Új Szó, 2012. április (65. évfolyam, 78-100. szám)
2012-04-07 / 82. szám, szombat
6 Stúdióvendég ÚJ SZÓ 2012. ÁPRILIS 7. www.ujszo.com „Nagyon jó színészek vannak Komáromban, merem állítani, hogy néhányan sokkal jobbak, mint a Szlovák Nemzeti Színház színészei" Új Szó Stúdió: fókuszban a film és a színház Az Új Szó Stúdió történeBárdos Judit stúdiónkban tében először foglalkoztunk művészettel. Vendégünk volt Bárdos Judit, a pozsonyi színművészeti egyetem negyedéves hallgatója, aki a npokban kapta meg a legrégebbi hazai filmművészeti díjat, az Igricet A ház című film főszerepéért. JUHÁSZ KATALIN Maga a film, Zuzana Liová rendező alkotása szintén Ig- ric-díjat kapott. Ez a film harmadik hazai díja, de több nemzetközi fesztiválon is sikerrel mutatták be, tizenhét díjnál tart, sőt a forgatókönyv már 2007-ben díjat kapott Cannes-ban. Amikor megkaptad Éva szerepét, tudtad, hogy főszerepről van szó? Akkor másodikos voltam a színművészeim, és mivel kicsit utánaolvastam, tudtam, hogy ez egy díjnyertes forgatókönyv, nyilván ezért is kapott rá támogatást a rendező. Az viszont új és örömteli információ számomra, hogy a film már tizenhét díjnál tart, mert nem számoltam össze a díjakat... A lány, akit alakítasz, egy céltudatos, erős egyéniség, akinek határozott elképzelései vannak a jövőjével kapcsolatban, és ennek érdekében felvállalja a konfliktust édesapjával. Mennyire állt közel hozzád Éva karaktere? Nekem sokkal könnyebb dolgom van az életben, mivel az én szüleim nem gátolnak, és soha nem is gátoltak abban, amit el szeretnék érni. Annyiban hasonlítunk egymásra Évával, hogy én is „akaratos” vagyok valamilyen szinten, ha úgy tetszik, céltudatos. Ez a hasonlóság sokat segített a szerep megformálásában, és az is, hogy a forgatás idején két évvel voltam idősebb a filmbéli lánynál, így nem kellett visszamennem az időben, vagy előre, egy idősebb karaktert elképzelve. A ház tavaly ősszel került a hazai mozikba, azelőtt csak a különböző fesztiválok közönsége láthatta. Szóval tulajdonképpen szeptemberben kerültél a figyelem középpontjába idehaza. Egymás után adtad az interjúkat, több helyen prezentáltad a filmet, közönségtalálkozókon vettél részt. Mennyire változott meg az életed ezáltal? Semennyire. Illetve csupán annyira, hogy az ismerőseim megállítottak az utcán, kérdezősködtek a filmről, elújságolták, hogy olvastak rólam valahol. A diáktársaim pedig utánam szaladtak a folyosón és gratuláltak. Egyébként Zuzana Liovával már a bemutató előtt elosztottuk egymás közt a „feladatokat”, azt, hogy ki hová megy, hol fog nyilatkozni a filmről. Ezekben az interjúkban rólunk is szó esett, de alapvetően a reklámozás volt a cél, az, hogy minél többen megnézzék a filmet. Téljünk át a színházra, ami párhuzamosan zajlott az életedben, illetve zajlik most is, hiszen huszonhárom évesen a Szlovák Nemzeti Színház öt előadásában játszol. Hogy érzed magad az ország legnagyobb, legprofibb színházában? Hogyan fogadtak, milyen ott a hangulat? Olyan nagy a társulat és annyi ember megfordul ott vendégként, hogy teljesen mások a viszonyok, mint egy kisebb színházban. Először az Anna Karenina statisztáiként kerültünk oda páran a szín- művészetiről. A főpróba hetében érkeztünk, így természetesen nem volt idő arra, hogy alaposabban megismerkedjünk az ottani színészekkel. A főpróbahét egyébként is arról szól, hogy mindenki a bemutatóra koncentrál. Amikor pedig bekerültem a Heródes és Heró- diás