Új Szó, 2012. február (65. évfolyam, 26-50. szám)
2012-02-25 / 47. szám, szombat
1 www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. FEBRUÁR 25. Szombati vendég 9 Bindics Gábor: „Az én feladatom, hogy hagyjam kibontakozni az emberekben lévő kreativitást" Aki megvalósítja, amiről álmodik Még csak 26 éves, de már szervezett filmes projektet Párizsban, alapított biciklis futárszolgálatot, s egy éve indította el a főváros egyik legmenőbb szórakozóhelyét. Bindics Gábor. CZAJL1K KATALIN Mi jelenleg a legaktuálisabb projektje? Egyértelműen a Dunaj kul- túrcentrum (KC Dunaj), az, hogy megvalósuljon mindaz, amit megálmodtunk. Mi tulajdonképpen a Dunaj? Leginkább közösségi térként jellemezném, ugyanis belső működését tekintve nincsenek hierarchiák, mindenki egyenrangúnak számít. A nagyközönség számára pedig talán a legszívesebben egy 21. századi kultúrházként szeretnénk működni. Azt próbáljuk meg feszegetni, hogy hol vannak ma a kultúra határai. Számunkra ez egy nagyon tág fogalom. Belefér a kiállítás, a koncertek, a táncház, de ugyanúgy része a fiatal nonprofit szervezetek támogatása. Hogy jött a gondolat? Korábban kultúrszervező- ként dolgoztam, s azt láttam, hogy a kultúrával foglalkozó szervezeteknél aránylag alacsony a befektetett források ef- fektivitása. Úgy gondoltam, hogy ezen azzal lehetne segíteni, ha lenne egy állandó hely, ahol ezek a különböző aktivitások összefutnak, s a hasonló érdeklődésű emberek találkoznak. A korábbi munkám során, a Védcölöp Alapítványnál is azt tapasztaltam, hogy bár rettentő sok nagyon jó projektünk volt, nem volt meg a kellő effektivitás, mert túlságosan szétszóródtak az egyes programok. A másik fontos dolog a személyes motiváció volt. Amióta 2-3 éve Pozsonyba jöttem, nem találtam a helyem a városban. Korábban sok helyen megfordultam, éltem Budapesten, Párizsban, Barcelonában, s itt természetes volt, hogy ha ki akartam kapcsolódni, nem egy kocsmába ültem be, hanem olyan szórakozóhelyre, ahol van valami értelmes program is. Pozsonyban pedig nem találtam ilyet. Úgy látom, elég szerteágazók a KC Dunaj aktivitásai. Amikor ez az interjú készül, az egyik teremben tánctanfolyam van, a másikban egy afganisztáni nő beszél a hallgatóknak az ottani nők jogairól. Ez így van. De lehetne folytatni. Az irodába, ahol most ülünk, napokon belül kezdő nonprofit szervezetek fognak fél évre bérmentesen beköltözni, s mi segíteni fogjuk a munkájukat. Mellettünk pedig a Dunaj rádió stúdiója található, ahonnan a koncertjeinket közvetítjük interneten keresztül. Nem áll fenn a veszély, hogy fölöslegesen szétaprózódnak az erőforrások, ha ilyen sokfelé kell figyelni? Ettől nem tartok. A Dunaj körül rengeteg ember forog, s a túlnyomó többség kizárólag meggyőződésből csinálja. Például az említett nonprofit- inkubátor projektet, amit egyébként Quick Kancle-nek neveztünk el, egy programozó fiú csinálja, aki munka után jár ide, beszervezi a legjobb szlovák dizájnereket, hogy tervezzenek asztalokat, saját pénzén vásárol szőnyeget az irodába, amit maga ragaszt le, s mindezt ingyen és bérmentve. S nagyon sokan vannak itt ilyenek. Az én feladatom, hogy koordináljam az egyes aktivitásokat, s hagyjam kibontakozni az emberekben lévő kreativitást. Mindez elég hihetetlenül hangzik. De ha azt vesszük, hogy ez a tér másfél évvel ezelőtt egy lebontásra ítélt irodaépület volt, mindjárt másként fest a dolog. Hogy sikerült meggyőzni a tulajdonosokat, hogy egy kultúrköz- pontnak adják ki ezt a belvárosi helyet? Úgy indult az egész, hogy egyszer erre sétáltam, s láttam az épületen egy telefonszámot. Azt felhívtam, s érdeklődtem, tényleg lebontják-e