Új Szó, 2012. március (65. évfolyam, 51-77. szám)

2012-03-20 / 67. szám, kedd

www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. MÁRCIUS 20. Keddi faggató 17 Kecskés Marika: Nekem így teljes az életem, hiszen bábművészként, pedagógusként, bohócdoktorként és anyaként egyre csak adni tudok magamból Egy mesetündér a felkavart világban Ki tudja, miért alakult így, de március utolsó harmadára bizton ráfog- hatnók, hogy színház az egész világ. Sűrű egy­másutánban ekkorra esik a gyermek- és ifjú­sági színjátszás világnap­ja, a bábművészet nem­zetközi napja és a szín­házi világnap is. MIKLÓSI PÉTER Lehetne-e hát jobb apropót találni egy, az időkömyezet emelkedett ünnepiességét ke­rülendő, de őszinte beszélge­tésre mindhárom fent említett teátrumi zsánert egyesítő mű­vészetről? Csevegve közben gyermekkorról és hivatásról, elkötelezettségről és mester­ségbeli tudásról, mesevilágról és valóságról. Arról, hogy ha a köznapi szóhasználatban ér­tendő színész a tehetségével s életformájával alakítója a szín­padra vitt darabnak és a rá osztott szerepnek, akkor a bábművész - legalábbis úgy sejtem - nem egyszerűen „csak” előadóművész, hiszen ő azt teszi, amit az ember ősidők óta tudatosan-tudattalanul: egész személyiségét egyszerre tárja a világ elé, amikor törté­neteket mesél, énekel, bábot mozgat. Vagy piros krumplior­rú bohócdoktorként nevetés­sel gyógyítva tart „nagyvizitet” a gyermekkórházakban. Kecs­kés Marika bábművésszel a pozsonyi Színiakadémia Báb­művészeti Tanszékének puri­tánul berendezett szobácská­jábán találkozom. Számomra ez is jelzésértékű: a báb­művészet nem a sallangokban tobzódó külsőségek, hanem a fantázia, a megmagyarázha­tatlan belső erő makacs biro­dalma. Szerencsére. Marika, nem a széptevés tavaszi bókjának szánom, de Kecskés Mária számomra, hivatásos bábművészként, a szlovákiai magyar színházi élet önállóan keretbe foglalt egyszemélyes készlete... Azt hiszem, ez talán mégsem fedi teljesen a valóságot. Ma már több a hazai magyar bábművész. Inkább csupán az első voltam, aki közülünk erre a pályára „tévedt”. Bábművész társaim elért eredményei lát­tán külön is büszke vagyok azokra, akiket nekem sikerült megnyernem a bábszínjátszás számára. De bábjátszóként, a szlo­vákiai magyar művészvilág­ban és köztudatban, azért mégiscsak ön mögött látni a legmélyebb barázdát! Ez igaz. Talán annak hála, hogy engem a magyar nyelv már a bölcsőtől kísér, ráadásul rengeteg időt töltöttem a nagymamám meséinek felejt­hetetlen világában. Kis híján másfél évtizede pedig az jelent számomra őszinte örömet, hogy oktatóként minden évben meghívnak a szlovákiai magyar bábmozgalmat éltető és erős szálakkal összetartó dunaszer- dahelyi tanfolyamokra. Jó lát­ni, hogy ezeken a képzéseken az elmúlt esztendők során egy, a bábozás iránt elkötelezett, tudatosan érdeklődő generáció szerveződött. Ennek bizonyí­téka, hogy például épp a szó­ban forgó képzés keretében nőtte ki magát mára már egye­temi hallgatóvá tanszékünk egyik Diószegről származó te­hetséges diákja. És ön? Mikor bábozott elő­ször? Bár elcsépelt szófordulat, de a bábjátszáshoz valóban még gyermekként kaptam kedvet. Zsitvabesenyőn tanítói lakás­ban laktunk, a többi gyerekkel annak udvarán bábszínházoz- tunk. Sohasem fogom elfelej­teni a „Bufeť’-jából kihajoló büfésnénit, ahogy a mi önfe­ledt és belépőként cukrot in­kasszáló játékunkat figyelte. Amikor egyszer megpillantotta hazafelé tartó anyukámat, jó­indulatú sóhajjal megkérdezte: „Drága tanító néni, mi lesz eb­ből a lányból?” Az édesanyám békésen azt felelte: „Remélem, egy boldog ember!” És boldog? Igen. Határozottan igen. Noha a kezdet, a nekifutás évei nem voltak egyszerűek. Mert? Első hallásra mindenki meg volt rökönyödve, amikor kije­lentettem, hogy színésznő le­szek. Otthon is, az érsekújvári gimnáziumban is. Csak a mű­kedvelő színjátszásban járatos nagymamám támogatott, de ő is csupán hallgatólagosan. Az egésznek az lett az eredménye, hogy Pozsonyban pszichológi­ára jelentkeztem, ahová nem vettek föl. így kerültem alkal­mazásba az érsekújvári város­házán szociális kurátorként. Ez volt számomra