című darabba, annyira „paráztam”, hogy szinte csak a szereppel tudtam foglalkozni. Persze azért összeismerkedtem néhány színésszel, Ondrej Koval’ vagy Gabika Dzuríková például elejétől fogva nagyon közvetlen volt velem. Nem éreztem magam egyedül, hiszen több diáktársammal együtt voltunk „zöldfülűek” a színházban, és így visszagondolva elmondhatom, hogy jól fogadtak. Olyan nagy a társulat, hogy minden darabban új emberekkel ismerkedem meg. Néha másutt is összefutunk, de idősebb színészek is vannak ott, akiktől nem várható el, hogy bratyizzanak velem, vagy együtt járjunk sörözni. Szóval alapvetően kedvesek, de persze színésze válogatja. Volt, akinek eltartott egy darabig, amíg rám mosolygott, vagy egyáltalán visszaköszönt. Van összehasonlítási alapod, hiszen nemrég a Komáromi Jókai Színházban is bemutatkoztál, méghozzá Móricz Zsigmond színdarabjában, a Sári bíróban, amelyet Görög László rendezett. Gondolom, ott más az atmoszféra, hiszen egy évek óta együtt dolgozó, Ids társulatról van szó. Milyen érzés volt végre magyarul próbálni, és milyen érzés magyarul játszani? Sok ottani színészt ismertem már, ha nem is szeményesen, de a színpadról. Nagyon jó színészek vannak Komáromban, merem állítani, hogy néhányan sokkal jobbak, mint a Szlovák Nemzeti Színház színészei. Ott tényleg teljesen más a munka, és a próbaidőszakban mindenki szívesen beszélgetett velem, kérdezgettek az iskoláról, néhányan visszaidézték saját színművészetis éveiket. Jól esett ez a pozitív fogadtatás, és az is, hogy egyenrangúként kezeltek, nem akarták „megszívatni a kis főiskolást”, nem kezdtek el tanítani, hogyan kell játszani. Kivárták, amíg valahogy belehelyezkedek a szerepbe, megtalálom magam a karakterben. Nem tekintettek idegennek, nem keltették bennem azt az értzést, hogy nekem most ide be kell illeszkednem, mert ha nem, akkor rosszul fogom érezni magam. Magyarul játszani pedig nagyon jó! Á Sári bíró nyelvjárásban íródott, hiszen egy népszínműről van szó. Úgyhogy nagyon pontosan meg kellett tanulni a szöveget. A lényeg, vagyis az érzések maradnak, mint a szlovákban. Mivel mostanában sokat játszom szlovákul, a magyar kiejtésre nagyon kellett figyelnem, de végülis a szlovák darabokban meg a szlovák kiejtésre kell figyelnem. Szóval nem okozott különösebb problémát az, hogy most magyarul játszom. Úgy is mondhatnám, zökkenőmentes volt az átállás. Beszéljünk most egy régebbi projektről, amelynek keretében három társaddal együtt jártátok az iskolákat egy rendhagyó előadással. Ez az előadás a kamaszkori problémákról szólt, illetve arról, miképp lehet „túlélni” ezt a nehéz korszakot. Mesélj egy kicsit erről! A Stúdió 12 nevű kezdeményezés a kortárs drámairodalomnak ad teret. Fiatal alkotók kapnak lehetőséget arra, hogy műveik színpadra kerüljenek. Ennek a keretén belül zajlott a Platform 11+ elnevezésű projekt, amely a 13-15 éves korosztály problémáival foglalkozó, nekik szóló művekre fókuszált. Egy tehetséges diáklány, Michaela Zakuťanská írt egy nagyon jó darabot, egy másik diáklány, Júlia Rázusová pedig megrendezte azt. Iskolákban léptünk fel, az alaptörténet és a mondanivaló mindig ugyanaz maradt, a játéktér viszont a helyi adottságoktól függően állandóan változott. Sokat improvizáltunk, mivel az egyes jeleneteket különböző terekben játszottuk. Nem csak osztályteremben, hanem folyosón, vécében, iskolaudvaron, tanáriban is... Előtte persze jól szétnéztünk a helyszínen, felmértük