az épületet, s nem lehetne-e esetleg valamit kezdeni vele. A válaszból az derült ki, hogy ez nem kizárt. így aztán felhívtam néhány kultúrszervező ismerősömet, s mindnyájuknak tetszett az ötlet. Ekkor kezdett reális alakot ölteni az egész projekt. Elkezdtünk befektetőket keresni, üzemeltetőt a bárba stb. A tulajdonost szerintem az az érvünk győzte meg, hogy ha mi idejövünk, más bérlők is követni fognak. S ez így is lett. Ráadásul, úgy tűnik, egy év alatt elég jól befutottunk. Sokszor van teltházas rendezvényünk, van olyan hét, amikor mi vagyunk Szlovákia legnagyobb söreladói, vagy nálunk vesz részt a legtöbb ember kulturális programon. Hogy került egyáltalán Pozsonyba? Egy korábbi munkám révén, amikor a Magyar Kulturális Intézetnek, illetve a Védcölöp Alapítványnak dolgoztam. Sokan nem szeretik Pozsonyt, ön hogy volt ezzel? Korábban hasonlóan, bár mindig is szimpatikus volt a hely multikulturális múltja. Egyházgelléről származom, s mielőtt elkezdtem itt dolgozni, egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor jártam itt. Akkor is azt láttam csak, hogy ez egy nem túl szép város. Azután különféle távoli helyre kerültem, s egyre erősebb lett bennem a vágy, hogy hazatérjek. Azt hiszem, leginkább ez vezérelt, amikor végül is itt kötöttem ki. Fiatal kora ellenére sok helyen megfordult, és sok érdekes dolgot csinált. Hogyan indult ez az út? Budapestre kezdtem egyetemre járni, de félév után úgy döntöttem, néhány hónapra kimegyek Angliába egy kis pénzt keresni valami egyszerű munkával. Egy hónap után azonban úgy éreztem, ez egy modem kori rabszolgaság, s nekem innen azonnal mennem kell. Ekkor került Párizsba? Igen. A barátaimon keresztül felvettem a kapcsolatot egy fiatal festővel, aki Párizsban lakott egy műteremben. Megkérdeztem tőle, lakhatnék-e nála egy hónapig, s ő beleegyezett. Ez egy igazi párizsi művészközeg volt. Nyolc művész lakott egy műteremben, ami egy ukrán származású, Amerikában élő neves festőé volt. Hogy megszolgáljam a kvártélyt, felajánlottam, hogy segítenék neki. Pont abban az évben válogatták be az egyik portréját a londoni Nemzeti Portrégaléria pályázatába, s én azt a megbízást kaptam, hogy menjek el Londonba, s prezentáljam a képet a zsűri előtt. Ha jól értelmezem, ez volt az első kultúrszervezői megbízása. Igen. El is mentem, egy A4- es papírral a zsebemben, amit magam írtam azokból a sztorikból, amiket a reggeli teázások mellett mesélt a festő az életéről. Mint a legtöbb művész, ő is borzasztóan szétszórt volt, így azután valójában magamra kellett hagyatkoznom. Azokból a foszlányokból, amiket megtudtam az életéből, kitaláltam, milyen korszakai voltak, s miről szól igazából a művészete. Mi lett Londonban? Elmentem a Trafalgar térre, s a sok neves műértőnek előadtam a történetet. Nagyon lelkes voltam. Az volt az igazi meglepetés, amikor a másnapi Herald Tribune-ben egy nagy kép jelent meg - az a bizonyos festmény, s hozzá egy hosszú elemzés a festőről. Párizsban mivel foglalkozott? A magyar kulturális intézetnek csináltam egy projektet - egy tetőteraszmozit. Hogy jön ahhoz egy se- honnai húszéves fiú, hogy ilyesmit csináljon? Teljesen véletlenül. Egyszer elmentem az intézet egyik rendezvényére, ahol, szintén véletlenül, összeismerkedtem az akkori igazgatóval, Derdák Andrással. Összebarátkoztunk, s elkezdtem gyakrabban járni az intézetbe. Az épületnek, melyben az intézet található, van egy csodálatos terasza, ami azonban mindaddig kihasználatlan volt, mert a környék lakói nem tűrték volna a hangos zenét. így aztán Breier Ádám filmes barátommal jött az ötlet, hogy csináljunk ott egy néma mozit. Ez abból állt, hogy