Új Szó, 2012. március (65. évfolyam, 51-77. szám)
2012-03-22 / 69. szám, csütörtök
10 Tudomány ÚJ SZÓ 2012.'MÁRCIUS 22. www.ujszo.com Wernher von Braun századik születésnapjára - a német mérnök az ellentmondásos XX. század talán legrendhagyóbb sorsát tudhatja magáénak Az eltévelyedett zseni (Képarchívum) A második világháború végjátékában - amikor már a Harmadik Birodalom területén folytak a harcok - a német katonai vezetés, legfőképp pedig a Nagyvezér, Adolf Hitler azzal fenyegette meg a világot, hogy csodafegyverével egy csapásra megváltoztatja a hadi helyzetet, halálos csapást mér minden ellenségére. OZOGÁNYERNŐ Hogy ez végül miért nem következett be, annak számtalan oka van, azt viszont sokáig senki sem sejtette, hogy‘a szuper- titkos hadművelet hátterében a mindössze harminchárom éves mérnök-zseni, Wemher von Braun áll, aki ráadásul már csaknem egy évtizede - pely- hedző állú fiatal korától kezdve - a rakétatechnika legnagyobb alakja. Mivel a náci Németországban fejtette ki tevékenységét, fegyvereket gyártott, azt követően pedig amerikai szolgálatba szegődött, tájainkon évtizedeken át csak bibliai átkok kíséretében lehetett kiejteni a nevét, viszont félig önként, félig kényszerrel választott új hazájában is sokan fintorogtak neve hallatán: a fasisztát látták benne, miközben gátlástalanul felhasználták a tudását arra, hogy a világűr meghódításáért folyó versenyben épp az ő segítségével győzzék le legnagyobb ellenfelüket, az egykori Szovjetuniót. Ebből is nyilvánvaló, hogy a szélsőségesen ellentmondásos, sokszor kegyetlen, diktatúrák által megnyomorított és érthetetlen huszadik század talán legrendhagyóbb sorsát tudhatja magáénak e különös német zseni. Gyerekkori álomból valóság Ősi nemesi családban született 1912. március 23-án, Magnus von Braun és Emma von Quistorp középső fiaként a Poroszország keleti részén fekvő Wirsitzben, a ma Lengyelországhoz tartozó Wyrzyskben. Élénk fantáziája lévén nagy álmodozó volt: a fantasztikus műszaki újdonságok kötötték le leginkább a figyelmét. Nagy szerencséjére tizenegy éves korában jelent meg Hermann Obert könyve, a Rakétával a bolygóközi térben (Die Rakete zu den Planetenräumen), amely döntő elhatározásra késztette: egyike lesz azoknak, akik ezt az álmot megvalósítják. Célja elérése érdekében a tettek mezejére lép: mindössze húszévesen elvégzi a berlini Műegyetemen az alapképzést, ezt követően katonai szolgálatba lép, ahol a ballisztikus rakéták elméletét dolgozza ki, amelyet a későbbiekben a gyakorlatba is átültet. A történelem fintora, hogy édesapja 1932-től a weimari köztársaság bukásáig, Hitler hatalomátvételéig az ország mezőgazdasági és közélelmezési minisztere volt, az ifjú Wernher pedig alig fél évtized múltán épp a megerősödő diktatúra egyik oszlopa, olyannyira, hogy még a német náci párt, az NSDAP és félkatonai egysége, az SS tagjává is válik. Közben 1934-ben megszerzi doktorátusát világűrmérnöki témakörben. Ez a tény majd egykoron - amikor már az amerikai demokrácia védőbástyájának a szerepét látja el - életrajzíróját, Bob Wardot arra sarkallja, hogy róla szóló művének a Dr. Space (A világűr doktora) címet adja. Doktori disszertációját azon melegében államtitoknak minősítik. Ennek az volt az oka, hogy az első világháborút lezáró Versailles-i békeszerződésekben Németország katonai haderejét leszerelték, viszont a rakétatechnikáról említést sem tettek, hiszen ekkor még senki sem sejtette, hogy ez a jövő legnagyobb hatású fegyvere. Az már Braun érdeme, hogy erre e munkájában felhívta a figyelmet. Hihetetlen munkabírás, sziporkázó ötletek Laikus szemmel nézve a mai legmodernebb rakéták is nagyon egyszerűnek tűnnek: szivar alakú szerkezetek, amelynek fúvókáin nagy sebességgel áramlik ki a gáz, ez hajtja meg őket. Az ókori Kínában egy évezreddel az európaiak előtt feltalált puskaporral töltöttek meg végükön lezárt bambuszcsöveket, ezzel riogatták csatáik