az élet egyete­me, hiszen súlyos diabetesze- sekkel, romákkal, egyéb tekin­tetben szociálisan hátrányos helyzetűekkel dolgoztam. Egyik kolléganőm biztatására aztán tehetségvizsgára jelent­keztem Komáromba, és Beke Sándor felvett színészpalántá­nak. Egy évvel később a pozso­nyi Színművészeti Főiskolán felvételiztem, ahol a szűrő­vizsgák harmadik körébe is be­jutottam, ám eredeti célomnak megfelelően, hallgatóként a bábosok között kötöttem ki. A friss diplomával újra Komárom következett, ahol a díszlet- és bábjelmeztervező párommal együttműködve, megvalósítot­tam az első bábrendezésemet. Életem további fontos mér­földkövei, hogy jött az anyaság, később elkezdtem a gyermek­kórházakban bohócdoktor- kodni, ma pedig itt is tanítok. Kecskés Marika a szlováki­ai magyar színházi élethez tartozónak tartja magát? Persze. Én büszkén vállalom, hogy magyar vagyok. Lehet, a habitusom nem felel meg a csak azért is mellveregetőknek, de a magyarságomat életem természetes és gazdag velejáró­» ezekből adódóan hiteles ese­mények zajlanak. Vajon melyek a mesék, ön esetében egyben a bábme­sék, egyéb értékei? A bábszínházi niese az élet esszenciája. A bábozás a képzőművészet, a mozgás, a zene, klasszikus értelemben a szó és a figurák megelevene- désének együttes művészete. Ebben rejlik a bábjáték semmi egyébbel sem pótolható va­rázsereje. Meg hát abban is, hogy megteremtse azt az illú­ziót, amire rengeteg embernek van szüksége manapság. És akkor még nem szóltam arról, hogy pont ebben a sajátos bűvöletben kell keresni a báb­színház jókötésű, egészen a 16. századig visszanyúló gyö­kereit. Szlovákiában nem lené­zett, olykor egyenesen mel­lőzött ágazata ez a színházi szakmának? Központilag, anyagi források tekintetében tényleg nem dús­kálunk a javakban. De ahogy magyarként, úgy bábszínész­ként sem érzem magam mellő- zöttnek. Ha az ember igazán el akar érni valamit, akkor min­dennek megtalálja a módját. A bábozás kitűnően alkalmazha­tó a színpadi művészetben, a tanításban, kedélyállapotuk javítása révén a beteg gyerme­kek gyógyításában, a pszicho­lógiában... soroljam még? jának érzem. S minél idősebb vagyok, annál inkább tudatosí­tom, hogy ez mekkora kincs. Különösen a mai felkavart, globalizált világban. Küzdeni ez utóbbi ellen nehéz, ám ez senkit nem akadályoz meg ab­ban, hogy a gyökereit keresse, hogy a gyerekének énekeljen, mesét mondjon. Azt mondhat­nám, minden embernek egyenként a felelőssége, hogy az ő életében, az ő családjában mennyit fog rombolni az elke­rülhetetlen globalizáció. Az imént ott tartottunk, hogy friss diplomával a zse­bében és a párjával bábszín­házát varázsolt a mai Vas­macska Stúdióból. De prózai színésznő sohasem akart lenni? Vagy opérettprima- donna? Musicalsztár? Kinevethet, mert én mindig nagy színésznő akartam lenni. De ahogy odakerültem arra az ominózus nagy színpadra, rá kellett jönnöm, hogy az én mo­solygós lelkemmel nem igazán találom a helyemet abban a ha­talmas térben. Jóval magabiz­tosabb vagyok a lényegesen szűkebb bábszínpadon. Persze, Komáromban azért így is vol­tak szép, emlékezetes perceim. Például amikor a Liliomfiban kaptam szerepet, vagy a Légy jó mindhaláligban Stubendek Kati helyett kellett beugranom. Szó ami szó, ritkán látjuk egymást. Viszont ha találko­zunk, mindig vidám és mo­solygós. Most is ragyog a szeme, arca... Mégis elő-előfordul, hogy el­szakad bennem a cérna. De nem szeretek senkivel sem ha­ragban lenni. Rosszul esik, ha valami hosszasabban nyo­maszt. Egyszer elmagyarázta nekem valaki, hogy a magyar népmesék - akárcsak maga a világ - harmóniára, az élet ár­nyas és világos oldalának egyensúlyára épülnek. Ezért keresem a hétköznapokban is a harmóniát. Nem érzi magát magányo­san a mesék világában? Gon­dolom, ahhoz nem elég a lel­ki harmónia, hogy bárki fel­nőttként is azonosulni tudjon a mesékkel! A mesék valójában történe­tek. Valaki egyszer például azt mesélte nekem, hogy azért, mert látta, ő bizony még ismer­te a három hátú domb mögötti kakukkfű illatú rétet... És ahogy valaha, ma szintén szü­letnek történetek. Csupán le kell ülni beszélgetni, mert az