hetente kétszer magyar filmeket vetítettünk, amiket fülhallgatóval lehetett hallgatni. Aki pedig nem akart filmet nézni, elborozgatott a bárnál. Meddig tartott ez a projekt? Körülbelül egy évig. Amikor a vége fele közeledett, Ádám barátommal megállapítottuk, hogy Párizsban nagyon hideg van, s olyan helyre kellene menni, ahol nem fáznánk. így hát elmentünk Barcelonába szórólapot osztani. Amikor pár hónap után hazajöttem, a szó szoros értelmében egy fillérem sem volt. Mi következett ezután? Pozsony. A Védcölöp Alapítványnak kezdtem dolgozni, amely főleg magyar-szlovák kultúrprojekteket támogatott. Ennek tapasztalatából nőtte ki magát később a KC Dunaj is, igaz, inkább a negatív tapasztalatokból. Közben a magyarországi Hajtás pajtással együttműködve megalapítottam a Švihaj Šuhaj biciklis futárszolgálatot. Negatív tapasztalatokat említett, mik voltak azok? Például az, hogy amint az ember az állami szférával kezd együttműködni, nagy az esélye, hogy buktatókba fut. Simán megtörténik, hogy akár fél évvei később utalják a pénzt, vagy egy kormányváltás miatt bukik az egész projekt. Ilyesmikre nem érdemes egy életet feláldozni. S mi lett az egyetemmel? Végül ledipilomáztam, de egész más intézményben, egész más szakon. Pécsen végeztem levelező tagozaton kul- túrszervezést. Rájött, hogy mégis kell az egyetem? igen, bár ehhez ma már hozzátenném, hogy nem mindegy, milyen egyetem. Ha ma választanék, biztosan egy igazán presztízs egyetemre próbálnék meg bekerülni, mint mondjuk a párizsi Sorbonne. Az ottani diákokkal beszélgetve jön rá az ember, milyennek kellene lennie egy jó egyetemnek. Ezek a fiatalok tele vannak feladatokkal, állandóan pezsegnek, lelkesednek a szakjukért. A szlovákiai magyar kultúrkörökre jellemző, hogy nem nagyon kommunikálnak a szlovák közeggel. Önre ez egyáltalán nem jellemző. Hogyhogy? En valahogy sosem tudtam szlovákiai magyarban gondolkodni. Témákban igen, de kultúrában nem. S az itteni magyar kultúrköröket mindig is nagyon zártnak tartottam Nem igazán találom meg a közös hangot a „nagy” szlovákiai magyar kultúrcsinálókkal. Sokkal jobb az együttműködésünk a kisebb csoportokkal, mint például a párkányi Forma fesztivál vagy a zselízi Keep it Cool csoportosulás, akik szenzációs dolgokat valósítanak meg. Pozsonyba érkezve egyébként nem érzett nyelvi akadályt? De igen, ám ezt hamar leküzdöttem. Többnyire szlovákokkal dolgozik együtt. Nem gond ebben a közegben a magyar akcentus? Csajozásnál gond, de a munkám során soha nem tapasztaltam ilyet. Különben sokkal többet használom munkában az angolt, mint a szlovákot. Ami pedig a szlovák művészeket illeti, azt hiszem, teljesen elfogadtak, sőt, pozitívan veszik, hogy magyar vagyok. Amikor például megnyitottuk a KC Dunajt, többen mondták, hogy mi lenne velünk a magyarok nélkül. Úgy tűnik, nem fogy ki az ötletekből. Mik a jövőbeni tervei? Néhány építésszel közösen elkezdtünk azon dolgozni, hogy egy életképes koncepciót, fenntartható működést találjunk a pozsonyi régi vásárcsarnoknak. Az elsődleges cél, hogy újra piac működjön az épületben, esetlegesen egy olyan másik kulturális funkcióval összekötve, amely újra életre kelti ezt a teret. Egy másik, szintén még csak az elképzelés szintjén létező kezdeményezés egy munkahelyteremtésre felépített projekt. Konkrétan egy működő divatcégről van szó, amely roma tradicionális elemeket komponál a ruháiba, és mindezt romák vanják, rakják össze, találják ki. Ezt szeretnénk itthon is beindítani. Ez a koncepció jó példája lehet annak, hogy mindnyájunk számára, mindig is fontosabb lesz az a munka, amellyel saját közösségünket, kultúránkat erősítjük.