során az ellenfelet. E rettenetesnek tekintett fegyver hírét a nagyszerű velencei utazó, Marco Polo hozta el az Óvilágba, maga az elnevezése is olasz: a rocchetto csövet jelent. Mivel röppályáját nem tudták szabályozni, nem nagyon került hadi alkalmazásra, viszont annál népszerűbb volt a tűzijátékok esetén. A huszadik század folyamán került ismét a figyelem középpontjába. A német hadvezetés a kezdetektől fogva nagy reményeket fűzött hozzá, annál is inkább, mivel ez nem esett a rájuk kényszerített fegyverkorlátozás alá. Látva a fiatal Braun elkötelezettségét, hihetetlen munkabírását, sziporkázó ötleteit, egyre több pénzt szabadítottak fel a számára. Sőt, már hatalma kezdetén, 1934-ben bemutatták az ország kancellárjának, Adolf Hitlernek. A későbbi félelmetes diktátor kezdetben meglehetősen kétkedve szemlélte a kísérleteket, viszont az első nagy meghajtó mű, az A-l (Aggregat 1) eloszlatta kételyeit, engedélyt adott egy nagy titkos kísérleti központ megépítésére. Wernher édesapja - a német nemesi elit zöméhez hasonlóan - Hitlert Chaplin-bajszú pojácának tekintette, viszont korán felismerte, hogy a hatalom birtokában halálos veszélyt jelenthet Németországra. Óvta is fiát a katonasággal való együttműködéstől. Csakhogy a goeb- belsi propagandagépezet pontosan tudta, kivel mit kell közölnie: elhitették a fiatal kutatóval, hogy megvalósíthatja ifjúkori álmát, a bolygóközi repülést. Csak azt nem közölték vele, hogy emberek helyett halált hozó bombateherrel kívánják felszerelni a hatalmas rakétákat. Nehéz elképzelni, hogy a fiatal Braun nem tudta mindezt. Azt viszont tényként kezeli a tudománytörténészek nagy része, hogy a titkos kilövőhelyet, Peenemündét édesanyja, Emma bárónő javasolta, ott volt ugyanis a család Balti-tengeri nyaralója, így a mama a maga közelében tudhatta fiacskáját, aki akkor még alig múlt huszonöt éves. Az 1937-ben viharos gyorsasággal felépült bázison lázas igyekezettel fogtak a kísérletekhez. Braun elsőként azt tisztázta, hogy az egyenletes égésre a szilárd tüzelőanyagnál a folyékony sokkal alkalmasabb. Éz- zel utcahossznyi előnyre tett szert az amerikaiak előtt. Nem tudni, ismerte-e Ciolkovszkij erre vonatkozó munkásságát, az orosz zseni mindenesetre ugyanígy a folyékony üzemanyag mellett tette le a garast, az ő nyomdokain haladva Szergej Pavlovics Koroljov benzinnel kísérletezett. Azt sokáig nem vette észre, hogy a magas égési hőmérséklet miatt ez zsákutcát jelent: rakétái egymás után szénné égtek. Braun viszont felismerte, hogy az etilalkohol szabályozottabb égése miatt kíméletesebb a rakéta szerkezeti elemeivel szemben. Másik nagy felismerése volt, hogy a hűtés és ezzel a teljesítmény azáltal fokozható, hogy nagy mennyiségű, egymástól független fúvókát használ. Még a titkos támaszpont megnyitásának évében fellőtt A-3 rakétája elérte az ezer méteres magassági rekordot. Továbbfejlesztett, legmodernebb, A-4 meghajtó műveibe már több mint ezerkétszáz fúvókát tervezett, amelyek alakja és mérete is eltért egymástól. A rettegett fegyver Ebből lett a rettegett fegyver, amely V-2 néven vált ismertté. A megnevezés ugyancsak Josef Goebbelstől származott, a Vergeltungswaffe rövidítéseként, amely magyarul elrettentő, megtorló fegyvert jelent. Az 1942-ben kifejlesztett V-2 még mai szemmel is impozáns szerkezet volt: tizennégy méter magas, több mint tizenkét tonna súlyú, amely egy tonnányi hasznos terhet volt képes háromszáz kilométer távolságra szállítani. A világ két évvel később, 1944 szeptemberében ismerte meg, amikor a megszállt Franciaországban létesített kilövőpályákról Angliát kezdték vele bombázni. Alkalmazása kezdetben óriási riadalmat okozott, mivel ötszörös hangsebességgel (öt és félezer kilométer) haladt, emiatt szinte lehetetlen volt lelőni. Csakhogy nem sikerült megfelelő navigációs rendszerrel ellátni, ezért valójában sokkal kisebb kárt okozott, mint az elvárható lett volna. Braun szeme előtt a sokkal hatalmasabb, interkontinentális, sőt bolygóközi rakéták álma lebegett, ami kapóra jött a hadvezetésnek: azt tervezték, hogy a V-2 továbbfejlesztett változatával megbombázzák Washingtont és New Yorkot. Számolatlanul adták a pénzt és az emberanyagot a kísérletekhez, egyhamar tízezernél is többen dolgoztak a pee- nemündei támaszponton. Az „alkalmazottak” nagy részét persze nem a munkaerőpiacról, hanem a koncentrációs táborokból szedték össze, amit a későbbiekben Braunnak felróttak. Ő a háború után azzal védekezett, hogy megmentette az így kiválasztottak életét. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a titkos gyárban embertelen körülmények uralkodtak, mindennaposak voltak a halálesetek. Az amerikai légi felderítés természetesen bemérte a pee- nemündei támaszpontot, ezt követően le is bombázták. Ekkor a gyárat a türingiai Harz- hegység földalatti sóbányájába helyezték át. Amerikai hadifogolyként Tény, hogy Braun többször is tiltakozott kísérletei katonai felhasználása ellen, ami miatt 1944-ben a Gestapo le is tartóztatta. Életét Albert Speer fegyverkezési miniszter mentette meg, aki felismerte, hogy a kutató nélkül a fejlesztés leáll. Közben mind a szovjet, mind az amerikai hadsereg titkos akciókat dolgozott ki arra, hogy a legkiválóbb tudósokat és műszaki embereket foglyul ejtse. Ez utóbbi Project Paperclip fedőnevű akciója kifejezetten Braun és munkatársai elfogására szolgált. Mondani sem kell, Braun tökéletesen tisztában volt saját értékével, és mivel nem szeretett volna szovjet fogságba kerülni, egy egész vonatszerelvényt megpakolt tervdokumentációval, valamint száz kész rakétával, és ötszáz munkatársával együtt elébe ment az amerikai csapatoknak, hogy megadja magát. Akik nem fértek fel a szerelvényre, szovjet fogságba estek, hogy aztán a későbbiekben - Koroljov vezetésével - megvalósítsák a „béketábor” dicsőséges rakétaprogramját. Aligha kell hangsúlyozni, hogy Braunnal és munkatársaival nem hadifoglyokként bántak az amerikaiak. Annál is kevésbé, mivel tőlük remélték - teljes joggal - saját programjuk megvalósítását. Kezdetben ugyan a politikusok nagyon ódzkodtak a fasisztának bélyegzett tudósok alkalmazásától, viszont erkölcsi rohamuknak két, lórúgásnyi szovjet meglepetés véget vetett: 1957-ben Föld körüli pályára állították a Szputnyik-1 műholdat, majd 1961. április 12-én Jurij Alekszejevics Gagarin körberepülte sárgolyónkat. A fiatal, épphogy hivatalba lépett John Fitzgerald Kennedy félresöpört minden aggályt: az év májusában a törvényhozók előtt elmondott beszédében célként tűzte ki, hogy az évtized végéig amerikai lépjen a Holdra. Ez pedig csak Braunnal volt megvalósítható. Az Apollo program meghozta az elismerést Aki német precizitással eleget is tett az elvárásoknak: kifejlesztette a Saturn-V hordozórakétát, amely az Apollo program hajtómotorjává vált. Mondani sem kell, hogy az Apollo program meghozta számára az elismerést: filmcsillagoknak kijáró hódolat övezte, 1970-ben kinevezték a NASA, az amerikai űrkutatási hivatal alelnökének. Minden rendben ment, míg össze nem különbözött a főnökével. Ekkor vette a kalapját, átment az egyik legnagyobb elektronikai óriás, a Fairchild Industries kötelékébe, ahol ugyancsak az alelnöki tisztet látta el, innen 1976-ban vonult nyugdíjba. Magánélete is szerencsésen alakult: 1947-ben feleségül vette unokahúgát, Maria von Quistorpot, akitől három lánya született. A Virginia állambeli Alexandriában hunyt el 1977. június 16-án. Mindössze hatvanöt éves volt. Halálával lezárult a világűr meghódításának hősi korszaka (a nagy ellenfél, Koroljov ekkor már tizenegy éve örök álmát aludta). Nem akadt életművének méltó folytatója, annál is inkább, mivel az azóta eltelt bő emberöltő bebizonyította, hogy a többször felhasználható űrrepülőgépek nem jelentettek lényeges előrelépést az ő alkotásaihoz képest, emiatt ki is vonták valamennyit a forgalomból.
