Új Szó, 2012. február (65. évfolyam, 26-50. szám)
2012-02-23 / 45. szám, csütörtök
www.ujszo.com ÚJ SZÓ 2012. FEBRUÁR 23. Kultúra 9 Vajon észrevesszük-e a szépséget, ha az szokatlan közegben, váratlanul kerül elénk? Magasművészet a metróban Alig látni Joshua Bell világhírű hegedűművészt (Képarchívum) Egy borús januári reggelen egy fiatalember hegedülni kezdett az egyik washingtoni metrólejáróban. Bachot játszott, körülbelül negyvenöt percen át. Nem keltett túl nagy feltűnést, és senki sem ismerte fel. JUHÁSZ KATALIN Hétköznap volt, csúcsra járt a metró, háromnegyed óra alatt körülbelül 1 100 ember haladt el történetünk hőse mellett, munkába sietve. Az első egy középkorú férfi volt, pár másodpercre megállt, aztán rohant tovább a mozgólépcsők felé. Egy perccel később landolt az első dollár a hegedűtokban, egy asszony dobta bele anélkül, hogy lassított volna. Ismét eltelt pár perc, és valaki a szemközti falnak dőlt, hogy hallgassa a zenét. Aztán ő is továbbment. Az első komolyabb érdeklődő egy három év körüli kisfiú volt, akit édesanyja vonszolt maga után. A gyerek megállt, és nézni kezdte a hegedűst. A nő sürgette, mozogjon már, nincs idejük ácsorogni. A kicsi kénytelen-kelletlen követte édesanyját, de egy darabig még hátra-hátrafordult a zene irányába. A jelenet több más kisgyerekkel is megismétlődött. A szülők pedig kivétel nélkül továbbhaladásra biztatták őket. A negyvenöt perc alatt összesen hat ember állt meg, hogy rövid ideig élvezkedjen. Körülbelül húszán adakoztak menet közben. A rögtönzött koncert végére 32 dollár gyűlt össze a tokban. Senkinek sem tűnt fel, amikor abbahagyta a játékot, senkinek nem volt hiányérzete a hirtelen beállt csend miatt. Senki sem tudta, hogy Joshua Bellt hallotta, a világ egyik legünnepeltebb, legtehetségesebb fiatal hegedűművészét, aki egy 3,5 millió dollárt érő hangszeren játszotta a világ zeneirodalmának legszebb darabjait. Aki két nappal korábban a zsúfolásig megtelt bostoni színházban lépett fel, ahol egy átlagos koncertjegy száz dollárba került. Ez egy igaz történet. Joshua Bell a Washington Post felkérésére hegedült a metróban, mert a lap szerkesztői kíváncsiak voltak rá, hogyan reagál az utca embere. A hegedűmvész egyből kötélnek állt, mivel ő maga is rendkívül kíváncsi volt az eredményre, az átlagamerikaiak zenei ízlésére, arra, hogy be- lefér-e az idejükbe egy kis minőségi muzsika, vagy ügyeik intézése teljesen lefoglalja őket. A Washington Post a következő kérdésekre kereste a választ: vajon felismeijük-e a kivételes zenei tehetséget, ha nem a színpadon találkozunk vele? Észrevesszük-e a szépséget, ha az szokatlan helyen kerül elénk? Megállunk-e, hogy befogadjuk? A „lesifotókkal” és rejtettkamerás videókkal dokumentált kísérlet tanulsága a lap szerint az, hogy ha nem vagyunk képesek az életünkből pár percet arra áldozni, hogy meghallgassuk a világ egyik legjobb zenészét, akkor sok más dolog mellett is elrohanunk, vakon és süket fülekkel. És ez szomorú. Én azonban bátorkodom kiegészíteni a dolgot egy másik konklúzióval. Korunk átlagembere hajlamos száz százalékban másokra hagyatkozni annak eldöntésében, hogy mi számít művészetnek, mi érdemel fokozott figyelmet, és hol, milyen helyeken (színpadon, rádióban, képtárban) találkozhatunk értékes művekkel. A média áldásos tevékenységének hatására kezdjük elveszíteni saját érzéseinket és gondolatainkat. Vagy - ami még rosszabb - ki sem alakítjuk őket, mert elkényelme- sedtünk, mert nem érünk rá ilyesmivel foglalkozni, és mert különböző