Új Szó, 2012. március (65. évfolyam, 51-77. szám)

2012-03-03 / 53. szám, szombat

Nem európai nőnek való vidék 18-19. oldal 2012. március 3., szombat, 6. évfolyam, 9. szám L áttam Süsüt, jelmez nélkül, emberbőrben; mimikája volt, és báb­mozdulatok helyett valódi gesztusai, egyet­len fejéri pedig kedves, gyerekes arckifejezés ült. Úgy 160 magas lehetett, bábváltozatához ménen vékonydongájú, lábával finoman verte a taktust, és szokásos reked­tes hangján énekelt. Bodrogi Gyu­la volt az, egy gyermeki Bodrogi. Kamaszként is ilyen ártadan kép­pel állhatott oda a nővére elé a színészpálya felé vezető útja első lépése után. „Te, Zsuzsa - mondta neki igazából nem tudtam átad­ni a zsűrinek az üzenetedet, hogy megbetegedtél... Engem viszont fölvettek.” Mármint a néptánc-ko- reográfitsképzőbe, ahová testvére jelentkezett. Csakhogy amint a Bodrogi nevet kiáltották, az öcs süsüs együgyűséggel bement, és egykedvűen válaszolt a „mit tud?” kérdésre: „semmit”. De amikor megkérte a vizsgáztató, hogy csi­nálja utána a lépéseket, fergetege­sen produkálhatott. A SZOT együttesnek három évig volt a szólótáncosa, mielőtt jelent­kezett a főiskolára. Senki sem akarta, hogy színész váljék belőle Még most, 77 évesen is bravúrokra képes a Minket nem lehet elfelej­teni című, a József Attila Színház műsorán szereplő produkció ta­núsága szerint. Az előadásban újra együtt éli életét a Voith-Bodrogi házaspár - legalábbis a színpadon. Thália e város peremi otthonában hozta úgy a sors, hogy egy színpadi csók változott át köztük valódira, A kaktusz virága egyik előadásán. Egyéni sorsuk később széttartott, de a világot jelentő deszkákon továbbra is megvan a közös ott­honuk. Az együtt játszott dara­bok egy részét idézik meg az ösz- szeállításban. Civódnak, evődnek, anekdotáznak, bakikról mesélnek, és Voith Ági oly bohókás, mintha megállt volna az idő. — Szerencsés szakma a miénk, mert nem hagy megöregedni - ál­lítja a művésznő. - Én ugyanúgy érzem magam a színpadon most is, mint harminc éve. Amíg mo­zogni tudunk, és lobog a belső tűz, addig meg kell mutatnunk magunkat. Most sem visszatekin­tő előadást készítettünk, ellenke­zőleg: nekem az a vágyam, hogy a József Attila Színházról is szóló produkcióban a fiatalságnak is átadjuk az egykori életérzést és a máig tartó vidámságot. A szereplőpáros női tagja Mészáros Ági lánya, de számára korántsem vezetett egyenes út a színészvilágba. - Nagyon rossz gyerek voltam - vállalja a múltat. - Még az isko­lából is kiraktak. A forradalom napfordulóján, november 23-án gyászszalagot raktunk az iskolai Kossuth-címerre. Arra jött egy tanár, mindenki eliszkolt, csak én maradtam ott állva. Az igaz­gató, Kapa Mátyás behívatta a szüléimét. Rendes ember volt, azt mondta, vigyenek el, mert ebből az ügyből nagy baj keveredik. Akkoriban nem lehetett tréfálni nem Örökzöld darabrészletek és slágerek csendülnek fel a Voith-Bodrogi házaspár új előadásában. Már csak a színpadon élnek együtt: elmondják, hogy egykoron a nézők szeme láttára lobbant fel a szerelmük. Mesélnek életveszélyes csínyeikről is, meg arról, hogy miként csillapít bánatot, fájdalmat Thália. W Amíg mozogni tudunk, és lobog a belső tűz, addig meg kell mutatnunk magunkat. az ilyen diákcsínyekkel. A szüle­im is megijedtek. Anyám a régi ismerősöknél kijárta, hogy útle­velet kapjak, és elküidhessenek az apácákhoz, Olaszországba. Az operatőr Illés Gyuri bácsi vitt ki. Hősnek éreztem magam, mert a hajtókám alatt kicsempésztem egy pici Kossuth-jelvényt. Ettől máig úgy gondolom: akkor ér­demes hazafinak lenni, amikor ezt tiltják. Szenvedtem, mint a kutya, iszonyú honvágy gyötört. Gyerekként egy szál egyedül ide­genben. Naponta írtam haza a le­veleket, és bánatomban zabáltam a csuda finom gesztenyelekvárt; híztam is tizenöt kilót. Utólag