapitalizálódott a magyar futball? Létezik-e még egyáltalán a futball, illetve meghonosodott-e a fútball- ipar nálunk? A hamis diagnózis Míg az államszocializmus keretei között alapproblémaként általában a profizmus hiányát vagy/és a korrupciót határozták meg, az elmúlt húsz évben a futball felkent szakértői és „teoretikusai” egyáltalán nem képesek az összeomlás valódi okainak a közelébe jutni. Ennek fő mozgatója az, hogy a rendszerváltást szent tehénként tisztelik, vele szemben semmilyen bírálatot megfogalmazni nem merészelnek, nehogy a régi rendszer védelmezőinek tűnjenek. így a „szakértők” egyfelől kárhoztatják az államot a múltbéli szerepe miatt, de ennek ellentmondva ugyanők egyidejűleg dicsőítik az 50-es évek futballreneszánszát, mintha azt el lehetne választani a Rákosi-rendszertől. Valójában a régi, államszocialista rendszer idézte elő a válságot, de a rendszerváltás — funkciója szerint — nem megoldotta azt, hanem a hagyományos értelemben vett futball anyagi alapjait (bázisszervek plusz állami támogatás) megszüntetve, a magyar labdarúgást belökte a sírgödörbe. Egyesek — érzékelve ezt az ellentmondást - éppen az állam vissza- hozatala mellett érvelnek, szembefordulva a magántőkére épített profizmussal, hangsúlyozván: nincsen erős magántőke, amely a magyar focit ki tudná húzni a csávából, jöjjön tehát a megmentő állam. A korszellemnek megfelelően mind a profizmus, mind az állami mecenatúra hívei irtóznak mindenfajta komoly analízistől, legfeljebb addig jutnak, hogy lemásolják - cikkeikben - a nyugati (többnyire az angol, német vagy holland) futballipar szerkezetét, amely nálunk már csak tőkehiány és az eltérő társadalmi háttér miatt sem működhet. A valóságban pedig folytatódik a hanyadás. A diagnózis A kiindulópont tehát: fel kell adni a (futball-) rendszerváltás legelső tabuját: ez a történet nemcsak a társadalom nagy többsége számára, hanem a futball esetében is katasztrófatörténet, fiiggedenül attól, hogy ezért a régi rendszer mennyiben felelős. Ugyanis nem egyszerűen a futball pusztult el, hanem a fútballkultúra, a futball kultúrája, magyarán, társadalmi háttere, a sok évtized alatt létrejött mentalitás. (Ennek elemei már a gyermekkorban megnyilvánultak, n Nem egyszerűen a futball pusztult el, hanem a foci kultúrája, társadalmi háttere. az általános iskolákban, a hatvanas-hetvenes években - legalábbis a fiúk, de egyre nagyobb számban a lányok is - egy-két szóból megértették egymást a hétvégi fordulók értékelésében, közösségek jöttek létre a stadionokban; a sport és a sportkultúra minden ellentmondás - bunda, korrupció stb. - ellenére létezett.) Tehát egy tőkehiányos régióban a magyar futball kihelyezése a világpiacra, a „nyitás”, valamint ezzel egyidejűleg az állam kivonulása a labdarúgásból - akár volt ennek alternatívája, akár nem - idézte elő a katasztrófát. E felismerés nélkül egyáltalán semmi nem érthető meg a magyar futball hihetetlen mélyrepüléséből. A világpiacra nyitás jegyében a Nemzeti Bajnokság soha nem látott vérveszteséget szenvedett. A szaknyelv úgy hívja e folyamatot, hogy privatizálás, kiárusítás, forráskivonás. A legjobb klubok abból tartották fenn magukat, hogy legjobb játékosaikat a leg- kedveződenebb feltételek mellett is eladták külföldre anélkül, hogy külföldről módjuk lett volna komolyan erősíteni saját csapatukat. (Elfogadták, hogy az ember éppen olyan árucikk, mint a paradicsom vagy a marhahús.) Sőt mintha ellentétes felhalmozódás jött volna létre. Külföldre mentek mindazok, akik - ahogyan pestiesen mondani szokták - egy egyenesei a labdába tudtak rúgni, s olyanok jöttek onnan, akik között igazán jó játékos nincs. Jelen pillanatban már több- csapatnyi magyar játékos játszik külföldön. A labdarúgás többé nem az, ami volt Maga a világfutball-szisztéma teszi lehetővé, hogy „nálunk”, a félperiférián, alárendelt pozícióban működjön a futball „brain drain”, vagyis hogy a centrumországokba áramoljon a „játékostőke” - gyakorlatilag fillérekért. A futball- centrumországokban, mindenekelőtt Angliában, Németországban, Franciaországban, Olaszországban, Hollandiában és Spanyolországban olyan óriási multinacionális tőkés társaságok, egyesülések léteznek, amelyek monopolizálták a futball játékospiacát, illetve a futballra ráépült fogyasztási és reklámüzleteket. Olyan árdiktátumokat kényszerítenek rá a világra, amelyen csak a dollármilliárdos „cégek” versenyképesek. Az olyan korlátlanul exportáló ország, mint Magyarország, nem képes pótolni a kiáramló „játé- kosvagyont”, lévén a helyettük beáramló tőke oly csekély, hogy a klubok szinten tartására sem elegendő. Am ahogy a gazdaságban nincsen magyar vagy albán megoldás, úgy a labdarúgáson belül sincsen. Gazdasági értelemben a kisnemzetek esetében a nemzetállam halott, a magyar futball mint magyar halott, ami két dolgot jelent. A hazai labdarúgás az adott színvonalon akár évtizedekig is elvegetálhat, sőt válogatott szinten akár véletlenszerűen még a vb-re is ki lehet jutni a pofogózép szerepében. Mint futball nem halott a magyar labdarúgás, hiszen a magyar klubok a nemzetközi piacra mint bedolgozók a jövőben talán még több játékost küldenek majd, egyfajta nyersanyagforrásként szolgálnak a nagy multinacionális vállalkozók, társaságok számára. Mi itthon továbbra is a külföldön már senkinek sem kellő favágókat, csont- és labdatörőket, jobb esetben a tehetséges kezdő fiatalokat nézzük, s az újságokból majd értesülünk, hogy a „magyar” labdarúgók valamely nyugati ország valamely középcsapatában, netán egy ciprusi vagy izraeli csapatban milyen szépen helytálltak. Magyarországon a nemzeti futball halott, a multinacionális fút- ball-szórakoztatóipar pedig nem honosodott meg. Egyszer s mindenkorra meg kellene érteni az alapproblémát: tehát a labdarúgás többé nem az, ami még két évtizeddel ezelőtt is volt, a magyar labdarúgás pedig abban az értelemben már nem is létezik, ahogyan ezt a játékot Angliában vagy Olaszországban játsszák, szervezik, menedzselik, finanszírozzák, a múlt pedig objektív történelmigazdasági okok következtében nem állítható vissza. A megsemmisülési folyamatot - szimbolikus értelemben - leginkább a futballpályák „eltörlésében”, magánkisajátításában érzékeltethetjük. Szüntettek meg sporttelepeket, fútballpályákat 1989 előtt is, ám a minőségi ugrás mégis a rendszerváltás követő évtizedben ment végbe, amikor is az összes sportpálya több mint 30%- át semmisítették meg. Jövőképünk: a múlt A magyar sportsajtóban, de nemcsak ott, hanem komoly folyóiratokban is, évek óta folyik a vita