megmondóemberek, reklámcégek, zenei ügynökségek és kiadók tálcán kínálják nekünk a magaskultúrát. És most nem a művészi érzékről beszélek, hanem az ízlésről. Arról a valamiről, ami még a huszadik század közepén is megvolt bennünk: amikor egy kisvárosi orvos, jogász vagy boltos teljes természetességgel ült le a zongorához, hogy családját, baráti körét vagy csak saját magát gyönyörködtesse a zenével, akár Bach-művekkel. Amikor még az utcán fedezték fel az ügynökök a tehetséges énekeseket, zenészeket. Amikor a bárokban is világszínvonalú élő zene szólt, nem a kereskedelmi rádiócsatornákat bömböltették hatalmas hangerővel. Érdemes lenne nálunk is megismételni ezt a kísérletet. Mivel itt nincs metró, egy pláza bejárata vagy egy autóbusz-pályaudvar is remek helyszín lehetne. Különleges tehetségű hangszeres szólistáink nekünk is vannak, sietős emberekből is akad néhány ezer. Mert Joshua Bell szerintem még most is a történteken töpreng. Azon, hogy vajon kik tapsoltak neki Bostonban száz dollárért: a pénzes sznobok, akik ismerőseiknek akartak eldicsekedni azzal, hogy „ott voltak”, vagy valódi zeneértő közönség... Az éneklős-táncolós társulat egy picit elhozza Jack Blacket is. A csomagtartóban Bolondos dallamok Édi-bédi, giccses klub, muppetnyi emberrel (Képarchívum KASZÁS DÁVID Muppets. Éneklős-táncolós, besózott társulat, muppetnyi emberrel. Évek óta nem szerepeltek, stúdiójuk már csak turistalátványosságként üzemel. Egy kapzsi olajcézár (Chris Cooper) megkaparintaná: „Nézzetek szembe vele, a világ továbblépett. Senkit se érdekel az édi-bédi, giccses, Julie Andrews- és Dom DeLuise-féle műsorvezetés, az éneklős és táncolós számok. Végetek van!” Ő csak a koszorút hozza nekik. Walter, a legnagyobb rajongó, Gary (Jason Segel) és párja, Mary (Amy Adams) a színház és a név megóvásának érdekében toborzó körútra indulnak, hogy egy fergeteges show keretén belül mentsék a menthetetlent. Picit elhozzák Jack Blacket is. Csomagtartóban. „Ha nem ismernélek jobban, azt hinném, hogy a történet fontos elemeit mondtad most el. - Remélem, hogy tényleg így van, különben a nézők/olvasók felét halálra untattam. - Ezt úgy érted, hogy a másik fele még életben van?” Önreflexiókkal tűzdelt társalgások emelik a bemutató színvonalát, bár a muksók begyűjtése sem utolsó: „Breki úr, javasolhatom, hogy időt megtakarítva a többi Muppetet egy montázzsal vegyük fel?” Esetleg utazzanak térképpel - javallottá Segel, aki társíróként játszott az Emmy-díjra tizenegyszer felterjesztett James Bobin (Da Ali G Show, Spyz, Slágermájerek) kezére. Nem kis erőfeszítésébe került, míg összeboronálta az ünnepeiteket („Valaki azt mondta, itt népszerűsíthetem magam”), de nem tágított, eldöntötte, énekelt is róla... Hinnie kellett volna a grafikonoknak!? Kár, hogy a Szezám utcaiak nem csődülhettek oda! Megérkezett viszont Alan Arkin, Mickey Rooney, Emily Blunt, Whoopi Goldberg... Mindannyian lerótták kegyelmüket az atya, Jim Henson előtt. Bár ezt korábban már megtette egy kisfilm (Over Time), egy másik (Small Fry) pedig eme friss vállalkozást vezeti fel, mely lelkesítő, tisztelettudó, bájos „műsor egy rideg, cinikus világnak.” Varangyszínűleg hattyúdal, ám helyzetük nem reménytelen, „mert a legrosz- szabb napokon is tudják, hogy hiába teltek el évek, amíg ott vannak az éneklő békák és a vicceket mesélő macik, svéd séfek és halbumerángok, a világ mégse lehet olyan rossz”. Még van hely a közönségben, szóval... RÖVIDEN A FÍK szórakoztat Dunaszerdahely. A Fiatal írók Köre (FÍK), azaz a szárnybontogató