Új Szó, 2012. február (65. évfolyam, 26-50. szám)

2012-02-04 / 29. szám, szombat

www.ujszo.com PRESSZÓ ■ 2012. FEBRUAR 4. PORTRÉ ß Madame Zsötem A merikának ott volt John Lennon és Yo- ko Ono. Moziban a Hair. A szabadság, a szabadosság, egy szenvedélyes korszak, a hatvanas évek második, a hetvenes évek első felének jelképei. Ugyanez a franciáknál: Serge Gainsbourg és Jane Birkán. Mozi­ban a Je t’aime... moi non plus! (Szeredek... én már nem!) És a dal, a film dala, a szerelem tiltott himnusza. Zsötem. Egy korlátokat elsöprő, vad korszak erotikus sóha­jokkal és egyértelmű hangfoszlá­nyokkal megtűzdelt, bátor száma, amely ellen kikelt a Vatikán, nem játszhatta az olasz, a svéd, a svájci, a spanyol, sőt még a brit rádió sem. A szocialista táborban még emle­getni sem volt szabad, nem még a Maria Callas-lemezborítóban kül­földről becsempészett példányát hallgatni. Boldog volt, aki a dal szövegét fonetikusan leírva birto­kolta, még boldogabb, aki azt is tudta, mit takarnak a szavak. így tanultuk meg Jane Birkin ne­vét, a lázadó ifjúság farvizén ka­maszként evezve. Aztán jött a film, Serge Gainsbourg 1976-os rendezése több mint tíz­éves késéssel, valamelyik német tévécsatornán. Másfél óra Jane Birkinnel és a történet szerint a miatta civakodó két jó baráttal, akiket erős érzelmi szálak körnek egymáshoz. Krassky és Padovan (Joe Dallessandro és Reinhard Kolldehoff) hulladékelhordó tú­ráikon megállnak egy útszéli kocs­mában. Ott csábítja el Krasskyt a fiús alkatú angol lány, Johnny, aki minden erejét beveti, hogy a két férfit elszakítsa egymástól. Közben szól a Zsötem, Birkin a vánkost markolássza fájdalmában, mégsem löki le magáról szelíd szeretőjét. Harmincöt nyár telt el a film pá­rizsi bemutatója óta. Gainsbourg 1991-ben, hatvanhárom éves ko­rában meghalt. Birkin, „a tékozló lány” ma is vonzó, érzéki energiát sugárzó asszony, törékeny madame filmekben játszik és koncerteket ad szerte a világon. Prágát már kipipálta pár évvel ezelőtt, most Budapesten járt, az A38-as hajón énekelte a Gainsbourgtól örökül kapott dalokat. Kockás férfiing, farmernadrág, rövid haj, ábrándos szemek. Ten­gerészkapitány volt a papa, be­csületes főtisztje a brit haditenge­részetnek, regénybe illő háborús hős, aki Anglia és Normandia között segítette a francia ellenál­lást, színésznő volt a mama. Szép és kiegyensúlyozott gyermek­kor, majd dús, botrányoktól sem mentes ifjonti évek. Színes trikó, miniszoknya. Húszéves, amikor szerepet kap Michelangelo An­tonioni legendás Nagyításában. Előtte három kisebb filmes meg­mozdulás, aztán a nagy ugrás Londonból Párizsba. 1968 forró nyara, Jane Birkin még nem beszél franciául, de már elmegy a Slogan szereplőválogatására. Megvan az első párizsi filmszerep, és feltűnik Serge Gainsbourg. Birkin áttet­sző fekete ruhácskában, melltartó nélkül, tenyérnyi fekete bugyiban. Nyakában a szerelem kulcsa. „Igen, bátor voltam - mondja -, de soha nem éreztem magam láza­dónak. Nekem minden olyan ter­mészetes volt. Az is, hogy ollóval minden trikómat átalakítottam. Lenyírtam a szegélyüket, az ujjú­kat, hogy kint legyen a nyakam, a karom. A lányaim trikóit is sorra átszabom. Szeretem, ha látom a kulcscsontjukat, nekem ez a ked­venc testrészem. A nyak és a vál­lamon a két sótartó. A pulóvere­imet is mindig úgy hordom, úgy húzogatom magamon, hogy a fél vállam mindig kikandikáljon. Is­mertető jele: az egyik válla mindig csupasz. Ezt írták rólam. Aztán jött a Hermés táska. A nagyobb fajta bőr retikül, amelynek Birkin Bag lett a neve. Ennek is van tör­ténete. Nem volt egy normális, jól pakolható táskám. A legtöbbször piknikkosárral jártam, de még abba se fért bele minden. 