há­lás vagyok a sorsnak, mert ennek a két évnek köszönhetem, hogy nyelveket beszélek, és számomra kinyílt Európa, ami akkoriban óriási dolog volt. Senki, még maga sem akarta, hogy színész váljék belőle. Csak­hogy az egyik osztálytársa, akit ő tehetségtelennek tartott, beadta a jelentkezését a színművészetire. Ilyen alapon - gondolta -, ő is be­levághat. Csak a felvételi második fordulója után árulta el otthon, hogy mibe kezdett. Beletörőd­tek, és édesanyja attól kezdve már drukkolt neki. Nem tud kedvencet választani Felvételi sztorija Bodroginak is van. - Nagy lelkesen kezdtem bele Vil­lon Haláltánc-balladájába: „Ott ült a Császár. Dús hajában hét csil­lag volt a diadém. Rabszolganépek térden állva imádták, barna köldö­kén a Göncöl forgott, válla balján lámpásnak állt a holdkorong: de a bohóc sírt trónja alján...” 1954-et írtunk, és ez a betiltott Faludy­féle Villon-átköltés volt — meséli.- Még ma is a fülemben cseng, ahogy közben a zsűriből Básti egyre azt mondja: „marha”. Aztán gyorsan A méh románcát kérte, de abba a végén bele is sültem. Nem hittem volna, de fölvettek. Nem tud kedvencet választani a régi József Attila színházi darabok közül: a felfedezését jelentő Kol­dusopera vagy a kezdeti Három testőr-előadás éppúgy hozzánőtt, mint a Felnőnek a gyerekek, a Boldogság merre vagy. Voith Áginak, amint az előadás­ból sejthető, a Jamaicai trombitás a szíve csücske. Ügy érzi, akárki is énekli utánuk, ez a fergeteges slá­ger A kaktusz virágából mindig a kettejüké marad, róluk szól.- Sokszor hallom manapság, hogy a siker nem érdekes - folytatja Voith Ági. - Pedig csakis az szá­mít. Azt jelenti ugyanis, hogy aki lent ül, az érti, amit fönt csinálnak. Itt a színész és a közönség játszik együtt. A többiek, a kellékes, a díszlettervező mind segítők. A rendező is az.- A múltkor olvastam, hogy egy filmrendezőhöz ultimátumot in­téztek - kapcsolódik a témához Bodrogi Gyula -, hogy akkor kap pénzt a mozira, ha Bruce Willis alakítja a főhőst. Azelőtt nálunk is azért játszottak valamit az ope­rettszínházban, mert mondjuk Karádi Katalin elvállalta a címsze­repet. Most a rendezők kapják a pénzt, és a színésznek ajándékba adják a szerepet. Világszerte van két-három kimagasló rendező. Nálunk, Magyarországon har­minc is akad. Eldöntik, hogy a Rómeó és Júliát tűzik műsorra, és oda se neki, ha bereked, aki­re Júlia szerepét osztották, majd eljátssza a házmesterné... Több sziporkázóan tehetséges fiatalon is észreveszem, hogy valamilyen utasításnak igyekszik megfelel­ni. Pedig azt kellene megértenie, hogy a szerep, amelyet játszik, az ő maga. Egyenest neki írták. A színpad maga a morfium- Bármennyire bizonygatják - teszi hozzá —, hogy a sok-sok színházi ellentmondás a politika műve, valójában nagyrészt a mi szakmánk intézte így, nehogy kiderüljön: melyikünk csinálja jobban. Ezt szolgálja a kötele­ző pályáztatás. Mert különben hogyan járhatna le egy sikeres színházigazgató mandátuma? Ha szobrász vagyok, és megbíznak, hogy faragjam ki egy monumen­tális márványból Dávidot, egyszer csak azt mondják: a bal felét majd befejezi Józsi, mert nekem lejárt a négyéves kinevezésem?... Érte, a hivatásukért haragszanak, amely betölti az életüket, és nem ellene.- A mindennapokban alapvetően pesszimista alkat vagyok, magány­ban szomorkodós - állítja Voith Ági. - De amikor a színpadra lé­pek, mindig megkönnyebbülök.- Ritkán panaszkodom - told­ja meg partnere szavait Bordrogi Gyula -, a mostani premierünk napján délben mégis ordítottam, úgy hasogatott a derekam. Kerül­gettem a gyógyszert, ám ahogy kö­zeledett a kezdés időpontja, egyre csitult a fájdalom, aztán el is múlt. Akkor újult ki, amikor az utolsó számhoz értünk, a Süsühöz. A színpad maga a morfium. Mátraházi Zsuzsa, MTI-Press

Next

/
Oldalképek
Tartalom