irodalmárok az elmúlt fél évben több városban tartottak felolvasóesteket. A Szlovákiai Magyar írók Társasága mellett működő csoport tagjai ma 18 órától a duna- szerdahelyi Arthe Caféban mutatkoznak be, a Vámbéry Polgári Társulás szervezésében. A harmincöt fős tagságból négyen, Takács Zsuzsi, Vida Barbara, Mucha Attila és Rajkovics Péter szolgáltatják az irodalmi kikapcsolódást, amelynek során nemcsak a saját alkotások felolvasására számíthat a közönség, hanem érdekes zenei pillanatokra is. (ú/juk) Mi fán terem a kultúrdiplomácia? Pozsony. Ma 17 órától a közép-európai kulturális diplomácia feladatáról, jelenéről, és talán jövőjéről is szó lesz azon a kerekasztal-beszélgetésen, amelynek illusztris vendégei maguk is e téren tevékenykednek vagy tevékenykedtek. A Visegrádi Szalon magyarországi vendége Hatos Pál, a Balassi Intézet főigazgatója, Zbigniew Machej, a pozsonyi Lengyel Intézet volt igazgatója, Igor Otčenáš, a Szlovák Külügyminisztérium ületékes főosztályvezetője, valamint Jan Bondy, a Cseh Külügyminisztérium Diplomáciai Főosztályának igazgatója, volt ciprusi cseh nagykövet. A beszélgetést Martin Bútora, a Közügyek Intézete (IVÓ) tiszteletbeli elnöke, hazánk volt washingtoni nagykövete vezeti, (juk) PENGE Hiánypótló, kiváló Egy irodalmi beszélgetőkönyv, egy írókat, költőket megszólaltató interjúkötet mindig kockázatos vállalkozás. Hiszen a műfaj sajátossága, hogy nem a műre, hanem annak szerzőjére koncentrál, és az irodalom, az alkotás, az írott nyelv mögött megpróbálja tetten érni magát az „embert”. Nem könnyű megtalálni azt a riporteri pozíciót, amelyből a mű „genezisére” és a személyiség rezdüléseire egyaránt, elfogultság és műviség nélkül rá lehet kérdezni - mert valójában erről van szó, a portrétól azt várjuk, képes legyen olyasmit megmutatni, amihez a vers vagy a regény, pláne a kritika vagy a tanulmány olvasása során (bármilyen figyelmes, precíz olvasók vagyunk) nem férhetünk hozzá. N. Tóth Anikó hét beszélgetést tartalmazó kötetében szerencsésen elkerüli mindazokat a problémákat, amelyek a műfaj jellegéből adódnak. Sőt. Hunčík Péter, Pablo Urbányi, Závada Pál, Németh Zoltán, Polgár Anikó, Péterfy Gergely és Lovas Ildikó portréja nemcsak informatív anyag, hanem sajátos „mélyfúrás” is. Miközben N. Tóth Anikó kérdései nyomán alkotópályák, alkotási stratégiák, beszélgetőpartnereinek ízlésbeli és jellembeli sajátosságai mutatkoznak meg, valami több, általánosabb, ha úgy tetszik, személyesebb tapasztalat is felhalmozódik. A kötet visszatérő motívuma a „határ”, amely a hétköznapok és az írásfolyamat elválasztha- tósága, a műfaji határátlépések mellett minden beszélgetésben az országhatárt, a nyelvközösségek elkülönülését, az ezzel járó kulturális tapasztalatot is jelenti. A beszélgetések gyakran az egyénitől a kollektív kérdésekig rajzolnak meg egy ívet. A vallomások nyomán újragondolunk olyan fogalmakat, mint a határon túliság, a rendszerváltás élménye, az otthon, a nemzet vagy az önazonosság. Egy inteijúkötet persze nemcsak a megszólalókról, hanem magáról a kérdezőről is vall. A varietas öröme azt jelzi, hogy N. Tóth Anikó felkészült, alapos és érzékeny beszélgetőpartner: még nem olvastam ennyire informatív beszélgetést Németh Zoltánnal, Polgár Anikóval; ahogy Závada Pállal, Péterfy Gergellyel sem ennyire sokrétű, árnyalt interjút. Hiánypótló könyv, és mint ilyen, a maga nemében kiváló. N. Tóth Anikó: A varietas öröme. Beszélgetések írókkal. Pozsony, Kalligram, 2011. Értékelés: N.Tótb ( %M A V 1 t I / v Ö R ÖME