a terepet és kitaláltuk, milyen logika mentén haladjunk az épületben, hogy a diákok, akik velünk együtt haladtak, tudják követni az eseményeket. Ez egy inspiráló, érdekes dolog volt, csak sajnos mostanában szünetel, mivel időközben szétszéledt a csapat, egyikünk például már elvégezte az egyetemet és Zsolnára szerződött. Úgyhogy nehéz összeegyeztetni az előadásokat, de szeretném ezt folytatni, mert mindig pozitív volt a visszhang. Ami azért is nagy szó, mivel a 13-15 éves korosztály a „legmacerásabb” közönség. A mesékből már kinőttek, a színház viszont még nem igazán érdekli őket... Igen. Sőt lehet, hogy titkon érdekelné is őket, csak valamiért „nem menő” felvállalni az osztálytársak előtt, hogy ez a dolog megfogja őket. De mivel maga a darab is az ő gondjaikról, mindennapjaikról szól, hamar azonosulni tudnak a szereplőkkel. Mennyire jöttek vissza az előadás kapcsán a te saját kamaszkori problémáid? Bizony, visszajöttek. Azt hiszem, eléggé testre szabott szerepet kaptam, egy olyan tini- lányt, aki egy kicsit hippi, egy kicsit környezetvédő, világmegmentő. Közel áll hozzám ez a látásmód, már maga a jelmez is nagyon tetszett, mert annak idején én is szerettem egy kicsit fiúsán öltözködni, „elbújni” az emberek elől a ruháimban. Az előadás során felvetett problémák pedig rám is jellemzőek voltak. Sőt a nyelvezete is olyan, hogy a tinédzserek sajátjuknak tekintik. A szerző, miután megírta, odaadta elolvasni tizenhárom éveseknek, és kikérte a véleményüket azzal kapcsolatban, hogy mit kellene megváltoztatni benne, mi az, amit ők másképp, más szavakkal mondanak, vagy éppen túl intim dolognak tartanak. Mivel foglalkozol jelenleg, illetve mik a terveid? Ha jól tudom, egy újabb film is megjelent a láthatáron... Igen, ez egy cseh-szlovák- német kooprodukció lesz. A rendező cseh, Andrea Sed- láčková, aki a prágai FAMU-n végzett, de már húsz éve Franciaországban él., A történet 1983-ban játszódik, témája a sport, a dopping, a kommunizmus és a túlélési lehetőségek. Ennél többet talán nem is szabad még elárulnom róla. Annyi azért sejthető, hogy egy doppingoló sportolót játszol majd... így van, a karakterem húsz éves, szeretne jól teljesíteni, bizonyítani, ezért vállalja a doppingolást. Eddig úgy néz ki, augusztus végén kezdődik a forgatás. A rendezőnővel tulajdonképpen még nem is beszélgettem komolyabban, csak a kamerapróbákon. Akkor megkérdezte, mi a véleményem a forgatókönyvről, mennyire áll közel hozzám a karakter... Ezt a szerepet A ház-nak köszönhetően kaptad? Mert én legalábbis úgy képzelem, hogy Andrea Sedláčková látott téged abban a filmben, és azt mondta: ez az, ezt a lányt keresem! Nem, úgy történt a dolog, hogy a rendezőnő eljött Pozsonyba egy ügynökségbe, ahol nagyon sokan regisztrálva vagyunk színészek és színmű- vészetisek. Lányokat keresett tizennyolctól huszonnégy éves korig, tulajdonképpen ez volt az egyetlen megkötés, így az első körbe az összes lányt beválogatták. Aztán ketten maradtunk, mentünk Prágába az első kamerapróbára, ahol már cseh lányok is voltak. Később még két kamerapróbára visszahívtak, aztán egy napon csörgött a telefon és közölték, hogy megkaptam a szerepet. Két szerepre „castingoltak”, én a főszereplő barátnőjét fogom alakítani. A főszerepet egyébként egy cseh lányra osztották, aki szintén diák még. Andrea Sedláčková ugyan említette később, hogy látott A ház-ban, de nem tudom, mikor... JÓ hangulatban (Mészáros György felvételei)