1984- ben ülök egy repülőn, ölemben a táskám, tömködöm, nem tudom bezárni, erre megszólal mellettem egy férfi: — Miért nem vesz egy má­sikat? — Majd ha a Hermés észbe kap, és piacra dob egy nagyobbat, akkor lecserélem, vágtam rá dühö­sen. Mire az úr: - Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Jean-Louis Dumas vagyok, a Hermés divat­ház vezetője. Tessék a névjegyem, majd ha megérkezünk Párizsba, keressen meg, és elintézem, hogy zsebekkel toldják meg a táskáját. - Nem lenne ésszerűbb inkább egy új modellel előrukkolni? Nagyob­bal, praktikusabbal, elegánsabb fülekkel. Mondjuk, feketében. Rö­vid hallgatás után azt kérdezte Du­mas úr: - És megengedi, hogy az ön nevét kapja az új fazon? — Meg­tisztel az ajánlata, feleltem. Hát így született meg a Birkin Bag, amely­ből több százezer darabot eladtak már a világon.” Serge Gainsbourg ajándéka nem egy táska, hanem a már említett erotikus sanzon volt, amelyet ket­ten énekeltek lemezre. „Ha nincs a Slogan, nem biztos, hogy találkozunk - vélekedik Jane Birkin. - Serge akkoriban Brigitte Bardot-val élt viharos szerelem­ben, s a dalt is neki írta. Brigitte- nek azonban nem tetszett a szerze­mény. Túl érzékinek találta, nem volt hozzá bátorsága elénekelni. Engem elsőre megfogott. A sze­relmünk is ilyen volt. Szerelem első látásra. Teljesen egymásba habarodtunk. Égtünk, lobogtunk. Serge már túl volt két házasságon, és ott volt Brigitte, akitől még visszament egy rövidke nászra a második feleségéhez, és nem sok­kal azután már jöttem én. Végez­tünk a Slogan forgatásán, és bele­vágtunk az éjszakába. Előbb elvitt egy vörös fényben úszó klubba, aztán egy travesztishow-ra, majd a Hiltonba, ahol úgy leitta ma­gát, hogy ki kellett vennünk egy szobát, mert mozdulni sem bírt. Romantikus este volt, sosem fe­lejtem el. A velencei filmfesztivá­lon már miénk volt a világ. Serge végérvényesen szakított a második feleségével, elköltözött Brigitte- től, és nemsokára összeházasod­tunk. 1971-ben született meg a lányunk, Charlotte, és nem egész tíz évig voltunk még együtt.” Charlotte Gainsbourg ma a legje­lesebb francia színésznők egyike, édesanyja korábbi házasságából, amely John Barry zeneszerzőhöz fűzte, van egy nővére, húgának pe­dig a filmrendező Jacques Doilíon az édesapja. „Huszonkét éves voltam, amikor először házasodtam, de sem az, sem a harmadik nem tartogatott annyi izgalmat, mint azok az évek, amelyeket Serge-zsel töltöt­tem. Még ma is élne, és gyönyö­rű dalokat komponálna, ha nem iszik annyit. Iskolai tananyaggá váltak a dalszövegei, elismert költőként jegyzi az irodalom, Baudelaire-rel együtt emlegetik. Már nem éltünk együtt, amikor a Baby Alone in Babylone című album dalait megírta nekem, sze­rintem ez lett a legjobb lemezem. Az ő érzelmeit, az ő fájdalmait tükrözik a dalok, mindegyikben a végsőkig kitárulkozik. Mind­kettőnket nagyon megrázott az album felvétele. Én a stúdióban énekeltem, ő meg az üvegablak mögött sírt, miközben engem hallgatott. Két filmet nagyon szerettem az együtt töltött éve­inkből. A medencét, amelyben Romy Schneiderrel és Alain De- lonnal játszottam, és a Don Juan avagy: Don Juan, ha nő lett volna címűt. Ebben Brigitte Bardot volt a partnerem, aki végig nagyon kedves volt velem. Csodáltam a gyönyörű lábait, a helyes orrát, igazi szépség volt, aki smink nél­kül is hódított.” Akárcsak ő, most, hatvan és het­ven között épp félúton. Arcán semmi festék, körme nem villog pirosban, hangjával, gesztusaival mégis pillanatok alatt lenyűgözi az embert. Színészi allűrök? Még a salátát is kézzel eszi! „Ez így sokkal egyszerűbb és prak­tikusabb - jegyzi meg finoman, tet­szésemre reagálva. - Apám is min­dig kézzel ette a salátát. De ha nem szeretnének annyira az emberek, ilyesmit aligha engedhetnék meg magamnak. Párizsban, az elnöki palotában sem ettem még villával salátát. Ilyen vagyok. Levittem én már pizsamában, gumicsizmában a szemetet. Nekünk, angoloknak ez egyáltalán nem fura, a franciák viszont elcsodálkoznak rajta. Más dolgokban fordított a helyzet. Ang­liában a Je ťaime-et csak a külvárosi mozikban vetítették annak idején. Párizsban a Champs-Élysées ösz- szes mozija a kulturális miniszter védnöksége alatt mutatta be, és bár a jobboldali kritikusok erősen támadták, Francois Truffaut kiállt mellettünk.” Jane Birkin is kiáll mások mellett. Segít, ahol tud. A tavalyi japán szökőár és földrengés áldozatainak emlékére s az életben maradt csa­ládtagok megsegítésére segélykon­certet szervezett Tokióban. Ez is ő. Az egykori szexszimbólum, a mai stílusikon. Szabó G. László

Next

/
Oldalképek
Tartalom