őszinte mesék a világ legtermé­szetesebb dolgairól szólnak. Talán nem is kell külön hang­súlyoznom, mennyire fontos, hogy a szülők minden este me­sét mondjanak a gyermekeik­nek. Az én gyerekeim máig ki­követelik maguknak, hogy me­séljek nekik; és az igazi boldog­ság, ha a meseolvasás után arra kér a fiam: anya, most beszél­gessünk. Arról, hogy milyen volt a világ, amikor még te vol­tál kicsi... Ezért tanítom a diák­jaimnak, hogy a bábszínpadon is történetet kell mesélni, ahol indulatok, érzelmek vannak, A bábművésznek egyben picit gyermeknek is muszáj lennie? Nem így tanítom. A játékos­ság szükséges. Az, hogy valaki játszani tudjon. Gyerekként is, felnőttként is. Ezért kell a ti­zennyolc éves egyetemistákat újra megtanítanom játszani. A játék mit jelent bárme­lyikünk életében? Az önfeledtséget. Az örömet. A szabadságot. A partnerhez való korrekt viszonyulást. Ugyanis a játék megörvendez­tet és sohasem korfüggő. Gyermekkorban még spontán Gyermekkorban a játék még spontán élvezet, aki pedigfelnőttként is játszani tud, az az életre is képes odafigyelni. élvezet, aki pedig felnőttként is játszani tud, az az életre is ké­pes odafigyelni. Egy bábjátékos szemszö­géből nézve van különbség a fantázia és az illúzió között? Annyiban, hogy a fantázia serkenthető, fejleszthető, csu­pán meg kell bolygatni; az illú­zió viszont technika kérdése. Ha kezelni tudom, működik. Ezt pusztán azért firtatom, hogy kiderülhessen: hol van­nak a bábművészet határai? Főként napjaink internetes világában, amikor is semmi újért, élményért nem szüksé­ges megküzdeni, hiszen a ne- ten minden gombnyomásra házhoz jön. Nyilván meglepő, de a bábjá­tékosnak ez teszi egyszerűbbé a dolgát. Mert a gombnyomás­ra működő masinákkal és más kütyükkel szemben a bábuk­nak, a figuraépítés sokfélesé­gével, precízen kidolgozott ka­raktert lehet adni. A bábos tud­ja, mire képes az általa vezetett báb, mi a jelleme, milyen a vi­szonya a környezetével, ezért olyan szituációkat tudunk te­remteni, hogy játsszunk bár­hol, ott megáll a levegő. A báb­színház épp a saját természe­tes, közvetlen eszközeivel lesz műiden másnál egyértelműbb, viccesebb, líraibb, egyszerűen jobb. Ezt tanítom mindenhol. Csak a legegyszerűbb példát említem: ha mondjuk Jeanne d’Arc életét fogom rendezni a bábszínházban, azt azért fo­gom megtenni, mert az orlé- ans-i szüzet, e francia hősnőt az ő valós sorsának megfelelő­en fogom máglyára küldetni és elégetni. Ahogy ez 1431-ben megtörtént. Erre senki sem ké­pes, kivéve a bábszínészt. Az ön számára mit jelent a bohócdoktorkodás? Mindent. Ez az én minden­napi színpadom, napi energi­ám. Ott, a gyermekkórházak sajátos légkörében tudatosí­tom, hogy az emberek jók, és van értelme élni. A maximu­mot adva magamból naponta. Mert lehet, hogy ma még itt társalgunk, de holnap talán már nem is leszek... Ezért jó, hogy a bohócdoktorok látoga­tása alatt olyan dolgokat művelünk, ami egy kórházi környezetben, például a gyer­mekonkológián, nem szokvá­nyos. Sokat nevetünk és nevet­tetünk. Elvégre a gyerekek életeleme a játék, a nevetés, és miközben egyre barátságosab­bá, fesztelenebbé válik a han­gulat - oldódik a stressz, az idegesség, a nyomott hangula­tú aggály. Szerencsére, ez ma már természetes része a terápi­ának, és szemmel láthatóan se­gít is. Bohócokként indulunk a betegszobákba, de ahogy ülik, minden ajtón tapintatosan ko­pogunk. Megkérdezzük, bejö- hetünk-e? Már ez is egy játék. Elutasítás esetén nem erőltet­jük a dolgot. Viszont ha belép­hetünk, ezt olyan spontán tesszük, mintha egy lakásba lépnénk. Nagyszerű érzés, ha a mesét, a derűt, a játékot, a bo­hóckodást pillanatok alatt föl­fedezik a gyerekek. Marika, ha a bohócdoktor és a bábjátékos egyazon személyben találkozik, akkor azt mondhatom: akivel be­szélgetek - boldogság­művész? Nekem így teljes az életem. Hajt a belső erő, hogy mindent jól csináljak. Az meg különösen jó, hogy amit adok, magamból adom. Bábművészként, peda­gógusként, bohócdoktorként, anyaként. Rájöttem, hogy az élet alaphelyzetei nagyon egy­formák. Ahogy az érzések és az érzelmek is.

Next

/
Oldalképek
Tartalom